Vörös Zászló, 1972. április (24. évfolyam, 77-102. szám)

1972-04-02 / 78. szám

­ Mit lehetne tenni napjainkban ? Mi a helyzet a jelenben és mit lehetne tenni ennek az értékes népművészeti ágnak a fellendítéséért? A második világháborút követő gyors átalakulások, a varrottasok tekintetében is változást hoztak. A megvál­tozott körülmények között az „Nagy madaras“ párnahímzés. Varrta Szabó Jánosáé (I. szám kép) A legbecsesebb hagyomány Az évszázados hagyományo­kat híven őrző magyarói nép­művészet legbecsesebb, leg­művészibb alkotásai a szálán­­varrott, keresztöltéses hímzé­­sek, vagy népiesen varrotta­­sak. Ez a művészi szem­pontból felbecsülhetetlen ér­tékű, gazdag és változatos anyag (a magyaroin kívül ide kell sorolnunk a két szomszédos falu, Disznajó és Holtmaros, valamint Maros­­vécs hasonló típusú régi mintáit is), nemcsak helyi, vagy megyei viszonylatban értékes, hanem sajátságos tí­pust képviselő mintái révén a hazai m­agyar népművészet szempontjából is jelentős. U­­gyanakkor mindennél éke­sebben beszél a magyarós varróasszonyok kézügyessé­géről, fejlett művészi ízlésé­ről is. Éppen ezért úgy gon­doljuk, hogy ezek a páratlan szépségű népművészeti alko­tások méltán megérdemlik, hogy szélesebb körben is népszerűsítsük őket. Jelen cikkünk keretében arról az ősi hímzőmesterség­­ről szeretnénk írni, amely falunkban egészen a második világháború kitöréséig virág­korát élte és elismert hírne­vét bizonyítják azok az a­­ranyérmes oklevelek, amelye­ket a magyarós hímzőasszo­nyok a 30-as és 40-es évek­ben szereztek, a kolozsvári népművészeti kiállításokon. Több évi rendszeres kuta­tó és gyűjtőmunka eredmé­nyeként sikerült összegyűjte­nünk a magyarós keresztsze­mes hímzéseket, azaz varrot­­tas mintákat. A hímzésanyag­hoz elsősorban párnahéjak, derekalj-végek, abroszok és lepedőszélek (ágytakarók hímzett szélei) tartoznak. Az összegyűjtött mintakincs vál­tozatos gazdagsága nemcsak meglepett, hanem minden várakozásunkat felülmúlta. Az egyes minták változatait is beleszámítva, több mint 90 párnamintát sikerült megis­mernünk a régi elnevezéssel együtt. Ebben a munkánk­ban a legértékesebb segítsé­get Szász Miklósné, született Demeter Zsuzsanna nyújtotta, aki 50-nél több mintának a nevét tudja felsorolni. Róla bátran elmondhatjuk, hogy nemcsak a falu egyik legte­hetségesebb hímzőasszonya, hanem a varrottasok legjobb ismerője, igazi szaktekintélye. Mesterségét rajongásig sze­reti és büszkén vallja, hogy anyja és nagyanyja is var­rással kereste meg a kenye­rét. A magyarós keresztszeme­sek — a többi vidékekhez hasonlóan — a szőttesből e­­rednek. A hímzésmotívumok és technikák jelentős része bizonyítja ezt. A hímzőmes­terség tehát a falusi kézmű­ipar aránylag fiatal ága, s fejlődése mögött alig áll két, esetleg három évszázad. Első­sorban a­ hímzőasszonyok ér­deme, hogy a szőttes min­tákból, aránylag rövid idő alatt ki tudták alakítani a hímzőmesterség csodálatos szépségű, sajátos mintáit. Ezek a varrottasok szálszá­­molásos keresztöl­téssel, ille­tőleg szálánvarrottal készült­ munkák. Ezenkívül előszere­tettel használták egyazon munkán a keresztöltéses és vagdalásos technikát. A vag­dalásos öltéstechnikának a lényege az, hogy a vászon alapszálait helyenként négy­zetalakban kivagdossák, s az ilyen négyzetes lyukak az­után bizonyos minta szerint helyezkednek el. A régi hímzéseket lenvá­szonra, ken­der vászonra, vagy pedig gyapotból szőtt gyolcs­ra varrták. Érdekes a min­ták színösszetétele, kiegyen­súlyozott harmóniája. A kedvelt szín többnyire a pi­ros, de gyakran együtt hasz­nálták a pirosat és feketét, valamint a pirosat és kéket. Később az utóbbi terjedt el legjobban. Egészen ritkán, főképp szász hatásra varrtak csak tisztán feketével. A magyarós hímzésminták típusai nem elszigetelten, ha­nem más vidékekkel való szoros kölcsönhatásban, hosz­­szú fejlődési folyamat e­­redményeként alakultak ki. Elsősorban a Mezőség, Gyer­­gyó, a Maros és Nyárád men­te hímzésgyakorlata hatott rá legjobban. Sőt bizonyos ese­tekben sok hasonló egyezést