Vörös Zászló, 1958. január (7. évfolyam, 3-25. szám)

1958-01-05 / 3. szám

A hosszúra nyúlt tárgyalás után a rendkívüli bíróság ítélethozatalra vo­nult vissza, a szent olajfa árnyékába. — Lássunk hozzá, uraim — kezdte ásítva Hypometheusz, a tanács el­nöke. — Átkozottul elhúzódott a do­log. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen fölösleges is összefoglalnom a tár-­ gyalás eddigi menetét, de hogy ne legyenek alaki hiányosságok... A vád­lott Prométheusz, helybeli lakos tehát azért került a bíróság elé, mert fel­találta a tüzet és ezáltal, hogy úgy mondjam — ehm, ehm — megsértet­te a fennálló rendet. A vádlott beis­merte először, hogy valóban felta­lálta a tüzet, továbbá, hogyha kedve szottyan, képes bármikor csiholásnak nevezett tevékenységgel tüzet elő­idézni; harmadszor, hogy rendbontó találmányát kellőképpen nem titkolta el, nem is jelentette be illetékes he­lyen, ellenkezőleg, önkényesen elárul­ta, jobban mondva, illetéktelen sze­mélyek használatára bocsátotta, amint azt az imént kihallgatott tanúk val­lomása bizonyítja, úgy vélem, ennyi elég, és tüstént megkezdhetjük a szavazást a vádlott bűnösségéről és a meghozandó ítéletről. — Bocsánat, elnök úr — vezette ellen Apométheusz ülnök — én úgy találom, hogy a rendkívüli törvény­szék fontosságát tekintve, mégiscsak helyesebb volna, ha az ítéletet rész­letes tanácskozás és hogy úgy mond­jam, az ügy lényegét minden szem­pontból megvilágító eszmecsere után hoznánk meg. — Ahogy parancsolják az urak — egyezett bele készségesen Hypomé­­theusz. — Az ügy világos, de ha va­lamelyikük még hozzá kivan szólni, tessék. — Szeretném megjegyezni — emel­­kedett szólásra Amétheusz szavazó bíró, kellő torokköszörülés után — hogy nézetem szerint az egész bűn­esetnek különösen egy oldalát kell hangsúlyozni. Uraim, az ügy vallási oldalára gondolok. Engedtessék meg feltennem a kérdést, hogy mi is az a tűz? Mi az a kicsiholt szikra? Amint a vádlott Prométheusz maga is beis­merte, nem más, mint villám, a vil­lám pedig, miként köztudomású, a mennydörgő Zeusz különleges hatal­mának megnyilvánulása. Méltóztassa­­nak megmagyarázni, uraim, hogyan jut egy ilyen Prométheusz az isteni tűzhöz? Milyen jogon emelt rá kezet, kerítette a hatalmába? És egyáltalá­ban, honnét szerezte? Prométheusz azzal áltat bennünket, hogy a tüzet csak úgy egyszerűen feltalálta, osto­ba mellébeszélés ez, tisztelt törvény­szék, ha ilyen könnyű lenne a dolog, miért nem találta fel a tüzet például a tiszteletre méltó tanács valamelyik tagja? Meggyőződésem, uraim, hogy Prométheusz a tüzet egyszerűen el­lopta isteneinktől. Nem téveszthet meg bennünket a vádlott tagadása és köntörfalazása. Bűncselekményét egy­részt közönséges lopásnak, másrészt istenkáromlásnak és szentségtörésnek minősíteném. Azért vagyunk itt, hogy a legszigorúbb büntetéssel sújtsuk ezt az istentelen elvetemültséget és meg­­védjük nemzeti isteneink szentséges tulajdonát. Csak ennyit akartam mondani — fejezte be beszédét Amé­theusz, és magabiztos határozottság­gal fújta ki orrát talárja csücskébe. — Jól beszélt — bólintott Hypomé­­theusz. — Kíván még valaki szólni az urak közül? — Engedelmet kérek — kezdte Apométheusz — de nem érthetek egyet tisztelt kartársam okfejtésével. A magam szemével láttam, hogyan gyújtott tüzet Prométheusz vádlott, és őszintén bevallom, uraim, hogy — köztünk legyen mondva — a dolog­ban nincs semmi csodálatos. A tüzet bármilyen naplopó, csavargó és kecs­kepásztor feltalálhatta volna. Nekünk egyszerűen azért nem jutott az eszünkbe, mert komoly embernek sem ideje, sem kedve azzal játsza­dozni, hogy köveket ütöget