Vörös Zászló, 1969. március (21. évfolyam, 50-75. szám)

1969-03-01 / 50. szám

2 A KULTÚRA és a tömegek igénye A XX. század első felében és a jelenben is nem egy kultúrfilo­­zófus jelezte félelmét a kultúra „eltömegesedése" miatt, sőt akad­tak olyanok is, akik mindenfajta művészetnek a jövendőjét kétségbe vonták, mivel szerintük a műalko­tások élvezete csak kevesek számá­ra adatott meg, s a széles népré­tegek soha nem jutnak el az igazi művészet megértéséhez és élvezé­séhez. Mások a művészeteket fél­tették az elprofanizálódástól, vagy­is attól a hatástól, melyet a „pro­­fanum vulguim" gyakorol a mű­vészeteikre, elsekélyesítve azt. A film, a rádió, a televízió megjele­nésekor mindig akadtak borúlátó jósok, akik nem egy művészeti ág lassú pusztulását jelentették be, a színház és zenekultúra csődjéről károgtak s az irodalom elsorvadá­sáról, mert az ún. gépkul­túra vé­gül is kiszorítja a hagyományos művelődési formákat. Végül e­­gyesek még az alkotó művészek szükségességét is kétségbe vonták, hiszen elképzelésük szerint a gép­kultúra odáig fejlődik, hogy a műalkotások végtelen változatát hozza majd létre, akár zenében, akár költészetben, s legfeljebb egy-egy világvárosi méretű cent­rumban működhetnek majd olyan együttesek, melyeket a televízió nem nélkülözhet. Kétségtelen, hogy a művészetek terjesztésének ezek az új eszközei átalakították az eddigi hagyomá­nyos formákat. De éppen az ellen­kezője történik mindannak, amitől a kultúra jövendőjét pesszimizmus­sal és szkepszissel szemlélők tartot­tak. Az új technikai eszközök kitá­gították a művészi kifejezés hatá­rait, új műfajok születését és népi műfajok újjászületését segítették elő, s olyan tömegeket vontak be a magasabb kultúra élvezésébe, a­­kiknek eddig sem igényük, sem lehetőségük nem volt ehhez. A profanum vulgum nem elsekélyesí­­tette, hanem éppen szüntelenül e­­melkedő igényével sarkallja, fejlő­désre készteti a művészeket. A művészi igénytelenség és rutin — mindenfajta mű­vészet halála — ma már nem elé­gíti ki a közönséget, mivel szinte naponta alkalma van összehason­lításra; a „nagy nevek", ha külön­ben nem nyújtanak élményt, már nem hatják meg a közönséget. A sznobizmus, a művészeti élet szinte szükségszerű kísérő jelensé­ge ugyancsak kimerülőben van, egyre szűkül az a kispolgári réteg, KATONA SZABÓ ISTVÁN mely egy művészeti­­esemény meg­tekintésével csak a maga keltetésé­vel és fontoskodásával törődik és éppen ezért, mert a közönség nagy többségét egyre inkább az őszinte érdeklődök, a kultúrát ténylegesen igénylő fiatalok teszik ki, akiket nem pusztán a divat, hanem az igazi élmények az esztétikai élve­zetek keresése vonz. Mert sznob­ságnak ott van leginkább talaja, ahol egy művészi élmény csak kevesek számára elérhető, csak olyanok számára, akik kellő anyagi fedezet­tel rendelkeznek, de ha bárki meg­tekinthet egy művészi előadást, vagy megvehet egy könyvet, (tehát nemcsak egy szűk réteg), a sznob­izmus elveszti tartalmát és nevet­ségesen hat. Művelődési életünk több mint két évtizedes, egyre mélyülő de­mokratizálódása szocialista rend­szerünk szüntelenül munkálkodó művelődéspolitikája alaposan rácá­fol mindenfajta kultúrfilozófiai pesszimizmusra. Évekig tartotta magát az a tév­hit, hogy a mai közönséget nem érdeklik az értékes művészi alko­tások, főleg a könnyebb, szórakoz­tató műfajok uralkodnak a műve­lődési