Vörös Zászló, 1980. január-június (36. évfolyam, 1-78. szám)
1980-01-01 / 1. szám
/ÉvROMET hoz az Új Év Kádas Katalin berehovói amatőr művésznő számára: ezekben a napokban nyílik meg a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében személyi kiállítása. A fiatal festő húsz alkotását tekintheti meg az igényes közönség, öt másik képét a területi népművészeti házban nemrég megnyílt kiállításon láthatjuk. S ez nemcsak Kádas Katalin számára öröm,, hanem mindannyiunknak, akik hívei vagyunk utolérhetetlen tehetségének. És újra arra gondolunk: miben rejlik Kádas Katalin tehetségének és elbűvölő művészetének vonzereje? Képzeljék el, hogy valahol, gondolataik horizontján kinyílt egy mesebeli ablakocska, és rajta keresztül betekintettek a jövőbe, látják ott önmagukat is, másokat is, akiket szeretnek és tisztelnek... Az a fiatal lány, aki Kádas Katalin Álmodozó című képén látható, így tekint a jövőbe... Most pedig pillantsunk vissza a múltba. Bár csak sápadt fény világítja meg, elsősorban ismét magunkat látjuk ott. Az imbolygó lángok csipkéjén át a múlt virágai mosolyognak ránk, amelyek nem tudnak kinyílni, a tegnapi harmat hajnali frisseséggel ragyog, tegnapi fájdalmaink csak enyhültek, de nem merültek feledésbe. Ezekre gondol az ember, ha Kádas Katalin Fény a múltból című képét nézi. Úgy tűnik, hogy a múlt és a jövő csak azért látható a festő alkotásain, hogy minél pontosabban helyezze előtérbe a jelent, amely dominál, tobzódik minden képén. Előttünk a Sors című kép. A szerelmes ifjú és leány tekintetében életöröm, önbizalom, az egymás boldogításának kiolthatatlan tüze ég... Az egyik képnek prózai címe van: Pantomim. De mennyi líra, gazdag fantázia olvasható le e műről! Nézzük, és nem tudjuk eldönteni, hogy mi szebb: az emberi testek, vagy a pipacsok, az aranyló rózsaszínben pompázó virágok. Milyen harmonikus kompozíció, milyen csodálatos színek! Nap és pipacsok... Kádas Katalin majdnem minden művén láthatók. De a legkifejezőbbek A festő álma című képen. Kádas Katalinnak sok lelkes híve van a kerületben, hiszen 1967 óta vesz részt képzőművészeti kiállításokon. Két évvel azután, hogy részt vett az első kiállításon, műveit a területi művelődési főosztály oklevelével tüntették ki. 1972-ben Drávái Gizella tanárnő és Horváth Anna művésznő fiatal tanítványa részt vett az ifjú képzőművészek köztársasági fesztiválján Kijevben. Művei a legmagasabb kitüntetést kapták: első fokú diplomát! Sokan azok közül, akik először látják Kádas Katalin képeit, el sem hinnék, hogy amatőr festő alkotásai. Hiszen Kádas Katalin a kerületi fogászati klinikán dolgozik. A művészetet hivatásának tekinti. ...Az új, 1980-as év örömhírrel kopogott be Kádas Katalin dolgozószobájának ablakán. S ő, akárcsak Álmodozó című képének lányalakja, bepillantott ezen az ablakon, s meglátta benne az új utakat, új találkozásokat, az egész jövőt, amely lelkes munkával telik majd, és amelyet napfény ragyog be, és ahol vörös pipacsok nyílnak... Petróci Iván NÉPI TEHETSÉGEK NAP ÉS PIPACSOK ÖT KIS TÖRTÉNET 1. Kávézók Hosszú sor kígyózik a kávéfőzőgép előtt. Két fehérköpenyes hölgy méri az illatos nedűt. Látszik, hogy régen dolgoznak együtt: öszszehangoltan tesznek-vesznek a pult mögött. Az egyik a szűrőket nyomkodja tele kávéval, a másik csészékbe bocsátja az ínycsodlandozóan párolgó italt, kezeli a pénzt. Gyorsan fogy a sor, vidám a hangulat. Ám ekkor váratlan dolog történik. Az egyik gondosan összehajtogatja és félreteszi fehér köpenyét, egy kis tükörben megigazítja a haját és elviharzik. Megtorpan a sor. Mintha a gépből is lassabban csurranna-cseppenne a kávé. Ráadásul két fiatal hölgy következik, szatyrokból hatalmas termoszokat húznak elő. Valamelyik hivatalból ugrasztották el őket egy kis doppingért. Bosszús moraj hullámzik végig a soron: ezek biztosan legalább tíz-tízkávét fognak rendelni fejenként. Egy fiatalember nem tudja türtőztetni magát. — Hová lett a kolléganője? — fordul az árván maradt kávéfőző hölgyhöz. — Valami dolga akadt, elment — hangzik a válasz. — Rémes, mik történnek — dohog a fiatalember. — A munkából lógtam el egy kávéra, s most vesztegethetem itt a drága időmet. 