Vörös Zászló, 1972. április (24. évfolyam, 77-102. szám)
1972-04-02 / 78. szám
Mit lehetne tenni napjainkban ? Mi a helyzet a jelenben és mit lehetne tenni ennek az értékes népművészeti ágnak a fellendítéséért? A második világháborút követő gyors átalakulások, a varrottasok tekintetében is változást hoztak. A megváltozott körülmények között az „Nagy madaras“ párnahímzés. Varrta Szabó Jánosáé (I. szám kép) A legbecsesebb hagyomány Az évszázados hagyományokat híven őrző magyarói népművészet legbecsesebb, legművészibb alkotásai a szálánvarrott, keresztöltéses hímzések, vagy népiesen varrottasak. Ez a művészi szempontból felbecsülhetetlen értékű, gazdag és változatos anyag (a magyaroin kívül ide kell sorolnunk a két szomszédos falu, Disznajó és Holtmaros, valamint Marosvécs hasonló típusú régi mintáit is), nemcsak helyi, vagy megyei viszonylatban értékes, hanem sajátságos típust képviselő mintái révén a hazai magyar népművészet szempontjából is jelentős. Ugyanakkor mindennél ékesebben beszél a magyarós varróasszonyok kézügyességéről, fejlett művészi ízléséről is. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy ezek a páratlan szépségű népművészeti alkotások méltán megérdemlik, hogy szélesebb körben is népszerűsítsük őket. Jelen cikkünk keretében arról az ősi hímzőmesterségről szeretnénk írni, amely falunkban egészen a második világháború kitöréséig virágkorát élte és elismert hírnevét bizonyítják azok az aranyérmes oklevelek, amelyeket a magyarós hímzőasszonyok a 30-as és 40-es években szereztek, a kolozsvári népművészeti kiállításokon. Több évi rendszeres kutató és gyűjtőmunka eredményeként sikerült összegyűjtenünk a magyarós keresztszemes hímzéseket, azaz varrottas mintákat. A hímzésanyaghoz elsősorban párnahéjak, derekalj-végek, abroszok és lepedőszélek (ágytakarók hímzett szélei) tartoznak. Az összegyűjtött mintakincs változatos gazdagsága nemcsak meglepett, hanem minden várakozásunkat felülmúlta. Az egyes minták változatait is beleszámítva, több mint 90 párnamintát sikerült megismernünk a régi elnevezéssel együtt. Ebben a munkánkban a legértékesebb segítséget Szász Miklósné, született Demeter Zsuzsanna nyújtotta, aki 50-nél több mintának a nevét tudja felsorolni. Róla bátran elmondhatjuk, hogy nemcsak a falu egyik legtehetségesebb hímzőasszonya, hanem a varrottasok legjobb ismerője, igazi szaktekintélye. Mesterségét rajongásig szereti és büszkén vallja, hogy anyja és nagyanyja is varrással kereste meg a kenyerét. A magyarós keresztszemesek — a többi vidékekhez hasonlóan — a szőttesből erednek. A hímzésmotívumok és technikák jelentős része bizonyítja ezt. A hímzőmesterség tehát a falusi kézműipar aránylag fiatal ága, s fejlődése mögött alig áll két, esetleg három évszázad. Elsősorban a hímzőasszonyok érdeme, hogy a szőttes mintákból, aránylag rövid idő alatt ki tudták alakítani a hímzőmesterség csodálatos szépségű, sajátos mintáit. Ezek a varrottasok szálszámolásos keresztöltéssel, illetőleg szálánvarrottal készült munkák. Ezenkívül előszeretettel használták egyazon munkán a keresztöltéses és vagdalásos technikát. A vagdalásos öltéstechnikának a lényege az, hogy a vászon alapszálait helyenként négyzetalakban kivagdossák, s az ilyen négyzetes lyukak azután bizonyos minta szerint helyezkednek el. A régi hímzéseket lenvászonra, kender vászonra, vagy pedig gyapotból szőtt gyolcsra varrták. Érdekes a minták színösszetétele, kiegyensúlyozott harmóniája. A kedvelt szín többnyire a piros, de gyakran együtt használták a pirosat és feketét, valamint a pirosat és kéket. Később az utóbbi terjedt el legjobban. Egészen ritkán, főképp szász hatásra varrtak csak tisztán feketével. A magyarós hímzésminták típusai nem elszigetelten, hanem más vidékekkel való szoros kölcsönhatásban, hoszszú fejlődési folyamat eredményeként alakultak ki. Elsősorban a Mezőség, Gyergyó, a Maros és Nyárád mente hímzésgyakorlata hatott rá legjobban. Sőt bizonyos esetekben sok hasonló egyezést találunk