életben, a klasszikus művé­szeti örökség már csak néhány szakember, vagy bogaras értelmi­ségi érdeklődésére tarthat számot, a tömeg elavultnak tartja a régi kultúrák nagy értékeit. Nagyon sok művelődési ház vezetője, köz­­művelődési szakember helyezke­dett erre az álláspontra, és a mű­velődési házak tevékenységét el­árasztották az olcsó szórakoztató műfajok. A közönség igénye azon­ban egyre inkább rácáfol erre a téves álláspontra. A könyvüzletek­­ben arról panaszkodnak, hogy nem tudják kielégíteni a közönség könyv­igényét, a klasszikus iroda­lom iránti érdeklődését, a könyvtá­rakban az értékes irodalmi műve­ket olvassák rongyossá, a múzeu­mok, kiállítások soha nem voltak ilyen látogatottak, vidékről százan utaznak be egy-egy nagyob kultu­rális központba minden jelentős művészeti esemény megtekintésére. És sorolhatnánk a közismert ada­tokat, a közönség művelődési igé­nyének növekedését példázó ténye­ket. Az író-olvasó találkozókon egyre kevesebb az előregyártott sablon kérdés és egyre több a mű­vészi alkotómunka lényegéről kér­dező felszólaló. Mégis számomra az utóbbi évek egyik legbeszéde­sebb élménye, amely rávilágít ar­ra, hogy vizsgálódás alá kell venni az eddigi közművelődési gyakor­latot, — a versmondás művészete iránt megnövekedett érdeklődés. Klasszikus és mai költők, filozo­fikus és érzelemgazdag, hangulatos lírai és tragikus hangvételű vers, jó művészi tolmácsolásban, meg­fogja és lázba hozza a közönséget kis és nagyvárosokban egyaránt, sőt falvakon is. Hiába hallható rá­dióban, olvasható , könyvekben a szép vers, a közönség zsúfolásig megtölti a termet nem egy művé­szi előadóesten. Ma már nem az a fő probléma, hogy be kell csalogatni a közönsé­get a magasabb rendű művészet megismerésére, hanem sokkal in­kább az, hogy minél magasabb mű­vészi szinten, minél több alkalmat kell nyújtania a közönségnek, hogy a művészetekkel találkozzék. „Az irodalom és a művészet új értékes munkákkal gazdagította az ország szellemi kincsestárát" — mondja a Szocialista Egységfront Kiáltványa, és rámutat arra is, hogy a lakosság millióinak minden­napos telki szükségletévé vált a kultúra. A kultúra terjesztésének hatalmas hálózata, száz és ezer in­tézménye működik az országban és államunk jelentős anyagi erő­vel támogatja és tartja fent ezeket az intézményeket. Az alap tehát a dolgozók műveltségi színvonalának szüntelen emelésére megteremtő­dött, s a közönség szellemi érdek­lődése, művelődési igénye szinte kimeríthetetlen. A kultúra munká­sain múlik, hogy mennyire értékes tartalommal töltik meg a művelő­dési intézmények kereteit. Látszat­eredmények, formális megoldások már nem elégítik ki a művelődés­re vágyók igényeit. Friss művé­szi élményt, színvonalas műveket várnak a kultúra minden terüle­tén. Minden jó művészi produkció sikere ezt igazolja. Nem szabad tehát olcsó, könnyű, csak szórakoz­tató, az emberek őszinte művelő­dési igényével visszaélő, az alko­tást mímelő, látványos megoldások­kal elégíteni ki a tömegeket. A kultúrát közvetítő intézményeknek éppen az a feladatuk, hogy az iro­dalom és művészet új, értékes munkáit eljuttassák a közönséghez. Szüntelenül javulnak a dolgozók munkakörülményei Választásokra készülő szocialista hazánk dolgozói a legkülönbözőbb munkaterületeken veszik számba az elért sikereket, általánosítják a legeredményesebb munkamódsze­reket, melyeknek ismerete