össze. Biztosíthatom tisztelt Amétheusz kar­társamat, hogy teljesen közönséges és mindennapi erőkről van szó, ame­lyekkel foglalkozni nem méltó gon­dolkozó emberhez, isteneinkről nem is szólva. Szerény véleményem szerint a tűz túlságosan jelentéktelen jelen­ség ahhoz, hogy bármi köze is le­hetne mindnyájunk számára szent dolgokhoz. Van azonban a kérdésnek egy másik oldala, amelyre fel kell hívnom tisztelt karfásaim figyelmét, úgy találom, hogy a tűz igen veszé­lyes, sőt mondhatnám, ártalmas elem. Végighallgattuk a tanúk vallomásait; nem egy beismerte, hogy Prométheusz gyerekes találmányával próbálkozva, súlyos égési sebeket, sőt, több eset­ben anyagi kárt is szenvedtek. Ura­im, ha Prométheusz bűnéből elterjed a tűz használata, ami, sajnos, immár nem akadályozható meg, egyikünk sem tudhatja biztonságban többé éle­tét, sőt vagyonát sem, ez pedig, uraim, minden civilizáció végét je­lentheti. Elég a legcsekélyebb óvat­­lanság, elővigyázatlanság — és mi­vel vetünk gátat e nyugtalan elem­nek? Prométheusz, uraim, vétkes Karel Capek , könnyelműségről tett tanúságot, az mi­kor e szerfölött ártalmas és veszé­lyes elemet rászabadította a világra. Bűnét olyképpen határoznám meg, hogy súlyos testi sértésről és a köz­­biztonság veszélyeztetéséről van szó. Ennek megfelelően életfogytiglani szabadságvesztést indítványozok, ke­mény fekvőhellyel és kurtavassal sú­lyosbítva. Befejeztem, elnök úr. — Tagadhatatlanul igaza van, kedves kartársam — fújt egy nagyot Hypométheusz. — Csupán szeretném még hozzáfűzni, uraim, ne tévesszük szem elé azt a kérdést, hogy tulaj­donképpen mire kell nekünk a tűz ? Dicső őseink használtak talán tüzet? Az efféle találmányok, hogy úgy mondjam, egyszerűen tiszteletlenek az örökölt renddel szemben, vagyis n­ehm, felforgató t­evékenys­égnek számítanak. Éppen csak az hiányzott, hogy játsszunk a tűzzel. És vegyék fontolóra, uraim, hová vezet mindez? Az emberek a tűz mellett fölöslege­sen elpuhulnak, melegbe és kénye­lemben lopják majd a napot, ahe­lyett, hogy, izé, hogy harcolnának és egyéb üdvös és hasznos tevékeny­séget fejtenének ki. Az eredmény elkorcsosodás, a­z erkölcsök hanyat­lása és n­ehm, általános rendetlen­ség lesz. Egyszóval, valaminek vég­re történnie kell, hogy szembesze­güljünk az ötféle egészségtelen jelen­ségekkel uraim. Különben is komoly időket élünk. Csupán ennyit akartam mondani.­— Igen helyes — szólalt meg An­timétheusz. — Mindnyájan nyilván egyetértünk az igen tisztelt elnök úr­ral abban, hogy a Prométheusz fel­találta tűznek beláthatatlan következ­ményei lehetnek. Ne titkoljuk, uraim, hogy nagyszerű dolog ez. Micsoda óriási lehetőségek nyílnak előttünk amióta hatalmunkba kerítettük a tü­zet ! Csak találomra említek meg egyet-kettőt: felperzselhetjük az el­lenség gabonáját, felgyújthatjuk olaj­faberkeit, ésatöbbi, ésatöbbi. A tűz-TÓTH TIBOR FORDÍTÁSA Jel, uraim, mi emberek, új erőt és új fegyvert kapunk; a tűz birtoká­ban, mondhatnám, majdnem hasonla­tosak lettünk az istenekhez — suttog­ta Antimétheusz és váratlan kitörés­sel folytatta — vádat emelek Pro­métheusz ellen, hogy ezt az isteni és legyőzhetetlen elemet, a tüzet, pász­torok és rabszolgák kezére adta, ki­szolgáltatta mindenkinek, aki csak hozzáfordult, vádat emelek Promét­heusz ellen, amiért ez elemet nem szogáltatta be az illetékeseknek, akik fontos államvagyonként őrködtek és uralkodtak volna fölötte. Vádat eme­lek Prométheusz ellen, hogy a fent említett módon elárulta a tűz talál­mányát, amely pedig a hercegek tit­ka kellett volna hogy maradjon. Vá­dat emelek Prométheusz ellen — ri­kácsolta felindultan Antimétheusz — amiért még az idegeneket