Vízügyi Közlemények, 2023 (105. évfolyam)
2023 / 2. szám
Vízügyi Közlemények, CV. évfolyam, 2023. évi 2. füzet 187 régi alapokra visszahelyezni, miközben a Felső-szabolcsi Társulat elnökeként helyi szinten is sokat tett a szabályozás sikeréért. Ebben az időszakban, a szabadságharc leverését követő mellőzöttség után került vissza Lónyay az országos politika vérkeringésébe, 1861-től ismét képviselő lett. Karrierje igazán azonban csak a dualizmus éveiben tudott kiteljesedni, bár az ország részleges önállóságának első évei nem feltétlenül számítanak sikertörténetnek a vízszabályozások történetében. A kiegyezés után önállóvá vált magyar kormány ugyanis kezdetben még az önkényuralom kormányzatánál is jobban elhanyagolta a Tisza szabályozását. Ehhez az is kellett, hogy a szabályozási munkák legfőbb műszaki irányítója, Herrich Károly igen kedvező képet festett a munkálatok állásáról, ami nem ösztönözte cselekvésre a döntéshozókat. Ezekben az években a társulatok nagyobb önállóságot kaptak, munkálataikat nemigen hangolták össze, így a Tisza-völgy szabályozása meglehetősen kaotikusan haladt. Néhányan - köztük Lónyay is - látták a rendszerszintű problémákat, igyekeztek a munkálatok egységes szemléletű irányítását megszervezni, ennek érdekében újjáalakították a Tiszavölgyi Társulatot, melynek elnökéül 1878-ban Lónyay Menyhértet választották. A korábbi évek mulasztásait azonban nem volt idő bepótolni, a következő évben bekövetkezett az akkoriban második legnagyobb magyar város, Szeged árvízi katasztrófája. Ez a szomorú esemény kellett ahhoz, hogy a döntéshozók belássák: átgondolt tervezés mellett fel kell gyorsítani, és be kell fejezni a folyó szabályozását. A szegedi tragédia ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az akkor már évtizedek óta tartó munka hiábavaló lett volna. A társulatok számos helyi jelentőségű sikert értek el, és tettek művelhetővé nagy területeket. A Lónyay Menyhért vezette Felsőszabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat (később Felső-szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat) az 1870-es évekre teljesen kizárta területéről a folyó árvizeit. Ebben az évtizedben értek el jelentős előrehaladást a nyírvizek levezetésében is, amihez Lónyay tekintélyére és diplomáciai ügyességére is szükség volt. Először elérte, hogy a kérdés rendezéséhez Beöthy Lajos Heves vármegyei főispán személyében kormánybiztost nevezzenek ki. A nyírségi birtokosok azonban vonakodtak végrehajtani a társulat és a kormánybiztos kéréseit, így 1876-ban és 1877-ben ismét víz alá került a Rétköz a nyírségi dombokról leözönlő vizek miatt. A nyírségiek árkokkal még segítették is a vizek gyors lefutását, amiket a minisztérium határozott utasítására sem szüntettek meg. 1879-re sikerült elérni, hogy a nyírségi birtokosok szintén társulatba tömörüljenek, így a két társulat végre tárgyalóasztalhoz ülhetett. A 20. század elején Virágh László, a társulat igazgató-főmérnöke így ír erről a kulcsfontosságú eseményről: „A két társulat küldöttsége Pesten 1879. év szeptember hónapban megkezdte tárgyalásait, s a felső-szabolcsi társulat küldöttei belátván azt, hogy a nyírvízgyűjtő főcsatorna kiépítése a társulatnak életkérdése,