újabb munkára és sikerekre ösztönöz minden dolgozót. A dolgozók életszínvonalának ál­landó emeléséről való gondosko­dás egyik igen fontos megnyilvá­nulása a munkakörülmények állan­dó javítása. A cél e téren az, hogy a termelési folyamatok megbete­gedés- és balesetveszély mentesek legyenek, elkerülve vagy állandó­an csökkentve ugyanakkor a nehéz fizikai vagy szellemi megerőltetést. Elsősorban az újonnan épülő üzemekre és üzemrészekre gondo­lunk, ahol már a tervezés és kivi­telezés idején megnyilvánul a mun­kások iránti fokozott figyelem és gondoskodás. A tágas, egészséges, világos és jól szellőztetett munka­­csarnokok, melyek az utóbbi idő­ben épültek, a világtechnika szín­vonalán álló gépi felszerelésekkel kellemes és biztonságos munkafel­tételeket biztosítanak megyénk nagyszámú termelőegysége mun­kásainak. Az elmúlt választások óta sokat fejlődött megyénk számos példáját nyújtja a dolgozók egészségvédel­méről való gondoskodásnak. A Könnyűipari Felszereléseket Gyár­tó Vállalat, a Metalotehnica üzem, a Kábelgyár, a segesvári Fajansz és Üvegipari Komplexum és Kon­fekciógyár, stb. dolgozói méltán büszkék új üzemeikre vagy részle­geikre. Érdemes külön megemlíteni a Marosvásárhelyi Vegyikombinát­ nemrég működésbe lépett új üze­meit, ahol a modern technológiai berendezéseket ugyancsak modern védőberendezések és eszközök egészítik ki, egészséges és bizton­ságos munkafeltételeket biztosítva. Nagy eredmény ezen új vegyi­üzemnél, hogy habár számos rend­kívül mérgező anyaggal — főleg gázzal — dolgoznak nagy nyomás alatt, mégis ezen anyagok tömény­sége a munkahelyek levegőjében átlagosan nem haladja meg a tör­vényesen megengedett szintet. Ugyanakkor a robbanásveszély megelőzése érdekében az új kom­binát több modern exploziméterrel van ellátva. Megszervezték az eset­leges balesetet vagy gázmérgezést szenvedő dolgozók mentési szolgá­latát, biztosítva a szükséges mentő felszereléseket is. Csupán ezen kombinát felszere­lésénél több mint 10 millió lejt irányoztak elő és még többet köl­töttek el a munkavédelem céljaira a második fejlődési szakasz kere­tében. Az új egységek építése mellett számos intézkedés történik a meg­lévő munkahelyek körülményeinek javítására, biztonságának állandó fokozására is, biztosítva a szüksé­ges pénzügyi és anyagi alapokat e célra. Ezen gondoskodást legjob­ban talán az bizonyítja, hogy az elmúlt választások óta megyénk vállalatai körülbelül 200 millió lejt fordítottak munkavédelemre. Ezen összegekből számos bizton­ságtechnikai készülék és védőbe­rendezés készült, melyek a szellő­­zőberendezések és védőruhákkal együtt, a dolgozók testi épségét és egészségét hivatottak védeni. Fontos hangsúlyozni, hogy a munkavédelemre szánt anyagi és pénzügyi eszközök évről-évre nö­vekednek, elérve a 15—20 százalé­kot is. Mindez azt igazolja, hogy a munkavédelmi tevékenység — mint a munkafolyamat szerves ré­sze — állandóan fejlődik. Az anyagi feltételek biztosítása mellett, egyre kiszélesedik a dol­gozók nevelésére irányuló tevé­kenység. Ma már vannak ipari egységeink, ahol a klasszikus munkavédelmi propaganda munka­­védelmi pedagógiai tevékenységgé fejlődött. Megyénk jó néhány vál­lalatában az utóbbi években mun­kavédelmi kabineteket szerveztek, melyek az ezirányú nevelés és do­kumentálás metodikai fórumává váltak az illető egységek kereté­ben. Egyes munkavédelmi kabine­tek, mint