is megta­nította a tűz gyújtására ! Amiért még ellenségeink előtt sem titkolta el! Prométheusz azáltal, hogy közprédá­ra bocsátotta a tüzet, bennünket fosztott meg tőle ! Vádat emelk Prométheusz ellen hazaárulás miatt! Vádat emelek ellenes köztársaság el­leni összeesküvés miatt ! — Antimét­heusz kiáltó szava köhögésbe fulladt. — Halálbüntetést indítványozok­­ — nyögte ki végül nagy nehezen. — Kérem, uraim — fordult a je­lenlevőkhöz Hypométheusz — jelent­kezik még valaki ? Senki. A bíróság nézete szerint tehát a vádlott Pro­métheusz bűnös, egyfelől az istenká­romlás és szentségtörés bűntettében, továbbá a súlyos testi sértés, illetve idegen vagyon megrongálása és a közbiztonság veszélyeztetése bűncse­lekményében, valamint hazaárulás bűntényében. Az urak azt indítvá­nyozzák, hogy kemény fekvőhellyel és kurtavással súlyosbítjuk élet­fogytiglani szabadságvesztéssel vagy pedig halállal büntessük. Ehm. — Illetve mindkettővel — jegyezte meg töprengve Amétheusz. — Hogy elég­tétessék mindkét javaslatnak. Hogyhogy mindkét büntetéssel ? — kérdezte az elnök. — Éppen ezen gondolkozom — dünnyögte Amétheusz. — Úgy lehet­ne talán megoldani a dolgot. . Ha Prométheuszt arra ítélnénk, hogy életfogytiglan egy sziklához bilincsel­jük ... és mondjuk keselyűk tépnék csűrükkel istentelen máját. Meg mel­­tóztattak érteni ? — így talán mernie a dolog — je­lentette ki elégedetten Hypomét­­heus­z. — Uraim, egyben példás bün­tetéssel sújtanánk az efféle n­ehm, elvetemült különcködéseket, ugyebár. Van valakinek ellen­vetése ? T­­n tehát ezzel készen volnánk. — Papa, miért ítélték halálra­­ a Prométheuszt ? — kérdezte h­­­métheusztó! vacsora közben a­z Epimétheusz. — Ezt te még nem érted — – fogta Hypométheusz, buzgón rágcs­va egy birkacombot. — Szavam, ez a sült hús sokkal jobban szíj, mint a nyers, lám valamire meg csak jó a tűz ... Közérdekből kell elítélni, tudod ? Hová jutuánk, bárki büntetlenül előállhatna mindf féle újdonsággal. Nem igaz ? valami hiányzik ebből a húsból . Megvan ! — kiáltott fel örvendez­ — A sült birkacombot meg kell se­ni és be kell dörzsölni fokhagymáv. Ez az ! Látod, fiam, ez aztán a látmány! A Prométheusz-félék­nek ilyesmi sohasem jutna eszébe ! 1932. ___________ b­ü­ntetése MAKSZIM RILSZKIJ: Kit egy szabad ország örömre nevel, nem háborút áhít, békét követeli Dal, munka a vágyunk, s hol emberre süt, kívánjuk, ragyogjon a nap mindenütt. Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorúi Ma béke kell a földnek, múlté a háború! Ki azt hiszi, vérből vár rá nyereség, gazsága fejében eléri a vég. Ki rabságot szán a föld népeinek, bitótól az ördög se mentheti meg. Halljátok, kapzsi szörnyek, az Ember nagykorú! Ma béke kell a földnek, múlté a háború! Munkával a boldog jövőhöz ki hű, mind tiszteli őt, aki tisztasz­íű, és mind, valamerre csak útja vezet, keményen, örömmel fog véle kezet. Halljátok, ti kapzsi szörnyek: az Ember nagykorúi Ma béke kell a földnek, múlté a háborúi­g Nincs otthon, amelybe szavunk el nem ér: virradjon, oszoljon a fénytelen éj! Ragyogjon örökre a jók nagy ügye: a béke, a munka s a népek frigye! Halljátok, kapzsi szörnyek: az Ember nagykorúi Ma béke kell a teldnek, múlté a háború!­­ GÁSPÁR ENDRE fordítása " W" 'W— DAL A BÉKÉRŐL ERIK ANDERS nyugatnémet író: A szomwséd upM Vöstök Az enyémmel szomszé­dos lakásban egy ügy­véd lakik. Szomszédok általában üdvözölni szoktá­k egy­mást. Így tettünk mi is, de egy szép napon szom­szédom nem viszonozta a köszönésemet. Hiába kíséreltem meg négy nap­ egymás után a kö­szönést. Szomszédom mé­lyen hallgatott, végigné­zett és nem fogadta kö­szönésemet. De nem csak ő, hanem a házvezetőnő­je sem... Egy szép napon meg­kérdeztem a házvezetőnő­jét: — Mondja csak, maga miért nem fogadja a kö­szönésemet? ... A hajadon hetykén vá­laszolt — mintha bakfis­­kolára gondolt volna vissza. — Hát... ha tudni akarja — megtudtuk, hogy maga állítólag kommunista.. .