a Szilágyság és Kalotaszeg keresztszemes mintáival is. Ezenkívül magán viseli a történeti rétegződés nyomait, a különböző korok és stílusok hatását is. (Így pl. a reneszánsz, ozmán-török, barokk, empire és biedermeier.) Ezek többnyire a nemesi udvarházak közvetítésével jutottak el az egyszerű néphez. De tükröződik bennük az együttélő román és szász falvak hímzőművészetének hatása is. Szerteágazó gyökerek Bár a magyarói hímzéstípusok gyökerei szerteágazóak, mégis szervesen összeforrott egységet alkotnak. A különböző vidékek hímzőgyakorlatából származó munkákat a magyarós varróasszonyok a helyi stílus követelményeinek, íratlan ízléstörvényeinek megfelelően alakították s olvasztották bele a helyi mintakincsbe. Ezekre a hímzésekre jellemző az aprólékos, gondos kidolgozás, a levegős, ritkás rajz, az átlátszó, jól áttekinthető szerkezet, amely a minta gerincét adja, a nagyobb egyöntetű felületek kerülése és tagolással való megbontása, valamint a részletekben való gazdagság. Valamennyi hímzésminta szerkezete egyezik abban, hogy hosszirányban a végtelenségig folytatható és három részre tagolódik. 1. a középminta, a hímzés leglényegesebb része, amelynek fadíszítményeiről a mintát elnevezik, 2. a középmintát mindkét oldalon határoló szegélysáv, 3. a középmintától független mesterke, amit helyileg ágmintának neveznek. A magyaros keresztöltéses minták a szerkezeti beosztás és a díszítmények alapján lehetnek: 1. ) kimondottan mértani szerkezetűek; (1, 2 kép.) 2. ) előfordulnak olyanok is, amelyeknek a szerkezete mértani, viszont díszítő elemei növényiek; (3, 4 kép). 3. ) stilizált növényi díszítésű; (5, 6. kép) és 4. ) kisebb mértékben találunk alakos mintákat is. (7, 8, 9 kép). Az alábbiakban a magyarói hímzésanyag néhány kiragadott jellegzetes példányán szeretnék érzékeltetni a helyi hímzőmesterség sajátos vonásait. A magyarói keresztöltéses varrottasok közül a legősibb, és legszebb példányok az 1., 2., és 3., 4. képen látható minták. A harmadik csoporthoz tartozó minták egyik kedvelt és jellegezetes típusa a füzérminta. Ezeket, jellegzetes helyi megfogalmazásban, az 5, 6 képen láthatjuk. Az 5. számú képen látható minta érdekessége a levegős elrendezés, körvonalazás és a két szín használata mellett, a fehéren hagyott felületek vagdosásos kitöltése. A 9. képen látható minta ozmántörök eredetű és a török hódítás korában jutott el nemcsak Magyaróra, hanem Erdély más vidékeire is. A negyedik csoportba tartozó alakos minták közül a legszebbek és legelterjedtebbek a 7. és 8. képen látható minták. A sokféle minta páratlan szépsége s az a gondosság, amellyel készítették, egyaránt mutatja azt a fontos szerepet, amelyet a magyarós népművészetben a hímzés betöltött. A szövés mellett a nők a varrásra fordították a legtöbb gondott. Fél századdal ezelőtt még szégyenszámba ment, ha egy hétéves leányka nem tudott varrni. A helyi hagyományok íratlan törvényei közé tartozott az is, hogy minden férjhezadó leány maga készítette el a kelengyéjéhez tartozó varrottasokat. Nem is csoda, hiszen ezek a szépen hímzett darabok tették szebbé, varázsolták otthonosabbá a falusi házak szobáit — az úgynevezett elsőházat —, s ugyancsak ezek jelentették az értéket és igazi népművészetet. Egyetlen házból sem hiányozhatott a művészien hímzett párnákból magasra vetett „nagyágy“. A régi falusi lakodalmak jól ismert képéhez tartozott a menyasszonyi kelengyék fitogtatása. A menyasszonynak a legényházhoz vitelekor külön szekérén vitték utána a bútorait és ágyneműjét, amelyet gondos kezek úgy rendeztek el, hogy a sok díszes párnát mindenki láthassa, csodálhassa. A rakottas lepedők széleit szintén a legszebb mintákkal hímezték. Hímzett derekaljat és lepedőt tettek a nyújtópadra a halott alá, s a koporsóban a feje alá tett legszebb párnákkal temették el. új városias berendezéshez a régi varrottasok nem feleltek meg. Helyükbe újakat kezdtek hímezni. Az értékes ősi mintákat, mint valami idejét múlt „ócska holmikat“ a