például a Dicsői Vegyi­kombinátnál , önálló alkotó tevé­kenységet is fejtenek ki már, munkavédelmi tárgyú diafilmek, sőt filmek készítése révén. A sokoldalú technikai, szervezé­si és nevelési intézkedések révén megyénk szocialista egységeinek nagy többségében a munkabalese­­tek száma évről-évre csökken, is­mételten bizonyítva pártunknak és államunknak a dolgozók iránti gondoskodásának eredményességét. Végül, de nem utolsó sorban, szólnunk kell arról is, hogy ma­guk a dolgozók is mind tevéke­nyebben kapcsolódnak be a mun­kabiztonság egyes problémáinak megoldásába. Örvendetes, hogy egyre növekszik a munkavédelem javítására tett konkrét javaslatok száma, beleértve az újítási moz­galmat is. E téren azonban még sok a tennivaló. A vállalatok ve­zetőségeinek fokozottabb mérték­ben kell igénybe venniök a mun­kások, technikusok és mérnökök alkotó kezdeményezését a munka — és nem utolsó sorban — az üzembiztonság tökéletesítése ér­dekében. Nem volt szándékom a munka­védelem terén még megnyilvánuló egyes hiányosságok elemzése. Ezek túlnyomó részt a törvények elha­nyagolásából és a biztosított anya­gi eszközök fel nem használásából fakadnak. Az elmúlt választások óta eltelt időszakot mindenképp a munkakö­rülmények fokozott javulása pe­riódusának tekinthetjük, mely bő­velkedik eredményekben és meg­­­valósításokban egész hazánk és megyénk területén. ZSIGMOND István vegyész, állami munkavédelmi felügyelő Most mélyen lehajolt, ott gug­golt a sötét háttérben, s alakta­lan, szürke folt volt az arca, mely csak fokozatosan rajzoló­dott ki a lövés vakító fénye u­­tán. Ha forgópisztolya van, gon­doltam, az lehet, hogy üres, le­het, hogy nem. Hatszor tüzelt, de megtörténhet, hogy újra töltött a házban. Reméltem, hogy így tör­tént. Nem akartam, hogy üres fegyverrel álljon szemben velem. De az is lehet, gondoltam, hogy automata pisztolya van. — Elkészült? — kérdeztem. Megpördült maga körül, énfe­lém. Talán szép dolog lett volna módot adni neki még egy vagy két lövésre, úgy tenni, mint egy úriember, a régi iskolából. Ő a­­zonban még mindig felfelé tar­totta a fegyverét, így nem vár­hattam tovább. Semmiképp sem várhattam annyi ideig, mint egy úriember tette volna a régi is­kolából. A bordáimhoz szorítva a Coltot, négyszer lőttem. A fegy­ver elrepült, mintha kirúgták volna a kezéből. Mindkét kezével a gyomrához kapott. Hallottam csattanásukat a testén, így esett el,előrezuhanva, két lapát kezével próbálva együtt tartani magát. Arccal a nedves kavicsokra dőlt. Azután már néma volt. Néma maradt Ezüst Toll is. Mereven állt, örvénylett körü­lötte az eső. Megkerültem Cani­­not, és egészen értelmetlenül be­lerúgtam a fegyverébe. Majd u­­tánamentem, lehajoltam és fel­emeltem, így melléje kerültem. Bányadtan szólalt meg, mintha önmagához beszélne. —■ Féltem .. . féltem, hogy ma­ga visszajön. — Találkozónk volt egymással — válaszoltam. — Mondtam ma­gának, hogy minden meg van rendezve előre — s nevetni kezd­tem, mint egy elmebeteg. Később ő hajolt a test fölé, s matatott rajta. Egy kis idő múl­tán pedig felállt, és vékony lán­con függő, kis kulcsot tartott a kezében. — Nem volt más megoldás, meg kellett ölnie? — kérdezte keserűen. Éppolyan hirtelen hagytam ab­ba a nevetést, mint ahogy elkezd­tem. A hátam mögé lépett, és kinyitotta a bilincset a kulccsal. — Nem — mondtam halkan. — Azt hiszem, nem volt. ★ Új napra virradt, s ismét sü­tött a nap az égen. Gregory szá­zados az Eltűnt Személyek Osz­tályán komoran nézett ki irodá­ja ablakán az ügyészség épületé­nek kopár tetejért. Majd lomhán oldalt fordult a forgószékében, és ridegen rám nézett. — Szóval ismét benne van a kutyaszorítóban? — Ó, tehát már hallott róla. — Barátom, én egész álló nap itt ülök a fenekemen, s nem kel­tek olyan benyomást, mint aki­nek agyvelő is van a fejében. De nagyon meglepődne, ha egyszer elsorolnám, hogy mi mindenről hallok én. Hogy azt a Caninot lelőtte, az rendjén van, azt hi­szem, bár a gyilkossági osztályon nyilván nem kapott érte érdem­rendet a nyakába. — Rengeteget öltek körülöttem — feleltem. — Hátra volt még, hogy én is kivegyem belőle a ré­szemet. Türelmesen mosolygott. — Ki mondta el magának, hogy az a nő odakint Eddie Mars fe­lesége? Megmondtam. Gondosan végig­hallgatott, ásított egyet. — Magának nyilván az a vé­leménye, hogy őt nekem kellett volna megtalálnom. — A feltevés magától adódik. — Talán tudtam róla. Talán azt gondoltam, hogy ha Eddie és a felesége egy ilyen stiklire ké­szül, bölcs dolog lenne — már a­­mennyire bölcsesség egyáltalán kitelik tőlem —, ha elhitetem velük, hogy sikerülhet a játszmá­juk. Elképzelhető az is, hogy ma­ga úgy gondolja, személyesebb jellegű indítékaim voltak rá, hogy Eddie-t ne háborgassam. — Nem. — feleltem. — Ezt valóban nem gondoltam. Még akkor sem, amikor Eddie szem­mel láthatóan mindent tudott a kettőnk minap lezajlott beszélge­téséről. Felvonta a szemöldökét, mint ha ez erőfeszítésébe kerülne, de már nem ment a trükk, kijött a gyakorlatból. — Zsaru vagyok. — mondta —­ Egyszerű, közönséges zsaru. Tisztességes, a tehetőségekhez mér­ten. Tisztességes, amennyire csak el lehet ezt várni valakitől egy olyan világban, ahol ez divatja­múlt tulajdonságnak számít. Fő­leg ezért kértem, hogy jöjjön el hozzám ma reggel. Szeretném, ha hinne nekem. Zsaru vagyok, s e­­zért szívesen látom, ha a törvény kerekedik felül. Szeretném azt látni egyszer, hogy az Eddie Mars-féle, jól öltözött jampecek­­nek a folsomi kőbányában megy tönkre a manikűrje; ha odakerül­nének ők is, nemcsak azok a nyo­mornegyedekből felmerülő, szá­nalmas kis apacsok, akiknek az első húzásnál a körmükre kop­pintottak, s azóta sem volt még egy sanszuk. Ezt szeretném. E­­gyikünk sem gyerek már, s egyi­künk sem hiszi, hogy ezt valaha megérem. Ebben a városban, vagy bármely, akár félekkora vá­rosban, szerte e széles, virágzó, gyönyörű USA-ban. Hiába, ez az ország nem erre van berendezve. — Mindez még nem jelenti, hogy azt hinném, Eddie Mars tette el láb alól Regant, hogy er­re bármi oka volt, vagy hogy ha oka van rá, megtette volna. Azt hittem csak, tud valamit a do­logról, és előbb vagy utóbb ez a valami napvilágra is kerül. Az hogy a feleségét eldugja Realitá­ban, gyerekes ötlet volt, de épp­olyan módon gyerekes, ahogy egy ilyen intellektuális majomtól vár­hatja az ember. Itt ült előttem az éjjel, miután a kerületi ügyész végzett vele. Beismert mindent. Azt mondta, megbízható testőr­ként ismerte Caninot, s ezért is tartotta. A hobbyjairól nem tu­dott, nem is akart tudni. Nem ismerte Harry Jones-t. Nem is­merte Joe Brodyt. Geigert ter­mészetesen ismerte, de azt ál­lítja, hogy az üzleteiről nem tu­dott semmit. Felteszem, hogy mindezt maga is hallotta. — Igen. — Okosan játszotta meg oda­lent