Vízügyi Közlemények, 1962 (44. évfolyam)

4. füzet - II. Dégen Imre: A vízgazdálkodási tudományos kutatás magyarországi múltja és jelentősége

Dégen Imre ható, hogy csaknem egy évtizedes, szívós felvilágosító munka eredményeként, és a sorozatos pusztító aszályos évek kényszerítő hatására az 1930-as évek vége felé végre megindult a fejlődés a vízügyek terén is. Ennek az időszaknak a leg­nagyobb jelentőségű intézkedése az Öntözésügyi Hivatal felállítása volt. A meginduló gyakorlati munkálatok újabb igényekkel léptek fel a víz­gazdálkodási kutatással szemben is. A reakciós gazdasági vezetés szűklátókörűsége miatt azonban vízgazdálkodási kutatásokkal a Szolgálat néhány kivételtől el­tekintve, foglalkozni nem tudott. Az ország felszabadulása hatalmas távlatokat nyitott meg, és új tartalmat, új célokat jelölt ki a vízgazdálkodás számára. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a népgazdaság tervszerű fejlesztése megköveteli a vízzel való okszerű gazdál­kodás bevezetését. Ennek alapfeltétele az volt, hogy megszűnjék a vízügyek irányítása terén uralkodó széttagoltság. E nagyjelentőségű lépésre 1948-ban került sor, mikor egy szervezetbe vonták össze a vízgazdálkodással kapcsolatos ügyek állami irányítását. Majd a helyes szervezeti forma keresésével eltelt néhány év után 1953 őszén, lényegében a mai keretek között megalakult az Országos Vízügyi Főigazgatóság. A megnövekedett feladatok fokozták a tudományos kutatás jelentőségét is, s büszkén állíthatjuk, hogy az ország felszabadulása után a „Vízrajzi Szolgálat", szinte az első pillanattól kezdve kivette részét a jövő építésének nagy munkájából. Még harcok folynak Budapesten, amikor a Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány megteszi a szükséges intézkedéseket a vízjelző szolgálat helyreállítására, s 1945 közepére már a szokásos keretek között végzi munkáját a Vízrajzi Szolgálat. A szocialista fejlődés útján kiszélesedett a vízgazdálkodás tevékenységi köre, megnövekedtek feladatai. Számos jelentős vízügyi alkotás — köztük a Tisza­löki vízlépcső és öntözőrendszer — s a vízgazdálkodás sokoldalú fejlődésének megalapozása jelzi ennek az időszaknak az eredményeit. Az egyre sokasodó kutatási feladatok ellátására azonban nem voltak elég­ségesek azok a szűk keretek, melyek a Vízrajzi Intézetben és a Műegyetem két vízépítéstani tanszékén álltak rendelkezésre. Ezért a szerteágazó vízgazdálkodási kutatási feladatok szervezett és tervszerű ellátására, a Vízrajzi Intézetre, mint meglevő alapra támaszkodva, 1952 júniusában létrehozták a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetet. A termelőerők fejlődésének meggyorsulása, a lakosság életszínvonalának, kulturális és anyagi jólétének emelkedése magával hozta a víz iránti igény meg­növekedését is. A vízrajzi munkában már nem lehet megelégedni a vízállások mérésével, észlelésével, mert hiszen az a vízjárásnak csak egyik minőségi jellemzője, hanem a kutatást a vízjárás minden tényezőjére ki kellett terjeszteni. Ennek érdeké­ben az Intézet lényegesen kibővítette vízmércehálózatát, rendszeressé tette a korábban inkább csak alkalomszerűen és szórványosan végzett vízhozammérése­ket. Amíg a negyvenes évek elején évente 100—200 vízhozammérést végeztek, addig jelenleg évente 140 állomáson összesen mintegy 1800 mérést hajtanak végre. Ma már 267 országos, és 90 másodrendű mérce észlel, köztük 50 db rajzoló vízmérce. A mérési eredmények feldolgozásával az ország felszíni vízkészletének számba­vétele megtörtént, ami a tervszerű vízgazdálkodás egyik legfontosabb kiinduló

Next