Beregi Hírlap, 2006. január-június (62. évfolyam, 1-48. szám)

2006-01-14 / 1-2. szám

99 Karnyújtás a legkisebb testvérnek 99 December 29-én ellátogatott a művészeti iskolába vá­rosunk szülötte, Beregszászi Olga, énekes előadó. A művész­nő elindított egy programot „Száz perc száz emberért” cím­mel, amelynek kapcsán még a hónap elején koncertet tartott a beregvidéki nyugdíjasoknak. A program folytatásaként ez alkalommal 27 rászoruló nagycsalád számára adott át anyagi támogatást. Támogatást kapott továbbá a Szolyvai Magyar Iskola, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Osztálya, az öregek otthona, az ingyenkonyha, a Nagydobronyi Irgal­mas Szamaritánus Egészségügyi Gyer­mekotthon, valamint az Orosz István görög katolikus lelkész által létrehozott Megma­radni Alapítvány. A rendezvényt Pirigyi Béla, a művé­szeti iskola igazgatója nyitotta meg, aki kö­szöntötte a művész­nőt, valamint az egy­begyűlteket. A váro­sunkba érkezett ven­dégeket Nagy Béla, a Kárpátaljai Reformá­tus Egyház Diakóniai Osztályának vezetője üdvözölte, akit a mű­vésznő felkért a tartós élelmiszerekből, ruha­neműből és könyvekből álló adományok eljuttatására a rá­szorulókhoz. A jelenlévőket köszöntötte továbbá Imre Mar­git, a Beregvidéki Nyugdíjasok Petőfi Sándor Egyesületé­nek elnöke. Mindhár­man köszönetüket fe­jezték ki a művésznő­nek és a vele érkező vendégeknek a jóin­dulatukért és a nagy­lelkű adományokért. Ez alkalommal a művésznő nem egye­dül jött. A küldöttség összesen 35 emberből állt, akik 13 autóval ér­keztek. A Pápai Sza­bolcs által alapított New York-i Hagyaték­­őrző Egyesület és a 2002-ben létrejött New York-i Polgári Kör adománygyűjtést szervezett a­­kárpátal­jai magyarság megsegítésére. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott a különböző amerikai nagyvárosokban műkö­dő magyar egyházakon és társadalmi szervezeteken keresz­tül több száz magyar származású ember. A későbbiekben Ma­gyarország minden részéről csatlakoztak különböző polgári körök és magánszemélyek egyaránt. Jelentős pénzösszeg­gel támogatta a kezdeményezést a Los Angeles-i Magyar Kör is. Az összegyűlt adományok szétosztásához kérték fel Beregszászi Olga művésznőt. A rendezvényen felszólalt Szilágyi Ákos a New York-i Polgári Kör képviseletében, aki elmondta, hogy a kézzelfog­ható anyagi támogatás mellett a tagság együttérzését és jó­indulatát is tolmácsolta. Vendégünk volt továbbá Balogh Barna, a rövidesen induló Árpád Hírtelevízió főszerkesztője, a Magyarok Világszövetségének képviseletében. A főszer­kesztő úr a jelenlévők számára bemutatott egy, a Magyarok Világszövetsége által kiadott és mindenki számára elérhető honlevelet, amely a nemzetünk együvé tartozását hivatott jelképezni. Meglátogatott bennünket Éhn József, aki a Kár­pát-medence Magyarságáért Társaság tagjaként, valamint a Budaörsi Polgári Kör képviselőjeként volt jelen. A felszóla­lókkal érkeztek még képviselők Magyarország különböző polgári köreiből. Közülük egy magát megnevezni nem kívá­nó személy háromezer forintot ajánlott fel annak a beregszá­szi polgárnak, aki elsőként kívánja városunkban kiváltani a honlevelet. Balogh Barna elmondta, hogy az illető hölgy va­lamennyi nemzeti megmozdulásnak aktív tagja. A felajánlást Nagy