Realitában, öregem. Nem próbált eltitkolni semmit. Ma­napság nyilvántartjuk a megha­tározatlan eredetű pisztolygolyó­kat. Egy szép napon ismét hasz­nálta volna ezt a fegyvert. Akkor könnyen csávába kerül. — Okosan játszottam meg — válaszoltam üres vigyorral. Kivette a szájából a pipát, és tűnődve tekintett­­e rá. — Mi tett a nővel? — kérdez­te, s nem nézett fel. — Nem tudom. Nem tartották benn. Vallomást tettünk, három ízben: egyszer Wilde-nak, egyszer a Seriff Hivatalának, egyszer a gyilkossági osztálynak és szaba­don engedték. Azóta nem láttam Nem is hiszem, hogy valaha lá­tom még. — Rendes nő, azt mondják. Nem olyan, aki piszkos dolgokra lenne képes. —• Rendes nő — mondtam én. Gregory százados felsóhajtott, és beletúrt egérszürke hajába. — Még csak egyet — mondta, csaknem bájosan. — Maga ren­des fickónak látszik, de a mód­szerei túl gorombák. Ha csak­ugyan segíteni akar a Sternwood családon, a legjobb, ha békén hagyja őket. — Azt hiszem, százados úr, igaza van. Felálltam, rámosolyogtam, és az ajtó felé indultam. Amikor már majdnem odaértem, megköszörülte a torkát, s hirtelen, érdes hangon azt kérdezte: — Falra hányt borsó, amit be­szélek? Maga még mindig azt hi­szi, hogy meg tudja találni Re­gant. V­isszafordultam, és a szemébe néztem. —• Nem, nem hiszem, hogy meg tudom találni. Nem is fogom meg­próbálni. Megfelel ez így? Lassan bólintott. Aztán vállat vont. — Nem tudom, mi a fenének mondtam el ennyit is. Sok szeren­csét. Marlowe. Nézzen be hozzám, ha erre jár. — Köszönöm, százados. (Folytatjuk) Mindig ... A tanár nem csak akkor ne­vel, amikor a leckét magyaráz­za vagy osztályfőnöki órát tart, hanem akkor is, amikor nem dohányzik, vagy amikor a villa­mosban átengedi a helyét egy idős embernek, amikor mielőtt köhögne, szája elé nem a tenye­rét emeli, hanem a zsebkendő­jét, vagy amikor diákja köszö­nésére kalapját is megemelve válaszol. A tanár azonban — sajnos — akkor is nevel — ámde negatív értelemben —, amikor azt mondja diákjainak, hogy: „jó, a mai meditációt nem tartjuk meg, de ha az igazgató elvtárs kérdi, azt mondjátok, hogy meg­tartottuk“; amikor azt mondja, hogy „ha a tanfelügyelő elvtárs kérdi, nehogy valamelyiketek meg merje mondani, hogy meg­vertem“; amikor a megérde­meltnél nagyobb vagy­ kisebb osztályzatot ad, vagy amikor az írásbeli dolgozatban kijavítatlan hibákat hagy; amikor kollégája vizsgáján, esetleg annak nyílt óráján asszisztálva, súg a felelő diáknak, vagy amikor megcibál­­ja a diák haját, fülét, amikor az asztalterítőbe törli a krétás kezét vagy lemarházza a diák­ját; amikor késéssel jön be az órára, vagy amikor nem vála­szol a diák, a takarítónő vagy az iskolaszolga köszönésére; amikor sáros a cipője vagy bo­­rotválatlan az arca; amikor (s ez főként falun szokott előfor­dulni) bemegy a kocsmába, vagy amikor túl rózsás hangu­latban jön ki onnan; amikor az iskola kísérleti parcelláján ter­melt burgonyából néhány kilót hazaküld a lakására s diákjá­nak, akivel a burgonyát küldi, azt mondja, hogy: „tedd be a zacskót a táskádba, nehogy meglássák“. A tanár természetesen a kirán­dulás idején is nevel — sajnos, szintén negatív értelemben —, amikor például kártyázik, háti­zsákját a kocsira teszi, esetleg ő maga is felül a kocsira, mi­alatt diákjai maguk viszik cso­magjaikat és gyalogolnak; ami­kor a függönnyel fényesíti a ci­pőjét vagy amikor diákját küldi az ebédért a kantinba és ráadá­sul még hozzáteszi: „mondd meg, hogy nekem hozod és ne állj sorba!