­Puffi Tehát erről van szó! Természetesen nagyon­­letört" a magyarázat és már azon gondolkoztam, hogy a köszöntés ked­véért ne akasszam-e szegre haladó nézeteimet, de végül is hű maradtam pártomhoz és férfiasan elviseltem azután is, hogy az ügyvéd és ház­vezetőnője számára csak levegő legyek. Nem sokkal később, amikor abban a nyugati országban, amelyben élek, betiltottak és alkotmá­nyon kívül helyeztek min­den kommunista szerve­zetet, egy napra rá — az ördögbe is — az ügyvéd újból köszönt, most már előre. Melegség öntötte el a szívemet. Tehát a drákói határo­zat nemcsak a pusztulá­suktól rettegő „szabad polgárok" számára jelent kedvező döntést, de ro­­konszenvet ébreszt irán­tunk, kommunisták iránt is...? Sajnos, újból tévedtem! Az ügyvéd köszönt ugyan, de egészen közel érve hozzám, úgy, hogy majd a lábamra lépett, szája sarkából gúnyosan odapöccintette: — Na és most mi lesz, fiatalember? Mivel egy kommunista is kivörösödik dühében, én sem tettem.n másképp és mérgesen válaszoltam: — Ezt Önnek jobban kellene tudnia. Ön az ilyesmit már egyszer át­élte és tudja, hogy hova vezet! Különben is, ügy­véd uram, ön levegő szá­momra­­ fejeztem be a beszélgetést és ott hagy­tam szomszédomat. Újabb hangtalan hóna­pok következtek. Hogy történetem jól végződjék, elmondom a szomszé­dommal kapcsolatos leg­újabb élményemet. Egy október végi napon az ügyvéd könnyedén ka­lapjához emelte kezét. Azt hittem valaki mást üdvözöl, ezért megfordul­tam — de meg kellett ál­lapítanom hogy az ut­cácskában nem volt más, csak én és szomszédom. És mélyen hallgattam. A következő reggel megismétlődött a jelenet. Újból hallgattam. Két napig nem talál­koztunk, de a harmadi­kon újból összehozott bennünket a sors. Meg­kegyelmeztem neki. Köny­­nyedén bólintottam... Azóta ismét szomszé­doknak számítunk. Nagyszerűen kijövök a házvezetőnővel is, aki olykor ötven méternyi tá­volságból is előre köszön. Hogy el ne felejt­sem, ő magyarázta meg nekem a rejtélyes válto­zás okát egy esős regge­len, amikor egy újságos­bódé előtt összetalálkoz­tunk. Először az időről és az ázsiai nátháról be­szélgettünk. — Lekopogta, jó órá­ban mondtam, mi még nem kaptuk meg... De a főnököm — mint­ha kissé gúnyolódott vol­na — „satelitis“-be esett... Elcsodálkoztam: Mibe? — Igen, igen — ismé­telte most már kacagva — egész nap csak a szputnyikokról és egy új korszak beköszöntéséről beszél... Erre már nekem is mo­solyognom kellett. No, nézd csak. — gondoltam magamban — az oroszok­nak, a te barátaidnak si­került, egy majdnem le­hetetlen dolgot véghez­vinni: a rosszindulatú, dühös szomszédot barát­ságos köszöntésre kész­tetni. Még ott, az újságos­bódé előtt elővettem no­teszemet és beírtam: 1957 október. A szom­széd ismét köszön — gondolatjel. Szputnyik — felkiáltójel. Ford. Benczel Béla Helmut Hauptmann : Szóváltás a szolgálati fülkékez Az oroszországi bolsevikok, a szeri szociáldemokraták s a bulgária „szűkkeblűek“ voltak az egyedüliek akik elejétől fogva küzdöttek a vi­lágháború ellen, s akik megtagadtál kormányaiknak a háborús költségei megszavazását. 