Béla, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Osz­tályának vezetője vette át. A rendezvényen a köszöntőket követően Beregszászi Olga énekelt az egybegyűlteknek. Elhangzottak például a „Nem felejtünk”, valamint „Magyarok szép hazája” című da­lok. Ezt követően a művésznő személyesen adta át az ado­mányokat és az ajándékcsomagokat a 27 rászoruló nagycsa­lád számára. A rendezvény a Szózat, a Himnusz, valamint a Székely himnusz eléneklésével zárult. Dicséretre méltó dolog, hogy a magyarság az anyaor­szágban és a világ különböző részein nem feledkezik meg a határon túli testvéreiről. A mostani alkalom is ezt bizonyítot­ta, megerősítve az általuk megfogalmazottakat, miszerint „a magyar nemzet összetartozni és nem összeköltözni akar”. MOLNÁR BERTALAN A szerkesztőségtől: Sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy egyesek még a szeretet, az emberiesség és a testvéri összetartozás gesztusát is a megkezdődött választási kampány céljára kívánják felhasználni. Hiszen mi másként lehetne értékelni a Kárpátalja megyei lap tudósítójának azon kis “szösszenetét”, amelyben mindenkit megpróbált a “helyére tenni”. Különösen érthetetlen és felháborító az, hogy a szerző szerint a kárpátaljai magyarságnak szánt adományokat Beregszászi Olga “átjátszotta” az MSZP kárpátaljai hívei kezébe. Az adományokat nem szimpátia, hanem rászorultsági alapon kapták meg az érintettek. Különben meg nehezen tudom elképzelni, hogy az a generáció, amely vallásos nevelés­ben részesült, amely átélte a nagy világégéseket, a sztálini rendszer minden borzalmát, baloldali érzelmeket valljon. S ha mégis, nem egy újságíró tiszte azt megítélni. Annál is inkább, mert az adományozók a kárpátaljai magyarságot célozták meg támogatásukkal. Valószínűleg nem kérték, hogy mindenkit alaposan “káderezzenek le”, nehogy valami probléma legyen az illető életrajzában. A tudósításból azonban leszűrhettünk egy igen fontos tanulságot: vannak jó magyarok és vannak rossz magyarok. Ebben a gondolatban már a választások előszelét érezzük lengedezni, lehet, hogy a megállapítás valamiféle szlogent is takar. (A dolog kísértetiesen emlékeztet George Orwel Állattann című halhatatlan írására, ahol az ideológusok a birkák számára dolgoztak ki könnyen megjegyezhető gondolatokat: “Két láb rossz, négy láb jó!”). HÁZUNK TAJA Szobanövényeink élete Szobanövényeink elhelyezéséről Szobanövényeink téli elhelyezése lakásunkban úgy történjék, hogy azok mindenkor a lakás legegyenletesebb hőmérsékletű és huzatmentes helyére kerüljenek. Vegyük fi­gyelembe, hogy az azonos igényű növényeket lehetőleg egy csoportba helyezzük el. A hűvöset kedvelőket rakjuk a ke­vésbé fűtött helyre, mint például világos lépcsőfeljáró, fo­lyosó, kapualj stb. A késő őszi és téli hónapokban fordít­sunk nagy figyelmet a gondozásukra. Télen a rövid és fényszegény nappalok elsősorban a virágzó cserepeseknél (fokföldi ibolya, szobai ciklámen, szo­bai azálea, csuporka, papucsvirág), illetve a tarka lombú le­véldísznövényeknél (csüngő fikusz fehérrel mosott levelű fajtái, tarka levelű könnyező pálma) okoznak gondot. Ezeket, ha lehet nem vagy csak kissé fűtött (15 ° C-nál hűvösebb), de egész nap világos, északi vagy déli fekvésű helyiségben tartsuk. A páraigényes