Magyar Vízgazdálkodás, 1987 (27. évfolyam, 1-8. szám)

1987 / 7. szám

A Tisza szabályozás kára? A múlt század negyvenes éveiben, amikor csak szó volt még a Tisza­­völgy vizeinek rendezéséről, már akkor is vitatták a munkák szüksé­gességét, vagy kivitelének tervezett módját. Vitatták az építés időszaká­ban. Vitatták időszakonként azóta is és vitatják néha még ma is. Újabban köz­ismert történettudományi folyóiratunk, a História is foglalkozott a kérdéssel, 1987. évi 2. számában. A történetkutatás ismert és elismert módszere a különböző történeti forrá­sok — pl. egykorú írások, levéltári anyagok, újságok, közlemények, egyéb dokumentumok — feltárása, a bennük talált megállapításoknak, vélemények­nek ütköztetése, majd okadatok­ érté­kelése. A műszaki történetkutatás esz­­közi közé azonban ennél több is tarto­zik. Műszaki történeti kérdésekben vizs­gálni kell azt is, hogy az írásokban ta­lált állítások, vélekedések, értékelések műszakilag lehetségesek voltak-e. Ezért a műszaki történeti feltárások a feltá­rók részéről műszaki ismereteket téte­leznek fel. A műszaki ismeretek közé tartozik a szakterület elismert egykorú, vagy későbbi szakértőinek a szakiroda­­lomban fellelhető véleménye is. Sajnálatos, hogy a vízimérnök a rég­múlt korokban is, a mai korban is, rit­kán törődött a közvélemény előzetes felvilágosításával, a szándékolt létesít­mények előnyeinek megindokolásával. Utólag is leginkább csak a szakirodal­mat ismertette meg véleményével, ami­ből még szaktársai sem tudhattak meg minden lényegest. A Tisza szabályozás szakmai értékelései — pl. Kvassay Jenő, Hieronymi Károly, Bogdánfy Ödön, Kor­­bély József, különösen pedig Iványi Bertalan művei — alig ismertek, nehe­zen hozzáférhetők. Ha még a szakem­berek nagy része sincs tisztában az em­lített szerzők állásfoglalásával, vélemé­nyével, hogyan várhatnánk, hogy a tör­ténettudomány képviselőinek a figyel­mét felkeltik? A Tisza szabályozását leíró, vagy ér­tékelő munkák nagy része ezért sokkal inkább hű története a mindenkori köz­vélemény vélekedéseinek, mendemon­dáinak, mint a munkálatok műszaki lé­nyegének. Ha tehát a Tisza szabályo­zás hasznos vagy káros voltában, az erények, vagy hibák kérdésében kívá­nunk állást foglalni, úgy a pontos ese­ményeket és a kompetens mérnöki vé­leményeket kell legelőször megismer­nünk s csak azután szabad a közvéle­mény esetleges megnyilvánulásait átte­kintenünk. Egyes tények a munkálatokról A Tisza és mellékfolyói 1846—1908 közötti szabályozásának általános cél­ja az Alföld árvizektől való mentesí­tése és a hajózás lehetőségeinek biz­tonságos megteremtése volt. A célhoz vezető eszköz a folytonos védelmi töl­tésrendszer emelése és az egészséges lefolyást biztosító átvágásrendszer ki­ásása volt. Vásárhelyi Pál eredeti terve 102 átvá­gást tartalmazott. (Ezt sokan 101-nek tudják, de őnála — Korbély észrevé­tele szerint­­— a 32. sz. után 32/a kö­vetkezett). Vásárhelyi tervének fontos előírása a szűk töltésköz volt, részben a mentesített terület növelése érdeké­ben, részben a töltésvonalazásnak szánt árvízi vízvezető szerep miatt. Széchenyi István felkérésére az olasz Pietro Paleocapa más koncepciók sze­rint készítette el a szabályozási tervet, ez lényegesen kevesebb átvágást tar­tott szükségesnek (21-et, egyesek is­merete szerint 15-öt), s egyúttal széles töltésközökkel igyekezett az árvízszintek túlzott magasságát csökkenteni. A szabályozási munkákat Vásárhelyi tervei jegyében kezdték. A szabadság­­harc miatti kényszerű szünet után való­ban fontolgatták az új irányítók, hogy a kivitelezést Paleocapa tervei szerint végezzék, de ezt a szándékot nem vál­tották valóra. Lehetetlen állítás tehát az, hogy a kétfajta koncepciót „össsze­­egyeztették”, mert 21-et 102-vel nem lehet összeegyeztetni, a széles töltés­közt sem a keskennyel. Sok átvágást széles töltésközzel párosítani felesleges, kevés átvágást keskennyel: lehetetlen, hiszen ekkor mit tehettek volna a folyó meghagyott szélesen kanyargó mean­­dereivel? A kivitelezés során abban viszont kétségtelenül eltértek a Vásárhelyi ál­tal ajánlott építési sorrendtől, hogy az átvágásokat nem alulról felfelé, s a töl­téseket nem felülről