Vörös Zászló, 1972. április (24. évfolyam, 77-102. szám)
1972-04-02 / 78. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ VITÁK HASZNA Állítólag Szabó Dezsőtől származik a mondás, hogy nem szeretett volna Goethe korában Weimarban élni, mert nem, lett volna kivel vitatkozni. Ami engem illett, azért el tudom képzelni Szabó Dezsőt Goethével is csatározni, de tény, hogy a Goethe-i tekintély, a költőfejedelmi vélemény jócskán meghatározta az irodalomtörténet alakulását akkortájt. (Ma is csak sejti a krónika, hogy olyan szellemóriások, mint Heine vagy Kleist, miért távoztak közeléből ugyancsak megkeseredett szívvel. Igaz, már egy új irodalmi eszmény egyre tisztábban lobogó fáklyájával is.) S bár nem ártana egy Goethe-i szellem csillogása — ha hideg csillogás is — irodalmunk, lapjaink háza táján, azért nagyon tudok örvendeni annak, hogy az utóbbi hónapokban megbolydult irodalmi életünk. Vélemények és ellenvélemények csapnak öszsze, s ha képletesen akarunk beszélni, akkor azt mondhatjuk, hogy mestervívók pengéi villognak. Ez bizony nem a kritika gyermekkora már; izmos ifjúság, tévedéseivel és pompás találataival. Legfiatalabb lapunk, a Hét és az örök fiatal Igaz Szó ad teret a vita — vagy viták — kibontakozásához. Gondolok elsősorban Szőcs István hetekkel ezelőtti vitacikkére, amely meglehetősen hozzájárult ahhoz, hogy a Hetet órák alatt elkapkodták. Nagy kár, hogy a szerkesztőség elállt folytatásának közlésétől. Ugyancsak a Hétben írja Szász János Gaál Gábor perének adalékait s mind a lap, mind a szerző tárgyilagos, dialektikus szemlélete előtt kalapot kell emelnünk. Mint a parázs viták általában, ezek a cikkek sem lehetnek mentesek az indulattól, de Szőcs István, Szász János állásfoglalását nemes indulatok irányítják. Egy történelmileg, földrajzilag, nyelvileg meghatározott irodalom hovatartozásának jegyében érvelnek, ezen irodalom töretlen vonalú fejlődésének érdekében. Továbbmenve, jó és örvendetes, hogy a most kibontakozó vita lényege nem világnézeti különbségeken alapul, nincs szó az eszmei hovatartozás kétféleségéről, s a pro vagy kontra képviselői végsősoron a maguk álláspontja és elvi meggyőződése szerint a romániai magyar irodalom célszerű ÉRDEKEIT tartják szem előtt. Ilyen körülmények között pedig bármilyen végkifejlettel is záruljon a Kántor-Láng könyve körül fellobbant vita például, a közös ügy, tehát irodalmunk ügye mindenképpen csak nyerhet a nézeteltérések tisztázásával. Ugyanezt ígéri egyébként az Igaz Szó februári számának vitaanyaga is, amely Balogh Edgár egyik korábbi cikkének (Folytonosság és átváltás az irodalomban, Igaz Szó I. szám) nyomán kezdődött. Nagy Pál részletező, lényegre tappintó és érvelésében a magyar publicisztika hőskorára emlékeztető stílusú cikke mellett találjuk Kovács János ugyancsak e témakörhöz kapcsolódó és alaposságával jeleskedő dolgozatát, amelyek olvastán csak annyit jegyezhetünk meg, hogy reméljük, az Igaz Szó hagyományaihoz hűen további számaiban is helyet ad az ilyen szinten érvelő szerzők kifogásainak vagy méltatásainak. A fentiekben kritikánk ifjúságáról beszéltem, tettem ezt részben, mert valóban felnőtt egy fiatal és máris súlyos szóval, tekintéllyel rendelkező kritikus nemzedék, részben, mert a derékhad által képviselt kritika is fiatalosan pezsgő. Jó ez, hiszen mindennél ékesebben bizonyítja, hogy költészetünk, próza vagy drámaírásunk problematikája, sikerei vagy buktatói nemcsak hogy közömbösek: a legteljesebb értelemben közügyet jelentenek azok számára, akik mindenekelőtt, vallják, a nép, nemzet és nyelvszolgálatot. Meg aztán ne felejtsük el: minél élénkebb, sokrétűbb egy vita, annál biztosabb, hogy van is miről vitatkozni. Annál biztosabb, hogy az irodalom s a művek szerzői meg is érdemlik a vitát. S ez a bizonyosság minden egészséges véleménycsere haszna. fa OC. Ápril Nem tudom, milyen érzéssel gondolnak olvasóink a tegnapra, azaz április elsejére. Hogyha vallaniok kellene, a legszívesebben letagadnák, milyen szellemes, esetleg durva tréfa „áldozatai“ voltak. Áprilist járatunk egymással minden esztendőben. A játékba akarva-akaratlanul belecsöppenünk. Vagy Nyelv és élet mi járatunk, vagy velünk járatnak áprilist. Néha mindkét szerep alanyaivá válunk. Hogy melyik halasabb, azt mindenki nagyon jól tudja. Tapasztalatból. Az áprilisi járat szólás minden évben egy teljes napig virágzik. De akkor aztán hervadhatatlanul. Természetesen ennyi is elegendő ahhoz, hogy az életben, ki tudja hányszor, nagyon is eszünkbe juttassa létezését. Sőt ahhoz is, hogy jó ideig ne feledkezzünk meg róla. Nem meglepő tehát, hogy sokan kíváncsiak a szólás eredetére. ist járat Az április járatás ma már világszerte ismert. Egyes országokban