Vízügyi Közlemények, 2023 (105. évfolyam)
2023 / 1. szám - Szlávik Lajos: Adalékok az 1947-48-as szilveszteri felső-tiszai árvíz történetéhez
Vízügyi Közlemények, CV. évfolyam, 2023. évi 1. füzet 175 ráadásul szükségszerűen ki kell terjessze valamennyi adófizetőre (illetve azok ingatlanaira) az egyenlő biztonság elvét, amely országos viszonylatban áthidalhatatlan műszaki nehézségeket és beláthatatlan anyagi terhet jelenthet az államnak. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy 1941 -ben ismét jelentős árvizek vonultak le a folyókon és jelentős belvízelöntések alakultak ki; a belvízzel bontott terület nagysága közel 5 000 km 2-t tett ki. A csapadékos-belvizes periódus 1942-ben is folytatódott, ezért jelentősen fokozták az állami szerepvállalást a belvízmentesítőben (Fejér 1997). A frissen kinevezett Kállay Miklós miniszterelnök március második felében személyesen járta be a belvízzel legjobban sújtott dél-alföldi vidéket. Útja során kijelentette: „Olyan intézkedésekre van szükség, hogy a mai állapotok meg ne ismétlődjenek.” (Pálfai 1992) Jóllehet egy ilyen mondat bármely politikus szájából elhangozhatott, de a háborúban álló ország gazdasága és politikai vezetése számára egyáltalán nem volt közömbös a vízkárok következtében beállott terméskiesés. Ráadásul magáról Kállayról sem lehetett azt mondani, hogy tájékozatlan lett volna a vízügyekben és a társulati dolgokban. Éveken keresztül volt földmívelésügyi miniszter, s miniszterelnöki kinevezése előtt az Országos Öntözésügyi Hivatal elnökének tisztét töltötte be. Szándékai ellenére valószínűleg az országot egyre erősebben sújtó háború mindennapos gondjai vetették le a kormány napirendjéről a kérdést (Fejér 2001). 12.2. A vízgazdálkodási társulatok államosítási folyamata a II. világháború után (1945-1948) A II. világháborút követően a vízgazdálkodási társulatok államosításának kérdése egyre erőteljesebben vetődött fel, egyre konkrétabb formát öltött összhangban a gazdaság teljes spektrumát érintő államosítási törekvésekkel és intézkedésekkel. A továbbiakban áttekintjük ezt a folyamatot, különös tekintettel arra, hogy az 1947/48. évi felső-tiszai árvízkatasztrófa ürügyet és indokot szolgáltatott az államosítás végrehajtására. A gazdaság központi vezérléssel tervezett működtetése egyik oldalról a termelőeszközök és a pénzügyi javak megszerzését igényelte, másik oldalról pedig a piaci mechanizmust kiiktató, újraelosztáson nyugvó szabályozását. Ezt szolgálták a már 1945 végén megkezdett államosítási eljárás egymást követő fázisai. Az energiatermelő magánvállalkozások (bányák, villamos erőművek), majd a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok - köztük a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a Győri Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád - nyitották a sort. Ez 1947 őszén a bankokat államosító törvény becikkelyezésével folytatódott. Fél évvel később, 1948 tavaszán államosították a száz főnél több alkalmazottal működő üzemeket, vállalatokat (Gyarmati 2010). Ebbe a folyamatba illeszkedett a vízgazdálkodási társulatok államosításának szándéka is.