“. Mikor nevel tehát a tanár? A válasz amilyen egyszerű, ép­­ pen olyan rövid: Mindig. DUNAJECZ László Az Igaz Szó irodalmi díjainak kiosztása Tegnap délelőtt a Művelődési Palota Tükörtermében adták át az Igaz Szó irodalmi folyóirat díjait az 1968-ban hazánkban magyar nyelven megjelent leg­reprezentatívabb prózai, illetve i­rod­alom­kr­it­ikai műért. Az ünnepségen jelen volt Se­bestyén Liviu elvtárs, a megyei pártbizottság titkára, Georgeta Horodinca és Szász János, Romá­nia Szocialista Köztársaság író­­szövetségének titkárai. Az írószövetség marosvásárhelyi fiókjának tagjain kívül számos meghívott is részt vett az ünnep­ségen. Hajdú Győző, az Igaz Szó fő­szerkesztő-helyettese, a bíráló bi­zottság elnöke, meleg szavakkal köszöntötte a két díjazott mű szerzőjét , Molter Károlyt, aki­nek a Szellemi belháború című kritikai kötetéért, s Bajor Andort, akinek a Főúr, írja a többihez cí­mű szatirikus írásokat tartalmazó próza-kötetéért ítélték oda az Igaz Szó díjait. Hajdú Győző meleghangú kö­szöntőjében hangsúlyozta a párt és állami szervek megbecsülését irodalmi életünk, a román és az együttélő nemzetiségekhez tartozó írók és alkotásaik iránt. Hangsú­lyozta, hogy az Igaz Szó a kiosz­tott díjat úgy tekinti, mint Ro­mánia Szocialista Köztársaság írószövetségének jelentős hozzá­járulását a romániai magyar iro­dalom serkentéséhez, ösztönzésé­hez. Georgeta Horodinca és Szász János, az írószövetség titkárai to­vábbi sikeres alkotói tevékenysé­get kívántak Molter Károlynak és Bajor Andornak. Georgeta Horo­­dnica és Szász János üdvözlő sza­vaikban kiemelték, hogy az író­­szövetség az irodalmi díjak oda­ítélésében annak a testvéri e­­gyüttműködésnek és teljes elvi, eszmei egységnek a kifejezését látják, amely hazánk román és magyar íróinak közös munkáját, egész tevékenységét áthatja. Végül Molter Károly és Bajor Andor megköszönték az Igaz Szó megtisztelő díjait. Molter Károly, a neves maros­­vásárhelyi író megható szavakkal utalt arra a megbecsülésre, amely napjainkban az idős írónemzedé­ket övezi. Bajor Andor köszönő szavaiban kifejezte, hogy ebben az irodalmi díjban a szocialista, hu­manista irodalom megbecsülését látja, annak az irodalomnak az értékelését, amelynek ő is egyik sorkatonája. A bensőséges hangulatú ünnep­ségen a jelenlévők melegen gra­tuláltak a két ünnepelt írónak. A PRIMŐRÖKRŐL ÉS A HAGYMAUTÁNPÓTLÁSRÓL A Zöldség- és Gyümölcs Ér­tékesítő Vállalat marosvásárhe­lyi üzleteiben már ebben a hó­napban is hoztak forgalomba tejes salátát. Az elkövetkező na­pokban ugyancsak árusítanak, de még mindig kisebb mennyi­ségben. Jelentős felhozatalra március közepe után lehet szá­mítani. Addig is nagyobb tétel­ben kapnak paradicsomot és u­­borkát. Mindkettő szinte napon­ta tesz majd az üzletekben. Hagymát a marosvásárhelyi zöldségüzletek hetente két al­kalommal kapnak, s áprilisig még közel 100 000 kilogrammot tudnak forgalomba hozni. Az első autós kirándulások­ bon. A részvevők két napot tartóz­kodnak Bécsben. Erre a kirándu­lásra március 10-ig lehet feliratkoz­ni. Ugyancsak áprilisban rendeznek hétnapos kirándulást Bulgária — Jugoszlávia megtekintésére. Fel­iratkozási határidő március 15. In­dulás április 19-én. A klubtagok és azok a személy­­gépkocsi tulajdonosok, akik még nem tagjai