növényeket, páfrányokat, orchidea­­féléket (Tillandsia) erre az időszakra helyezzük át az ablakkal rendelkező fürdőszobába vagy a konyhába. A téli időszakban a szoba napfényesebb részében ala­kítsunk ki zöldsarkot, amelyben egymás mellett több növényt helyezünk el. Folyami kaviccsal vagy agyaggranulátummal töltsünk meg egy nagy tálat, és cserepestől helyezzük el benne a növényeket. A kavicságyat rendszeresen töltsük fel vízzel. A növények párologtatásukkal kedvező mikroklímát alakítanak ki maguknak és egymásnak. Amennyiben akár házunkon belül is költöztetni szeret­nénk virágainkat valamilyen okból, lényeges észben tartanunk, hogy nem szabad melegből hirtelen, szoktatás nélkül, hűvös, hideg helyre vinni, illetve kirakni a növényeket vagy az egyen­letes melegben nevelteket — akárcsak átmeneti — lehűlések­nek kitenni. Különösen óvni kell ettől a melegigényes fajtá­kat. A szobanövények teleltetésére legkedvezőbb a 16-20 ° C fok közötti hőmérséklet. Legnagyobb kárt növényeinkben a lakásunkban előforduló nagy hőmérsékleti különbségek okoz­hatják. A növénye­ink pusztulásával járhat, ha egyik nap 25-26 ° C fok a hő­mérséklet, a másik nap viszont fűtet­­len a helyiség és annak hőmérsékle­te 10-12 ° C fok alá száll le. Ezért növé­nyeinket, ha feltét­lenül szükséges, csak szoktatást kö­vetően tegyük ki hőmérséklet-válto­zásnak. Kertész 2006. január 14., szombat ПЕКШИ HÍV LAP Négylábú barátunk, a kutya 2006 a kínai horoszkóp szerint a tüzes kutya esztende­je. Ebből az apropóból indítunk egy sorozatot, amely ma­gyar vadászkutya-fajtáinkat mutatja be. Az embernek már akkor segítőtársa volt a kutya a va­dászatban, amikor ennek a tevékenységnek a fő célja még az élelem megszerzése volt. És segítőtársa maradt akkor is, ami­kor a vadászat később —­ egészen a mai napig — szórako­zássá, sportjellegű versengéssé vált. Mert ahogy változott a vadászat célja, ahogy változtak a földrajzi adottságokhoz és a különféle vadakhoz igazodó vadászati módok, úgy ala­kultak ki más-más képességű vadászkutya-fajták. A magyarországi vadászkutya-fajták a Kárpát-meden­ce egykori sajátos földrajzi adottságaihoz, sajátos vadállo­mányához igazodva jöttek létre. De még napjainkban is ők a legeredményesebben használható vadászebek, pedig azóta gyökeresen megváltoztak a vadászat módjai, formái is. A Magyarországon kialakult, tehát magyar fajtájú vadászebek ősei még a honfoglaló magyarsággal érkeztek hozzánk. Ho­gyan alakultak ki ezekből az ősökből a magyar vadászku­tyák, milyen fajtáik jöttek­ létre, és miképpen állták ki — sokat változva, de számos kiváló képességet megtartva — az idő „vasfogát”? „Ereiben” keleti „vér”... Legismertebb és legelterjedtebb hazai vadászkutyánk a rövid szőrű magyar vizsla. Származásáról sok tévhit van forgalomban. Voltak, akik a századforduló táján kialakult tel­jesen új fajtának tartották, sokan a sárga színű angol vizslá­tól, a pointertől, mások a rövid szőrű német vizslától szár­maztatták. Pedig története messze, a honfoglalás korá­ba nyúlik vissza. „Ereiben” keleti „vér csörgedezik”, a legősibb kutyatípusból, a kopóból származik. (A kopók nagy testű, erős kutyafajták, rendszerint nagyvadakra — vaddisznóra, szarvasra, medvére stb. — történő va­­dászáshoz használták őket.) A Kárpát-medencében már több mint két évezreddel ez­előtt, a kelták idejében egy olyan kopótípussal vadász­tak, amely egyaránt elterjedt a kelta uralom alatt levő Bal­kán félszigeten és a Duna völgyében. Ebből a kétezer évvel ezelőtt használt kelta ko­póból alakultak ki a Balkán félsziget jellegzetes kopófajtái, belőle jött létre a Kárpát-medencében használt kopótípus is.