2. Termálvíz Aszokásos késő délutáni hangulat az uszodában. Csobog a víz, lubickolnak, úsznak az emberek. Régi fogorvos ismerősöm már biztosan a harmadik kilométernél tart, beprogramozott robotként úszik, odafelé gyorsan, széles karcsapásokkal, visszafelé lazításként háton, kényelmesebben, csuklóján meg-megcsillan vízhatlan karórája. Borász barátom csak háton úszik, a fordulóknál meg-megpihen, ilyenkor Tosoa-áriákat fütyörész. Kereskedő ismerősöm úgy úszik, mint egy bálna, csak néha-néha bukkan fel a feje a vízből, ilyenkor nagyokat fújtat. A medence sarkában, ott, ahol csobogva-pezsegve ömlik be a friss termálvíz, két, s meglehetősen molett hölgy cseveg. Már vagy fél órája kapaszkodnak a lejáró vaskorlátjába. A vizet dicsérik, hogy milyen isteni, milyen csodás, milyen nagyszerű stb. stb. — Csak az a baj, hogy engem nem fogyaszt — szól lehangoltan a zöldsapkás. — Engem sem — sóhajt egy nagyot a kéksapkás. Enyhe mélabú lengi be a medence sarkát. A csendet a másik pályán közeledő pirossapkás hölgy töri meg. — Szevasztok! — kiáltja vidáman két barátnője felé. — Gyertek úszni! — Hogyisne — hangzik duóban a válasz. — Az fárasztó. S tovább kapaszkodnak szomorúan a lejáró vaskorlátjába. 3. Sepregetők Kora hajnali kép a főutcán. Négyen seprik az úttestet. Ütemesen, szinte szinkronban lendül kezükben a hosszú nyelű seprű. Az út egyikoldaláról a másik felé terelik a tegnapi szemetet. Egy óra múlva négy új sepregető jelenik meg a helyszínen. Markához látnak. Széles lendülettel seprik visszafelé a szemetet, oda, ahol egy órával ezelőtt volt. — Mi értelme van ennek? — kérdem az egyiket. — Honnét taggyam én azzal — hangzik a válasz. — A mi dogunk csak az, hogy seperjünk, csinálják. De harmadnapra ismét eltűnik. S ekkor valakinek remek ötlete támad. Egy letört nyírfát helyez a gödörbe figyelmeztetőül. Egy csapásra megváltozik a helyzet. Az autósok gondosan, óvatosan kikerülik az aszfalt közepén álló nyírfát, úgy tűnik egyikük-másikuk még bólint is felé. Hiába, szeretjük a fákat! 4. Nyírfa az aszfalton Az Odesszai utcán hatalmas gödör tátong. A munkások vékony lécekből kis kerítést vonnak köré. Másnap hűlt helye van. Újra meg — Tudom, Éva, hogy nem HUMOR és mindig kapok ajándékot, szívesen jársz színházba a * * * régi szoknyádban... feledkezik a házassági évsor _ Bandika, a gólya test— Igaz. Csak nem vettél dalónkról, vérkét hozott neked. Szeretek új szoknyát? — Gondolom, milyen rossz ned látni? , et /ettem11' C$ak eSU ІЄ’ számodra... A gólya télen? In * • * — Ellenkezőleg: tavasszal kább a gólyát szeretném látn .4 férjem mindig meg is, ősszel is eszébe juttatom, ni! A SZERKESZTŐSÉG CÍME: 295510. Berehovó, Mukacsevói u. 3. TELEFONOK: szerkesztő és szerkesztőhelyettes: 31 — 54; a magyar kiadás felelőse és felelős titkár: 33—05; mezőgazdasági és ipari osztály: 21—43; levelezési osztály és rádióadás: 33-06. Hirdetések: 33—05. «Вереш засло» («Красное знамя» на венгерском язьіке) — орган Береговского райкоме Коммунистической партни Украиньї н районного Совета народних депутатов Закарпатской области A lap ukrán és magyar nyelven hetente háromszor, kedden, csütörtökön és szombaton jelenik meg. Берегівська районна друкарня 295510 м. Берегово, пл. 40 років Жовтня JNfs 1. Телефон 31-59. Газета віддрукована офсетним способом. Формат А 3, обсяг 1 друк. арк. Тираж 10135 Зам. 2 Індекс 61831, 5. Nájlonszőlő Fékeit csikorgatva egy meggyszínű Zsiguli stoppol le mellettem az utcán. — Hová-hová, szerkesztő elvtárs? — kiáltja felém a lecsavart kocsiablakon át a «Zsiga» tulajdonosa. — No, üljön be, elviszem. Hiába mondom, hogy csak ide, a szomszéd utcába megyek, nem tágít, s