kanapéba rakták, vagy pedig eladták. Ezek helyét olyan értéktelen giccses, vásári portékák foglalták el, amelyeknek semmi közük a jóízléshez, és még kevesebb a népművészethez. Mindez nem az ő hibájukból történt. Senki sem tudatosította bennük azt, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű népművészeti kinccsel rendelkeznek. A 60-as évektől kezdve ezt a pangási folyamatot némiképp fékezte az a növekvő érdeklődés, amely a hivatalos szervek részéről a népi alkotások iránti országszerte megnyilvánul. Ennek hatására ma már bizonyos változás falunkban is észlelhető. Sok háznál a modern berendezésű szobák díszítésére ügyesen használják fel a régi varrottasok mintáit. A derekaljakból átalakított falvédők, a párnavégekből készült diványpárnák szebbé, hangulatosabbá teszik a szobát. Találkoztunk olyan esettel is, amikor falvédők, térítők és egyéb kézimunka darabok hímzésére régi mintákból válogatták ki a díszítő elemeket. Ez elismerést érdemlő, helyes kezdeményezés, amelynek a kibontakozását bátorítani, irányítani kellene. Éppen ebből a szempontból tartjuk hasznosnak és követésre méltónak azokat a fontos tudnivalókat, észrevételeket, amelyeket Bandi Dezső iparművész a népművészeti értékek, — beleértve a hímzéseket is, — jövőjével kapcsolatban felvetett. Teljes mértékben egyetértünk azzal, hogy e téren a hivatásos szakembereken kívül, elsősorban a helybeli népes tantestület és a kultúrotthon igazgatója tehet a legtöbbet. Ezt a kérdést szeretnék mi is érinteni, és kifejteni véleményünket. Eddigi munkánk során arra törekedtünk, hogy összegyűjtsük és a készülő monográfiában közrebocsássuk ezt az értékes ősi mintakincset. A jellegzetes mintadarabokat pedig a berendezésre váró falumúzeumban szeretnék kiállítani. Ez azonban csak az első lépés. Az igazi nevelési célt csak úgy érhetjük el, ha a régi minták nem maradnak holt tárgyak, ha biztosítani tudjuk a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásukat, továbbfejlődésüket. Ehhez azonban elsősorban a falusi asszonyok és leányok ízlését, szépérzékét kellene fejleszteni. Ezt pedig azzal lehetne elérni, ha a falunkban népművészeti kör alakulna, ahol szakképzett iparművész irányításával ilyen irányú képzés történne. Itt nemcsak a jó ízlés követelményeivel ismerkedhetnének meg, hanem ezzel együtt az ősi minták továbbfejlesztésének módját is elsajátítanák. Felvetődik a népművészeti szövetkezet alakításának a gondolata is. Ezt is csak abban az esetben szabad létrehozni, ha irányítása képzett iparművész kezébe kerül, akinek a személye biztosíték arra, hogy a kereskedelmi szempontokkal együtt a magas fokú művészi igényességet is biztosítani tudják. A helyi népművészeti értékek megbecsülése érdekében sokat tehet az iskola is. Például a termelési gyakorlat keretében az V—VIII. osztályos tanulóleányok, valamelyik hozzáértő szülő bevonásával, a kereskedelemben is jól értékesíthető varrottasokat készíthetnének. A népművészet fejlesztésére tehát számos lehetőség kínálkozik, s Magyarón nagyon hálásan fogadnák, ha ezt az ügyet hozzáértő szakember venné a kezébe s véglegesen megoldódna, ami egyben gazdasági szempontból is sokat jelentene a falu életében. VARROTTASOK — Magyaró népművészetéből — .Templomos“ párnahímzés Varrta özv. Kocsis Istvánné (2. számú kép) „Szilvamagos“ lepedőszél. Varrta Zsigmond Andrásné (3. számú kép) „Acélos“ lepedőhímzés. Varrta Zsigmond Andrásné, Hóra (4. számú kép) „Tulipántos“ derékaljhímzés. Varrta özv. Vajda Gasparné (5. számú kép) „Seprűs“ párnahímzés. Varrta özv. NAGY PÉTERNÉ (9. számú kép) Vegyes mintájú párnahímzés. Varrta Olteanu Maria (6. számú kép) „Kicsi madaras"4 párnahímzés. Varrta Ambrus Józsefné, Hóra (8. számú kép) Szász Miklósné, a magyarós varrottasok egyik legjobb ismerője és készítője Díszkendő hímzés: Varrta Tira Carolina (10. számú kép) özv. Nagy Péterné, a falu legidősebb varróasszonya VÖRÖS ZÁSZLÓ Palkó Attila és Zsigmond József gyűjtése Haragos Zoltán és Palkó Attila felvételei