Vízügyi Közlemények, 2023 (105. évfolyam)
2023 / 2. szám
186 Horváth István: Lónyay Menyhért társulati tevékenysége... nek összehangolt szabályozása nélkül. Ezért az önkényuralom évei alatt is folyamatosan dolgozott azon, hogy a többi tiszai társulat is kivegye a részét a munkából, hiszen a Rétköz ármentesítésének sikere rajtuk is múlott. E mellett a valamikori Tiszavölgyi Társulat feltámasztásán is munkálkodott, jelentős részben neki köszönhető, hogy a társulatok számára 1857-től engedélyezték országos gyűlések megtartását. Ez a részsiker azonban nem oldotta meg a szabályozás körüli problémákat, az irányításban továbbra is az erőteljes központosítás érvényesült. Ez a központosítás azonban nem jelentette a műszaki tervek összehangolását, amire a legnagyobb szükség lett volna - a tervezésben és kivitelezésben a helyi döntések voltak a meghatározók. Ennek értelmében a társulat elkészíthetett egy olyan tervet, ami számára a legkedvezőbbnek tűnt, más társulatoknak, ill. birtokosoknak viszont károkat okozhatott. A helyi birtokosoknak nagy beleszólásuk volt a töltésvonalak kijelölésébe, ami aztán itt-ott utat nyitott a szervezetlenségnek, egyes esetekben a korrupciónak is (Dunka et al. 1996). Nem véletlen, hogy Lónyay a Tiszavölgyi Társulat visszaállításán fáradozott, éppen a tervek összehangolásának lehetőségét látta a valamikori központi társulat újjászervezésében. Akárcsak Széchenyi, Lónyay is egy jól működő rendszerként képzelte el a szabályozás utáni Tisza-völgyet, a rendszer kiépítéséhez azonban sok-sok érdekellentét feloldására volt szükség. Ez a gondolkodásmód tükröződik 1860 tavaszán tartott akadémiai székfoglaló előadásában is, melynek címe: ,yi Tiszaszabályozás története és nemzetgazdasági fontossága". A beszédben egyfelől visszaköszönnek Széchenyi gondolatai, akinek eszméihez Lónyay mindvégig hű maradt, másfelől érezhető a meggyőződés a szabályozás leendő sikerében ,sert nem elég az, hogy az áradatot zabolázzuk, és így a töltések mindenütt meglegyenek; ez csak az alap, melyre építhetünk, ez után következik a mentesített téren fennmaradt mocsarak és mélységekben összegyűlt esővizek lecsapolása és kiszárítása, és végre valódi kertté a Tisza völgye csak akkor leend, ha a jövő nemzedék a szabályozási munkának a rétöntözési munkálatokkal felteendi a koronáját, s eléri azon örvendetes állapotot, miszerint a zabolátlan víz, mely nekünk átok volt, a jövő nemzedéknek áldásává válhassék” (Lónyay 1860). Amikor ezek a szavak elhangzottak, a Tisza-szabályozás munkálatai már jelentősen előrehaladtak, de a kész mű még messze állt a befejezéstől, s a befejezetlenséggel járó elkerülhetetlen katasztrófák és viták javarésze is hátravolt. Ezzel Lónyay is tisztában volt: „...ez egy vér nélküli örökös foglalás hazánk szívében a magyar elem közepette, és a magyarság számára, mely állami és nemzetiségi erősödésünket tetemesen előmozdítandja. Még ugyan tetemes munka, nagy pénzbeli áldozat, állhatatos kitartás fog számos éveken keresztül megkívántatni, míg végeredményhez jutandunk. Azonban czélt fogunk érni..."(Lónyay 1860). Lónyay minden fronton részt vett ebben a küzdelemben, igyekezett a szabályozás országos koordinációját a