­­ Ezzel vadásztak évszázadokon át. A keletről érkező magyarság a nyájőrző pásztorebek mellett kopó jellegű vadászkutyákat is hozott magával, hi­szen a lovas-nomád, állattenyésztő, vadászó magyarok sem nélkülözhették az eredményes vadászatokhoz a vadászebe­ket. Ez a keleti jellegű kopótípus átkereszteződött a Kárpát­medencében talált kelta kopó utódaival, és kialakult belőlük a pannon-kopó. A középkor vége felé már megkezdődött az Alföld át­alakulása, a földművelés és a fakitem­etés, majd a török pusz­títása a sík területekről mindjobban száműzte a nagyvadakat a hegyvidéki erdőkbe. Természetes, hogy a kopózás is a nagyvaddal együtt mindinkább visszaszorult. A kialakuló nagy kiterjedésű sík mezőkön a reneszán­szát élte a keleti eredetű solymászat, s lassanként előtérbe került a veszélytelenebb apróvad-vadászat. Az alföldi terü­leteken maradt pannon-kopókból a főurak előszeretettel vá­logatták ki azokat az állatokat, amelyek az apróvad-vadásza­­tokhoz mutattak nagy hajlandóságot. Ezek között a kutyák között gyakori volt a sárga-vörös szín. (A Bécsi Képes Kró­nika és több más kódex ábrái között számos vadászjelenetet rajzoltak meg az ismeretlen művészek, és ezeken megörökí­tették koruknak sárga-vörös fürjészkopait is.) Ezek az apróvadakra kiválogatott vadászebek a 150 éves török uralom esztendeiben folyamatosan kereszteződ­tek a törökök által behozott keleti jellegű homoksárga színű vadászkutyákkal. A keresztezésekből mind külsőleg, mind belső tulajdonságaikban mind egyöntetűbbé váló új fajta alakult ki: a sárga fürjészvizsla, későbbi nevén a rövid szőrű magyar vizsla. Az 1700-as évek elején kezdte meg Trencsén megyei birtokán, Zay­ugrócon a magyar Zay főnemesi csa­lád a sárga vizslák rendszeres tenyésztését. A megváltozott vadászati mód, a lőfegyverek széles körű elterjedése a VI­ll. század végére a Kárpát-medence legelterjedtebb vizsla­fajtájává tette a sárga vizslát. A XIX. század második felében a külföldimádat a va­dászkutya-tenyésztésben is előretört. Az 1860-80-as évek-­­ben mindenütt tért hódítottak az angol és a német vizslák. Ekkor került a sárga fürjészvizslába — szinte törvényszerű­en — az idegen vér, az angol pointer és a német rövid szőrű vizsla vére. Az 1800-as évek végén már alig-alig lehetett fel­lelni néhány kallódó egyedet az ősi sárga vizslákból. Gyakran elhangzik az a téves feltevés is, hogy a vérek vére is belekerült a sárga vizslába. Lehetséges, hogy néhol elvétve megpróbálkoztak ilyen keresztezéssel, de ezek ritka­ságuk miatt nem hagytak maradandó nyomot a sárga vizslá­ban. A néha még felbukkanó nehéz fej, ráncos bőr, amelyre szívesen rámondják, hogy „vérebes”, a századforduló táján a keresztezéseknél felhasznált nehezebb testű, durvább, szi­­­vacsosabb csontszerkezetű, még az ónémet típust mutató német vizslákra vezethető vissza. (Folytatása lapunk következő számában.) * 3. oldal ....... /

Next