lefelé építették, hanem a Tisza teljes hosszában, egy­szerre sok helyen is hozzákezdtek a munkákhoz. Sőt, itt-ott az átvágások helyén is módosítottak. Mindazonáltal, az átvágások számozása ma is a Vá­sárhelyi által adott számozás, tehát az eredeti elgondoláson alig változtattak. Tíz átvágást nem építettek meg úgy, ahogy eredetileg volt tervezve, de ehe­lyett módosított helyen újak jöttek lét­re, végül 101 maradt szám szerint. To­vábbi kiegészítésekkel utóbb ez a szám 112-re emelkedett. Iványi Bertalan írta, hogy ha Vásár­helyi Pál élt volna akkor, minden bi­zonnyal maga is aláírta volna az épí­tés közben szükségessé vált módosítá­sokat. Másrészt — Herrich Károllyal, a szabályozási munkák legfőbb műsza­ki vezetőjével egyetértésben — Iványi Bertalan is megindokolta a töltés- és átvágási építési rend megváltoztatását. Elsősorban azért nem lehetett a tölté­sek felülről lefelé fejlesztéséhez, az át­vágások alulról felfelé fejlesztéséhez mereven ragaszkodni, mert ahol és amíg nem voltak meg valahol az átvágások, ott és akkor a töltést sem lehetett meg­építeni! Hogy töltik el azt a folyót, amelyeket a töltés vonala keresztez, ha nincs készen az az átvágás, ahová a folyót végleg be lehet terelni? Iványi szerint az sem volt hiba — legfeljebb kényszerű, bár általában okos kompro­misszum —, amikor a töltések vona­lozásánál elfogadták a folyó medréhez közeli meglevő töltések vonalát és azokat a töltéseket erősítve hozták lét­re a véglegeset. A kompromisszum nemcsak a földmunka megtakarítása miatt volt okos. Ugyanis már a kez­deti töltésépítők is tudták, hogy a Ti­sza közelében a folyó magaslatokat alakított ki homokpadjai mellett. Az et­től eltérő töltésvonalazás nem használ­hatta ki a terep magasságából szárma­zó védhetőségi elnyöket. Herrich Károly azzal indokolta, hogy a folyónak lényegében a teljes — Ti­­szaújlaktól Titelig értett — hossza men­tén egyszerre építettek, hogy másként beláthatatlanul elhúzódott volna a sza­bályozás munkája. Az írottak nyomás most már azt gon­dolhatná az olvasó, minden a legna­gyobb rendben ment az építéseknél. Mi okozott mégis gondokat, bajokat? A legerősebb hátráltató tényező a pénz hiánya volt, ami miatt az amúgy is las­sú és drága emberi földmunka a kelle­ténél is jobban húzódott. Az átvágá­sokat a közérdekűnek nyilvánított ha­józási érdek miatt az állam — az adott időben az osztrák önkényuralmi állam — költségén, a töltéseket az „ér­dekeltségek", a társulatokba tömörült földtulajdonosok költségén építették. A császári adminisztrációnak háborúi és a nehéz belső gazdasági viszonyok miatt túl sok pénze nem volt, Magyarország­ra meg egyébként sem sietett költeni. Az érdekeltségek a levert szabadság­­harc után szegények voltak, s később sem gazdagodtak meg. Éppen a sza­bályozástól várták földjeik hozamának és értékének növekedését. Hosszú le­járatú kölcsönöket ugyan adtak a ban­kok, de elég súlyos feltételekkel. (Pl. olyanokkal, hogy a kölcsönnel és ka­mataival nemcsak az ármentesítendő birtoktesteket terhelték meg, hanem a kölcsönt felvevő tulajdonosnak a men­tesített ártéren kívüli birtoktesteit is.) Így azután legalább harminc évig — 1850-tól 1879-ig, a szegedi árvízig, de néhol még az 1888. évi nagy árvízig is — nem volt meg a töltések teljes ki­építettsége. Az épülő töltések elégtele­neknek bizonyultak, s az átömlések miatt még nehezen helyrehozható ká­rokat is szenvedtek. Nem csoda, hogy a minduntalan kárt szenvedő lakosság már kevéssé bízott a szabályozási mun­kák sikerében, amikor maga a mérnök sem tudta pontosan megmondani, med­dig is fognak emelkedni az új árvíz­szintek. De ez a bizonytalan állapot a 80-as évek végén megszűnt. Hogy az addigi panaszok jogosak voltak, az igaz. Az viszont már nem lett igaz, hogy a bizonytalanság örökké tart, és ha a közvélemény 1890-ig nem bízott a mérnökben, ez még megérthető, de az már nem érthető meg, hogy az ak­kor jogosan felvetett bizalmi kérdést száz év múlva ismét felvessék, éppen akkor, amikor már ténnyé vált, hogy a Záhony alatti hazai tiszai töltések 1895 nagy árvize óta minden árvíznek ellen­álltak. Kifogásolták az átvágásoknál köve­tett építési módszert is, azt, hogy nem 22

Next