találunk a Szilágyság és Ka­lotaszeg keresztszemes min­táival is. Ezenkívül magán viseli a történeti rétegződés nyomait, a különböző korok és stílusok hatását is. (Így pl. a reneszánsz, ozmán-tö­rök, barokk, empire és bie­dermeier.) Ezek többnyire a nemesi udvarházak közvetí­tésével jutottak el az egysze­rű néphez. De tükröződik bennük az együttélő román és szász falvak hímzőművé­­szetének hatása is. Szerteágazó gyökerek Bár a magyarói hímzéstí­pusok gyökerei szerteágazó­ak, mégis szervesen összefor­rott egységet alkotnak. A különböző vidékek hímzőgya­korlatából származó munká­kat a magyarós varróasszo­nyok a helyi stílus követel­ményeinek, íratlan ízléstör­vényeinek megfelelően ala­kították s olvasztották bele a helyi mintakincsbe. Ezekre a hímzésekre jel­lemző az aprólékos, gondos kidolgozás, a levegős, ritkás rajz, az átlátszó, jól átte­kinthető szerkezet, amely a minta gerincét adja, a na­gyobb egyöntetű felületek kerülése és tagolással való megbontása, valamint a rész­letekben való gazdagság. Va­lamennyi hímzésminta szer­kezete egyezik abban, hogy hosszirányban a végtelensé­gig folytatható és három részre tagolódik. 1. a közép­minta, a hímzés leglényege­sebb része, amelynek fadí­­szítményeiről a mintát el­nevezik, 2. a középmintát mindkét oldalon határoló szegélysáv, 3. a középmintá­tól független mesterke, amit helyileg ágmintának nevez­nek. A magyaros keresztöltéses minták a szerkezeti beosztás és a díszítmények alapján lehetnek: 1. ) kimondottan mértani szerkezetűek; (1, 2 kép.) 2. ) előfordulnak olyanok is, amelyeknek a szerkezete mér­tani, viszont díszítő elemei növényiek; (3, 4 kép). 3. ) stilizált növényi díszíté­sű; (5, 6. kép) és 4. ) kisebb mértékben talá­lunk alakos mintákat is. (7, 8, 9 kép). Az alábbiakban a magya­rói hímzésanyag néhány ki­ragadott jellegzetes példá­nyán szeretnék érzékeltetni a helyi hímzőmesterség sajá­tos vonásait. A magyarói ke­resztöltéses varrottasok kö­zül a legősibb, és legszebb példányok az 1., 2., és 3., 4. képen látható minták. A harmadik csoporthoz tar­tozó minták egyik kedvelt és jellegezetes típusa a füzér­­minta. Ezeket, jellegzetes he­lyi megfogalmazásban, az 5, 6 képen láthatjuk. Az 5. számú képen látható min­ta érdekessége a levegős elrendezés, körvonalazás és a két szín használata mellett, a fehéren hagyott felületek vagdosásos kitöltése. A 9. képen látható minta ozmán­török eredetű és a török hó­dítás korában jutott el nem­csak Magyaróra, hanem Er­dély más vidékeire is. A ne­gyedik csoportba tartozó ala­kos minták közül a legszeb­bek és legelterjedtebbek a 7. és 8. képen látható minták. A sokféle minta páratlan szépsége s az a gondosság, a­­mellyel készítették, egyaránt mutatja azt a fontos szere­pet, amelyet a magyarós nép­művészetben a hímzés betöl­tött. A szövés mellett a nők a varrásra fordították a leg­több gondott. Fél századdal ezelőtt még szégyen­számba ment, ha egy hétéves leány­ka nem tudott varrni. A he­lyi hagyományok íratlan tör­vényei közé tartozott az is, hogy minden férjhezadó le­ány maga készítette el a ke­lengyéjéhez tartozó varrotta­­sokat. Nem is csoda, hiszen ezek a szépen hímzett dara­bok tették szebbé, varázsol­ták otthonosabbá a falusi há­zak szobáit — az úgyneve­zett elsőházat —, s ugyan­csak ezek jelentették az érté­ket és igazi népművészetet. Egyetlen házból sem hiá­nyozhatott a művészien hím­zett párnákból magasra ve­tett „nagyágy“. A régi falusi lakodalmak jól ismert képé­hez tartozott a menyasszonyi kelengyék fitogtatása. A menyasszonynak a legényház­hoz vitelekor külön szekérén vitték utána a bútorait és ágyneműjét, amelyet gondos kezek úgy rendeztek el, hogy a sok díszes párnát mindenki láthassa, csodálhassa. A ra­­kottas lepedők széleit szintén a legszebb mintákkal hímez­ték. Hímzett derekaljat és le­pedőt tettek a nyújtópadra a halott alá, s a koporsóban a feje alá tett legszebb pár­nákkal temették el. új városias berendezéshez a régi varrottasok nem feleltek meg. Helyükbe újakat kezd­tek hímezni. Az értékes ősi mintákat, mint valami ide­jét