Vízügyi Közlemények, 1929 (11. évfolyam)
1. füzet - I. Dr. Schmidt Elek: A vízszabályozás fejlődése és jelen állása Magyarországon
4. Tiszaörvénytől Csongrádmegye határáig, 5. Csongrádmegye határától Martonosig, 6. Martonostól a Dunáig. A műszaki vezetés a társulatok hatásköréből az osztálymérnökök kezébe került. A társulatok csak az adminisztratív teendők ellátására voltak utalva. Jelentős újítás volt a folyammeder államköltségen eszközlendő javítása. Míg 1846—47-ben az átvágások költségei az érdekelteket terhelték, addig az említett rendelet a folyammeder javítását állami feladatnak jelöli meg. Ettől az időtől kezdve a Tisza folyón végrehajtott mederrendezési munkálatokat az állam saját költségén végezteti. Ilyen szervezet és munka megjelölése mellett folytatta az abszolút kormány a Tiszaszabályozást 1855-ig, midőn az 1830-it meghaladó nagy árvíz a kiépített töltések nagy részét elseperte, őfelsége személyesen is meggyőződött a vízár pusztításairól és Pasetti Flóris miniszteri tanácsost bízta meg a Tiszaszabályozási tervek felülvizsgálatával. Pasetti javaslata alapján a tervezetet akként módosították, hogy a töltések kiépítése kapcsán az átvágások számát 11-re növelték. Az eladósodott vízrendezési társulatok anyagi helyzetén akart segíteni az 1854. évi rendelet az ármentesített területeknek 15 évi adómentesség biztosításával. Amilyen hasznos volt az adómentesség megadása, éppen olyan káros és a szabályozás egységére bomlasztó hatással volt a már említett 1850. évi rendeletnek az az intézkedése, amelyik a Tisza mellékfolyóit a Tiszavölgyi Társulat megszüntetésével a közös tiszavölgyi érdekeltség kötelékéből kiemelte és önállósítva, az illetékes hatóságok alá rendelte. Az intézkedés káros hatása abban nyilvánult, hogy egyes mellékfolyók szabályozási munkája a közmunkaerő felhasználásával túl gyorsan halad előre s így a munkák folytatása a főfolyóra veszélyt hozóvá lett. Más mellékfolyóknál ugyanakkor semmi, vagy igen kevés szabályozás történt, ami természetesen szintén hátrányosan befolyásolta a Tiszaszabályozást. A szabályozási ügyek adminisztrációját komplikálja az 1856-ban kiadott miniszteri rendelet. Feloszlatja a „Központi Bizottságot" és helyette egy Budán székelő „Felügyelőséget" rendel, közvetlenül a kereskedelmi minisztérium alá beosztva. A hat osztálymérnökség helyébe négy folyamosztályt állít, egy-egy állami építészeti hivatallal felszerelve, melyett mint a központi felügyelőség kirendeltségei szerepelnek. Minden folyamosztály a viszonyokhoz képest építészeti járásokra (társulatokra) oszlik. Megállapítja továbbá a társulatok szervezetét, jogait és kötelezettségeit. A szabályozás költségeire vonatkozólag itt is az az uralkodó elv, hogy az ármentesítés garanciája az érdekeltek össztevékenységében és a társulatok helyes kormányzatában rejlik, azért csak a mederszabályozás történik államköltségen. Fontos intézkedések az ú. n. „hozzájárulási kulcs" meghatározása; e szerint az érdekeltek a rájuk háramló haszon mértéke arányában járulnak a társulati költségekhez. A pénzhiány mindig nyomasztóbbá vált. A tiszavölgyi érdekeltségek ezért 1857-ben egy bizottságot küldtek ki kölcsönszerzés céljából. A bizottság tárgyalásainak eredménye az lett, hogy az osztrák nemzeti bank, záloglevelekben 8—15 millió forintig terjedő kölcsönt biztosított. A kölcsönt a társulatok fokozatosan igénybe vették és töltéseiket 1859—61-ig kijavították, felemelték.