1903-ban a Bolgár Szociáldemokrata Párt két részre szakadt. Az egyik rész tagjai Marx Engels és Lenin tanításaihoz híven következetesen folytatta a harcot a munkásság érdekéért, a régi, mun­kásellenes rendszer megdöntéséért, s a párt másik, ingadozó része a mun­kásmozgalom számára „nagylelkű” politikát, a tőkésekkel való kiegyezést hirdette. Georgi Dimitrov habozás nélkül a „szűkkeblűek“, Blagojev csoportja mellé állt, s elvtársai rö­videsen megválasztották a szófia pártszervezet titkárának. S bár 1914 őszétől Bulgáriában ki­vételes állapotot rendeltek el, a „szűkkeblű“ szocialisták pártja fel­hívást intézett a néphez, amelyben felszólította, hogy ne tegyen eleg az 1915 szeptemberében kibocsát mozgósítási rendeletnek. A szűkke­rűek parlamenti csoportját, közt Georgi Dimitrovot is, „parancsmegi­gadásra való felbujtása miatt tet­­tóztatták és bűnvádi eljárást indíte­tak ellenük. ítéletet azonban ne hoztak, mert a kormány nem­mel a nép haragját még jobban nővel 1915 októberében a bolgár csapat bevonultak Szerbiába. Dimitrovnak bár a titkos rendőrs minden lépését figyelte, elvtársai s­gítségével sikerült félrevezetnie a­­ súgókat, és egyszerű közkatonán öltözve ismeretlenül eljutnia a m­cedoniai tűzvonalba, ahol aztán új illegális pártkonferenciát tartottak. A háború haszonélvezői nagyi szerették volna Dimitrovot ártalma­lanul tenni. De nem tudták elfogi Valami ürügy után kutattak. Ekk a véletlen jött segítségükre... Dimitrov egy képviselői ellenőr útról tért vissza. A vonat, melyre fá­szállt, eléggé zsúfolt volt. Ő egy k­lönleges szolgálati fülkébe ment, de még üres volt Később egy urnak lépett be, szabályosan köszönt,­­­lúgos aktatáskáját a párnázott ülő­re dobta, s kényelmesen elhelyező­dött az ablak melletti szabad saro­ban és körülményesen rágyújtott el szivarra. Pár perc múlva egy egyszerű kő katona lépett a fülkébe. Beesett, b­rotválatlan arca olyan szürke vol mint a pergament. Kifakult zubb­nyának egyik ujja üresen lógott,­­ odatartozó kart idomtalan vasig kötés burkolta. Látszott, hogy a­z hiányzik róla. A mellén látható Iron kórházi kisérő cédula egy hazai kő háznak szólt. A katona nehézkes­ szalutált és le akart ülni. — Na, maga ugyancsak ettével tette a fülkét, kedves barátom szólalt meg az őrnagy kínosan za­vart, becsmérlő pillantást vetve szerencsétlen kinézésű emberre. — A kalauz megengedte, hogy is üljek — válaszolta a sebesült erőlködve felállt. Az őrnagy mere­ven nézett rá. — De én nem engedem meg! vágta rá kurtán. Azt gondolja, hol rühös vagy tetves akarok lenn Menjen a másik vagonba, majd ő egy bajtársa helyet csinál magánál Dimitrov eddig nyugalmat erőit­tett magára. Más feladata volt , nem bocsátkozhatott szóváltásba. Ő hogyan tűrhette volna szó nélkül­e a kihívó szemtelenséget, ezt a báni fölényt olyan emberekkel szembe akikhez ő is tartozott? Hát nem ki lett tiltakoznia, ha csak eggyel közülük igazságtalanság­­ történt! Vannak pillanatok, amikor az emb nem tagadhatja meg önmagát. Felháborodását elfojtva, Dimitro a sebesült felé fordult, és udvaria tárgyilagos hangon, úgy hogy min­den szó úgy érte az őrnagyot, mi egy arculütés, igy szólt: _„Ü­tt csak le, van itt elég hely.“ Az őrnagy pár pillanatig megh­vülten ült ott, aztán felugrott és m­gából kikelve odasziszegte a katon­nak: „Parancsolom, hogy azonn hagyja el a fülkét!“ „Nem, ez az ember itt marad! - kiáltott fel Dimitrov, majd feláll kivette a képviselő igazolványát,­­ őrnagynak jól a szemébe nézett ,­ fagyos udvariassággal így szólt: „Figyelmeztetem Önt, hogy az­­ velem utazik.“ — De hát ez... ez izgatás... láz­dásra való felbujtás — nyögte ki vég­segélyt kérő hangon és hirtelen fejét nyomva a sapkáját, a vonatvezét után kezdett kiáltozni. Georgi Dimitrovot e véletlen tö­téntekért, „a katonai fegyelem meg­szegésére irányuló felbujtás“ vádj­val Három évi elzárásra ítélték. Ford: KAPUSI .

Next