az egyesületnek, de részt akarnak venni a kirándulá­sokon, a feltételekről a marosvá­sárhelyi Automobil Klubnál érdek­lődhetnek vagy az 55—79-es tele­fonon. Az Automobil Klubnál április­ban­­ kezdődik a turista­ idény.. Az első hétnapos kirándulást­­ április 12-én rendezik. Magyarország — Csehszlovákia — Ausztria útvonal VÖRÖS ZÁSZLÓ EGY SZÍNÉSZ ARS POETICÁJA Egy színész hitvallása, hasonko­­rú ars poeticája, a húsz-harmincas ifjak hitvallása csendült föl a nagyváradi Varga Vilmos Maszek­ballada című előadóestjén. Közéleti és mégis intim líra: a mai nemze­dék összetett értelem-érzelemvilága bomlott képekre, verssorokra, s az előadó mondandója nyomán csak­nem egyetlen kiáltvánnyá sűrűsö­dött. Varga Vilmos napjaink költé­szetéből a saját vers-vonzalmi kö­rén belül válogatott, így mi sem természetesebb, hogy műsora töké­letes „dráma" egységgé ötvöződött, s hangulatában­ szándékában meg­­bonthatatlanul összeforrt. Olyany­­nyira, hogy vallomásos világképé­ből egy egész nemzedék világképe kerekedett ki. Ezért illeszkedtek, a kiegészülés tökélyével, a versek láncolatába a prózai ,,betétek", a publicisztika, a novella, a humor­­eszk. Csaknem egyírású írók, köl­tők — Andrej Voznyeszenszkij, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domo­kos, Páskándi Géza, Marin Sores­­cu, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Ana Blandiana, Szász János, Ko­csis István, Papp Lajos, Georg Johannesen — hangján bizonygat­ta létünk fájdalmát-értelmét, a leg­szövevényesebb és mégis áttetsző­vé szelídített költői programokkal. Bravúros­ könnyedén cáfolt rá a modern verset abraibad ábrának fitymáló „botfülűek" aggályára, (a tomboló közönség tanúsága sze­rint), a legbonyolultabb szabadasz­­szociációs költemény is egyszerű­vé bántható,­­ ha jó vers. Mivel nagyon is mai gondok ci­káztak a nézőtérre, s valamennyi hagyományos szavalói stílus csak a költemény megmerevítését szol­gálta volna, Varga Vilmos az elő­adói konvencióknak fittyet hány­va, a vers legbensőbb sugallatát hallgatta ki, hogy a gondolat tes­tet öltése, meg az élményszerűség kedvéért minden színpadi adottsá­got latba vessen. A pódiumon el­eddig tiltottan lezser, mindenna­pján fesztelen mozgásával a verse­ket összekötő, szétválasztó, egymás­ba kapcsoló, áthidaló feszültség­oldás vagy hangulatteremtés mű­vészetét biztosította. A liíra gesz­tusok ezúttal nem zavartak, be­épültek a vers testében, egy - szerintem -z egészen eredeti sza­valói stílus önkéntelen élmény­összetevőiként. Varga Vilmos az elvont gondolatnak köznapi értel­met kölcsönözvén, a kortárs líra közvetítésének kitűnően bevált út­ját tapossa. Hogy gátlástalan? Csak amennyire a versek cikázó, társításokon szökellő gondolatai megkívánták. Ez tette hihetetlenül őszintévé, meggyőzővé. Legszíve­sebben az intellektulális indulatok stílusának keresztelném, vagy még inkább, az indulatos intellektualiz­­mus rendkívül expresszív tolmácso­lásának. Szinte ördöngösségig fo­kozott tec­nikával „ugrasztotta ki" a bonyolultnál bonyolultabb ver­sek látszat-útvesztőjében bolyongó értelmet. Varga Vilmos vibrálóan magas­feszültségre srófolt légkört terem­tett a velejéig mai Ura számára, s a közönségsiker telivér előadói kvalitásán kívül a kortárs költé­szetnek is szólt. Azt hiszem, ez a legszebbek jutalma. METZ Katalin A codleai COLOROM festékgyár (SZÉKELY Tibor felvétele)

Next