már ki is tárja előttem a kocsi ajtaját. Megyünk. Ismeretlen ismerősöm szépen, mondhatnám elegánsan vezet. Hanyag mozdulattal «dobja be» a kellősebességfokozatot, a kanyarokat széles ívben veszi, lehetőleg úgy, hogy egy kicsit megdőljön a kocsi, s felnyiszorogjanak az aszfalton surlódó kerekek. Szétnézek a kocsiban. Minden a maga helyén! A hátsó ablaknál egy feketepöttyös fehér futball-labda, amelybe még soha nem rúgott bele senki, középen a bólogató műkutya, alatta színes folyóiratok. S persze a visszapillantó tükrön *a giccsek giccse — a nájlonból készült haragoszöld szőlőfürt. — Nem zavarja? — kérdem, az ide-oda lengő szörnyűségre mutatja. — Egy kicsit — vallja be őszintén. — De hát a divat az divat! Nevetés csiklandozza a torkomat. Szerencsére útitársam elsüt egy rossz viccet, így nyugodtan hahotázhatom, önkéntelenülis visszapillantok a műkutyára. Úgy tűnik, most nem bólogat, inkább szemrehányóan csóválja a fejét. Csanádi György KI-KI A MAGA SZERENCSÉJÉNEK A KOVÁCSA Az év utolsó napjaiban a postások alig győzik kézbesíteni jókívánságainkat,s mindegyik képeslapon ott ékeskedik: sok szerencsét, békét, jó egészséget. Újév reggelén különösen kedves vendég volt régen a kéményseprő, kinek személye — a babona szerint — házhoz csalja a szerencsét. Mi is a helyzet ezzel a szerencsehozással? A közelmúltban a legilletékesebbet, File András negyven éves munkaidővel rendelkező nyugdíjas kéményseprőt, «fogtuk vallatóra» erről. — Babonaság, bolondság — mondja az idős kéményseprő. — De még manapság is gyakori, hogy láttunkra a kabátgombjaikhoz kapnak a járókelők. — A kéményseprőnek mi hoz szerencsét? — Ha összetartó kollektívában dolgozik. Kerületünk kéményeit 12 tagú kéményseprő brigád tartja rendben. Vezetőnk, Szofilkanics Mihail jó szervező és megértő segítőtárs. Nem csoda, hogy szívesen dolgoznak a keze alatt az emberek. Pál Sándor és Papp Géza már három évtizede «gondozza» a kéményeket, Kota Ferenc is több mint húsz éve van a brigádban. Magam is szívesen eljárok az eligazításokra, hogy elbeszélgessek a fiatalabb kollégákkal. — Mi köti az embert évtizedekig ehhez a nem éppen tiszta szakmához? — Minden szakmának megvan a maga szépsége. Amikor 1930-ban kéményseprő tanuló lettem — szükségből, mert úgy hozták a körülmények —, még nem gondoltam, hogy egy életre szóló hivatással jegyeztem el magam. De amikor láttam, hogy menynyire várnak bennünket azokban a házakban, ahol füstöl a kályha, kormoz a fűtőtest, megértettem, hogy munkámra szükségük van az embereknek. Úgy érzem, szerencsés ember vagyok, mert örömmel végeztem ezt a munkát egész életemben. —■ A szerencsét tehát az új esztendőben sem a kéményseprőtől kell várni? — Nem bizony! Ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa. S nem a kabátgombot kell megmarkolni, hanem a munka végét, ha többre vágyik az ember. Elnézem az idős kéményseprő szélfújta, esőmosta, napsütötte arcát, melyre negyven munkás év szántotta kemény barázdáit. Hallgatom élettapasztalat-diktálta bölcs tanácsait. Jó tudni, hogy azok az emberek, akik e század göröngyös útjait végiggyalogolták, most, az öregség napsütötte tájára érve, pihenés helyett is jövőnket vigyázzák éber szívvel. Füzesi Magda ' V .. a hegyekben. Szabó Sándor felvétele ÖRÖK TÉMA - Te hány éves vagy? — kérdi a kisegér az elefántbébit. Három — mondja az elefántbébi. Furcsa. Én is annyi vagyok — mondja szomorúan a kisegér. — Talán a mamád cigarettázott — vigasztalja az elefántbébi. Uram, engem a dohányzás beteggé tesz — szól a nő a vonaton cigarettázó útitársához. — Ó, csakugyan? Akkor én az ön helyében leszoknék róla. • * * — Veszed ki a szádból azt a cigarettát, te, taknyos! Ne beszéljen hülyeségeket. Anyám szerint túl nagy vagyok már ahhoz, hogy bömböljek. Maga szerint túl kicsi ahhoz, hogy bagózzak. Megmondaná, hogy mit csináljak frontátvonuláskor? Szerkesztő: Csanádi György A kiadásért felel: Balogh Irén