Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)
1987 / 7. szám
A Tisza szabályozás kára? A múlt század negyvenes éveiben, amikor csak szó volt még a Tiszavölgy vizeinek rendezéséről, már akkor is vitatták a munkák szükségességét, vagy kivitelének tervezett módját. Vitatták az építés időszakában. Vitatták időszakonként azóta is és vitatják néha még ma is. Újabban közismert történettudományi folyóiratunk, a História is foglalkozott a kérdéssel, 1987. évi 2. számában. A történetkutatás ismert és elismert módszere a különböző történeti források — pl. egykorú írások, levéltári anyagok, újságok, közlemények, egyéb dokumentumok — feltárása, a bennük talált megállapításoknak, véleményeknek ütköztetése, majd okadatok értékelése. A műszaki történetkutatás eszközi közé azonban ennél több is tartozik. Műszaki történeti kérdésekben vizsgálni kell azt is, hogy az írásokban talált állítások, vélekedések, értékelések műszakilag lehetségesek voltak-e. Ezért a műszaki történeti feltárások a feltárók részéről műszaki ismereteket tételeznek fel. A műszaki ismeretek közé tartozik a szakterület elismert egykorú, vagy későbbi szakértőinek a szakirodalomban fellelhető véleménye is. Sajnálatos, hogy a vízimérnök a régmúlt korokban is, a mai korban is, ritkán törődött a közvélemény előzetes felvilágosításával, a szándékolt létesítmények előnyeinek megindokolásával. Utólag is leginkább csak a szakirodalmat ismertette meg véleményével, amiből még szaktársai sem tudhattak meg minden lényegest. A Tisza szabályozás szakmai értékelései — pl. Kvassay Jenő, Hieronymi Károly, Bogdánfy Ödön, Korbély József, különösen pedig Iványi Bertalan művei — alig ismertek, nehezen hozzáférhetők. Ha még a szakemberek nagy része sincs tisztában az említett szerzők állásfoglalásával, véleményével, hogyan várhatnánk, hogy a történettudomány képviselőinek a figyelmét felkeltik? A Tisza szabályozását leíró, vagy értékelő munkák nagy része ezért sokkal inkább hű története a mindenkori közvélemény vélekedéseinek, mendemondáinak, mint a munkálatok műszaki lényegének. Ha tehát a Tisza szabályozás hasznos vagy káros voltában, az erények, vagy hibák kérdésében kívánunk állást foglalni, úgy a pontos eseményeket és a kompetens mérnöki véleményeket kell legelőször megismernünk s csak azután szabad a közvélemény esetleges megnyilvánulásait áttekintenünk. Egyes tények a munkálatokról A Tisza és mellékfolyói 1846—1908 közötti szabályozásának általános célja az Alföld árvizektől való mentesítése és a hajózás lehetőségeinek biztonságos megteremtése volt. A célhoz vezető eszköz a folytonos védelmi töltésrendszer emelése és az egészséges lefolyást biztosító átvágásrendszer kiásása volt. Vásárhelyi Pál eredeti terve 102 átvágást tartalmazott. (Ezt sokan 101-nek tudják, de őnála — Korbély észrevétele szerint— a 32. sz. után 32/a következett). Vásárhelyi tervének fontos előírása a szűk töltésköz volt, részben a mentesített terület növelése érdekében, részben a töltésvonalazásnak szánt árvízi vízvezető szerep miatt. Széchenyi István felkérésére az olasz Pietro Paleocapa más koncepciók szerint készítette el a szabályozási tervet, ez lényegesen kevesebb átvágást tartott szükségesnek (21-et, egyesek ismerete szerint 15-öt), s egyúttal széles töltésközökkel igyekezett az árvízszintek túlzott magasságát csökkenteni. A szabályozási munkákat Vásárhelyi tervei jegyében kezdték. A szabadságharc miatti kényszerű szünet után valóban fontolgatták az új irányítók, hogy a kivitelezést Paleocapa tervei szerint végezzék, de ezt a szándékot nem váltották valóra. Lehetetlen állítás tehát az, hogy a kétfajta koncepciót „össszeegyeztették”, mert 21-et 102-vel nem lehet összeegyeztetni, a széles töltésközt sem a keskennyel. Sok átvágást széles töltésközzel párosítani felesleges, kevés átvágást keskennyel: lehetetlen, hiszen ekkor mit tehettek volna a folyó meghagyott szélesen kanyargó meandereivel? A kivitelezés során abban viszont kétségtelenül eltértek a Vásárhelyi által ajánlott építési sorrendtől, hogy az átvágásokat nem alulról felfelé, s a töltéseket nem felülről lefelé