múlt „ócska holmikat“ a kanapéba rakták, vagy pedig eladták. Ezek helyét olyan értéktelen giccses, vásári por­tékák foglalták el, amelyek­nek semmi közük a jóízlés­hez, és még kevesebb a nép­művészethez. Mindez nem az ő hibájukból történt. Senki sem tudatosította bennük azt, hogy milyen felbecsülhetet­len értékű népművészeti kinccsel rendelkeznek. A 60-as évektől kezdve ezt a pangási folyamatot némi­képp fékezte az a növekvő érdeklődés, amely a hivatalos szervek részéről a népi alko­tások iránti országszerte meg­nyilvánul. Ennek hatására ma már bizonyos változás fa­lunkban is észlelhető. Sok háznál a modern berendezésű szobák díszítésére ügyesen használják fel a régi varrot­tasok mintáit. A derekaljakból átalakított falvédők, a párna­­végekből készült diványpár­­nák szebbé, hangulatosabbá teszik a szobát. Találkoztunk olyan esettel is, amikor fal­védők, térítők és egyéb kézi­munka darabok hímzésére régi mintákból válogatták ki a díszítő elemeket. Ez elisme­rést érdemlő, helyes kezdemé­nyezés, amelynek a kibonta­kozását bátorítani, irányítani kellene. Éppen ebből a szem­pontból tartjuk hasznosnak és követésre méltónak azokat a fontos tudnivalókat, észre­vételeket, amelyeket Bandi Dezső iparművész a népmű­vészeti értékek, — beleértve a hímzéseket is, — jövőjével kapcsolatban felvetett. Teljes mértékben egyetértünk azzal, hogy e téren a hivatásos szak­embereken kívül, elsősorban a helybeli népes tantestület és a kultúrotthon igazgatója tehet a legtöbbet. Ezt a kér­dést szeretnék mi is érinteni, és kifejteni véleményünket. Eddigi munkánk során arra törekedtünk, hogy összegyűjt­sük és a készülő monográfiá­ban közrebocsássuk ezt az ér­tékes ősi mintakincset. A jel­legzetes minta­darabokat pe­dig a berendezésre váró falu­múzeumban szeretnék kiállí­tani. Ez azonban csak az első lépés. Az igazi nevelési célt csak úgy érhetjük el, ha a ré­gi minták nem maradnak holt tárgyak, ha biztosítani tudjuk a megváltozott körül­ményekhez való alkalmazko­dásukat, továbbfejlődésüket. Ehhez azonban elsősorban a falusi asszonyok és leányok ízlését, szépérzékét kellene fejleszteni. Ezt pedig azzal lehetne elérni, ha a falunk­ban népművészeti kör ala­kulna, ahol szakképzett ipar­művész irányításával ilyen irányú képzés történne. Itt nemcsak a jó ízlés követelmé­nyeivel ismerkedhetnének meg, hanem ezzel együtt az ősi minták tovább­fejleszté­sének módját is elsajátítanák. Felvetődik a népművészeti szövetkezet alakításának a gondolata is. Ezt is csak ab­ban az esetben szabad létre­hozni, ha irányítása képzett iparművész kezébe kerül, a­­kinek a személye biztosíték arra, hogy a kereskedelmi szempontokkal együtt a ma­gas fokú művészi igényességet is biztosítani tudják. A helyi népművészeti érté­kek megbecsülése érdekében sokat tehet az iskola is. Pél­dául a termelési gyakorlat keretében az V—VIII. osztá­lyos tanulóleányok, valame­lyik hozzáértő szülő bevoná­sával, a kereskedelemben is jól értékesíthető varrottaso­­kat készíthetnének. A népművészet fejlesztésé­re tehát számos lehetőség kí­nálkozik, s Magyarón nagyon hálásan fogadnák, ha ezt az ügyet hozzáértő szakember venné a kezébe s véglegesen megoldódna, ami egyben gaz­dasági szempontból is sokat jelentene a falu életében. VARROTTASOK — Magyaró népművészetéből — .Templomos“ párnahímzés Varrta özv. Kocsis Istvánné (2. számú kép) „Szilvamagos“ lepedőszél. Varrta Zsigmond Andrásné (3. számú kép) „Acélos“ lepedőhímzés. Varrta Zsigmond Andrásné, Hóra (4. számú kép) „Tulipántos“ derékaljhímzés. Varrta özv. Vajda Gasparné (5. számú kép) „Seprűs“ párnahímzés. Varrta özv. NAGY PÉTERNÉ (9. számú kép) Vegyes mintájú párnahímzés. Varrta Olteanu Maria (6. számú kép) „Kicsi madaras"4 párnahímzés. Varrta Ambrus Józsefné, Hóra (8. számú kép) Szász Miklósné, a magyarós varrottasok egyik legjobb is­merője és készítője Díszkendő hímzés: Varrta Tira Carolina (10. számú kép) özv. Nagy Péterné, a falu legidősebb varróasszonya VÖRÖS ZÁSZLÓ Palkó Attila és Zsigmond József gyűjtése Haragos Zoltán és Palkó Attila felvételei

Next