építették, hanem a Tisza teljes hosszában, egyszerre sok helyen is hozzákezdtek a munkákhoz. Sőt, itt-ott az átvágások helyén is módosítottak. Mindazonáltal, az átvágások számozása ma is a Vásárhelyi által adott számozás, tehát az eredeti elgondoláson alig változtattak. Tíz átvágást nem építettek meg úgy, ahogy eredetileg volt tervezve, de ehelyett módosított helyen újak jöttek létre, végül 101 maradt szám szerint. További kiegészítésekkel utóbb ez a szám 112-re emelkedett. Iványi Bertalan írta, hogy ha Vásárhelyi Pál élt volna akkor, minden bizonnyal maga is aláírta volna az építés közben szükségessé vált módosításokat. Másrészt — Herrich Károllyal, a szabályozási munkák legfőbb műszaki vezetőjével egyetértésben — Iványi Bertalan is megindokolta a töltés- és átvágási építési rend megváltoztatását. Elsősorban azért nem lehetett a töltések felülről lefelé fejlesztéséhez, az átvágások alulról felfelé fejlesztéséhez mereven ragaszkodni, mert ahol és amíg nem voltak meg valahol az átvágások, ott és akkor a töltést sem lehetett megépíteni! Hogy töltik el azt a folyót, amelyeket a töltés vonala keresztez, ha nincs készen az az átvágás, ahová a folyót végleg be lehet terelni? Iványi szerint az sem volt hiba — legfeljebb kényszerű, bár általában okos kompromisszum —, amikor a töltések vonalozásánál elfogadták a folyó medréhez közeli meglevő töltések vonalát és azokat a töltéseket erősítve hozták létre a véglegeset. A kompromisszum nemcsak a földmunka megtakarítása miatt volt okos. Ugyanis már a kezdeti töltésépítők is tudták, hogy a Tisza közelében a folyó magaslatokat alakított ki homokpadjai mellett. Az ettől eltérő töltésvonalazás nem használhatta ki a terep magasságából származó védhetőségi elnyöket. Herrich Károly azzal indokolta, hogy a folyónak lényegében a teljes — Tiszaújlaktól Titelig értett — hossza mentén egyszerre építettek, hogy másként beláthatatlanul elhúzódott volna a szabályozás munkája. Az írottak nyomás most már azt gondolhatná az olvasó, minden a legnagyobb rendben ment az építéseknél. Mi okozott mégis gondokat, bajokat? A legerősebb hátráltató tényező a pénz hiánya volt, ami miatt az amúgy is lassú és drága emberi földmunka a kelleténél is jobban húzódott. Az átvágásokat a közérdekűnek nyilvánított hajózási érdek miatt az állam — az adott időben az osztrák önkényuralmi állam — költségén, a töltéseket az „érdekeltségek", a társulatokba tömörült földtulajdonosok költségén építették. A császári adminisztrációnak háborúi és a nehéz belső gazdasági viszonyok miatt túl sok pénze nem volt, Magyarországra meg egyébként sem sietett költeni. Az érdekeltségek a levert szabadságharc után szegények voltak, s később sem gazdagodtak meg. Éppen a szabályozástól várták földjeik hozamának és értékének növekedését. Hosszú lejáratú kölcsönöket ugyan adtak a bankok, de elég súlyos feltételekkel. (Pl. olyanokkal, hogy a kölcsönnel és kamataival nemcsak az ármentesítendő birtoktesteket terhelték meg, hanem a kölcsönt felvevő tulajdonosnak a mentesített ártéren kívüli birtoktesteit is.) Így azután legalább harminc évig — 1850-tól 1879-ig, a szegedi árvízig, de néhol még az 1888. évi nagy árvízig is — nem volt meg a töltések teljes kiépítettsége. Az épülő töltések elégteleneknek bizonyultak, s az átömlések miatt még nehezen helyrehozható károkat is szenvedtek. Nem csoda, hogy a minduntalan kárt szenvedő lakosság már kevéssé bízott a szabályozási munkák sikerében, amikor maga a mérnök sem tudta pontosan megmondani, meddig is fognak emelkedni az új árvízszintek. De ez a bizonytalan állapot a 80-as évek végén megszűnt. Hogy az addigi panaszok jogosak voltak, az igaz. Az viszont már nem lett igaz, hogy a bizonytalanság örökké tart, és ha a közvélemény 1890-ig nem bízott a mérnökben, ez még megérthető, de az már nem érthető meg, hogy az akkor jogosan felvetett bizalmi kérdést száz év múlva ismét felvessék, éppen akkor, amikor már ténnyé vált, hogy a Záhony alatti hazai tiszai töltések 1895 nagy árvize óta minden árvíznek ellenálltak. Kifogásolták az átvágásoknál követett építési módszert is, azt, hogy nem 22