főleg hiszékeny gyerekkel tréfálkoznak április elsején. Néha a legképtelenebb feladatok teljesítésére veszik rá őket. Elküldik valakihez kecskemétért, bolhafogó hálóért és még annyi egyébért. A legtöbb országban azonban korra és nemre való tekintet nélkül tömegesen járatják az áprilist. Pillanatnyi ismereteink szerint a szólás alapját alkotó tréfás szokások állítólag Franciaországból indultak el a XVI. század közepe táján. Ekkor ugyanis a naptár kezdetét április elsejéről január elsejére helyezték át. Az április elseji újévi ajándékozások elmaradtak, s helyükbe különféle álajándékok, tréfák, ugratások léptek. Íme, több mint négyszáz évvel ezelőtt útjára indult az áprilisi járatás, sőt azt is mondhatnék, a derű, a tréfa, „nemzetközi napjává“ avatta április elsejét, így indult világhódító útjára ezek nyomán maga a szólás is. Van azonban magának áprilisi nevének egy másik, nem 's éppen kellemes hangulati velejárója is. Amikor nagyobb közösség előtt egyéb életrajzi adatok mellett azt is" "be kell vallanunk, hogy áprilisban születtünk, bármilyen félszegen mondjuk is, a jelenlevők cinkos mosolyát nem kerülhetjük el. Valószínű az április elseji „bolondoskodás“ hangulatára vezethető vissza ez is. Hathatott e hónapnév jelentés tartalmára az áprilisi időjárás szeszélyes jellege is. Bizonyára sokan nekem szegeznék a kérdést, hogyan álljok én „gyakorlatilag“ az áprilisi járat szólással. Minden évben április elseje előtt legalább két héten át naponként szilárdítom magamban az elhatározást: kereshet a postás pénzküldeménnyel, hívhatnak a személyzeti osztályra, az intézmény vezetőjéhez, még a milíciára is, nem megyek. Sajnos aztán éppen április elsején feledkezem meg mindenről. A tegnapi járatásra is legalább egy hétig keserű szájízzel gondolok. BARTHA JÁNOS Amint Cecil a városi nagynénjéhez beköltözött, hamarosan szép szerencse érte. Egy úriember alkonyatkor megszólította az utcán s „szép leánykának“ nevezte, bárha Cecil nem valami díszesen volt öltözve. Cecil erre kigyúlt és remegett, pedig odahaza falun előre kiálmodta ezt a jelenetet. Ők cudar szegénységben zengtek sokadmagukkal egy kis falusi korcsmában, miközben Cecil selyemviganóról, tollas kalapokról, aranyláncokról ábrándozott, amilyeneket viselt egy tőlük elszármazott leány, ki meglátogatta falusi familiáját. Mégis majdnem síróba fakadt, amint az idegen férfiú szép szóval hívogatta Cecilt, hogy a nagy, öreg ház cifra kapuján belépjen, mely előtt állottak. Cecil elrántotta a kezét, betakarta az arcát s megiramodott. De csak a szegeletig futott s megállott. Az idegen úr nevetve utánament s erre Cecil igazán elszaladt, meg se állva a nénje lakásáig. Hallgatag, töprengő lett azon este s nem aludt. Másnap azonban mégis amaz öreg házig visszasündörgött s a cifra kapuja előtt vigyázva nézelődött szét, mintha tájékoztatni akarta volna magát, bár ha tudta, hol volt. Ekkor egy nyolc-tizesztendős rongyos leánykába botlott, ki mohón keresgélt valamit a földön. — Mit keressz? — Egy pénzt, rebegte. A szeme könnyel volt tele. — Egy pénzt? Elveszítetted? A gyermek sírva intett, s lekuporodva, kétségbeesve vájkálta a flaszter köveit az elgurult pénz után. Az ijedelme s a fájdalma mind nőtt a sikertelenségre s hangosabban kezdett jajgatni. A pénz nagyon elbújt valahol, s a leányka a kapuhoz dőlt zokogva. Erre a vaskosaras ablak megnyílt és valaki kinézett Cecil megrezzent. Ő volt, az idegen úr. Cecil a leánykához lépett, hogy zavarát elrejtse. A rongyos gyermek fuldokolva dadogott. — Mi történik? — kérdezte az úr, Cecil bátrabban, egyenesen az idegen úr felé fordult. — Elvesztette a gyermek a pénzét, amivel az anyjának ételt akart venni. — Hol az anyja? — A gyermek sírva rebegte. — A kórházban van. Az úr kilépett a kapun. Az utca ekkor elég eleven volt. Szekerek jártak le s fel s az emberek megállották a gyermek körül. Az úr pénzt adott a síró leánykának s a kíváncsiak dolgukra mentek... Mielőtt azonban az úr visszatért volna a házba, merően végignézte lassan Cecilt. Ez üde, kívánatos leány kipirult a tekintetre s megállt remegve, mint a galamb a kígyó igézetére. Messzibbről viszont járókelők közeledvén, az idegen úr sietve Cecilhez súgott. — ... Alkonyatkor itt várom, gyönyörű kis leányom, ma olyankor, mint a tegnap láttam. Jó? Egy percig lássam csak drágám... Valamit mutatni akarok. Nem bánja meg. Az idegen úr sietve becsapta a kaput maga után. Cecil tétován megállott egy percig, aztán sietve, mintha űznék, elsietett, bárha nem is tudta, hová fog menni. Sietve, valósággal félszenderben a város végén, a Maros vizével körülölelt, nagy fákkal dús sétatéren találta magát. Mosolygott. Ami vele történt, az mind tetszett neki... Mindjárt elkomolyodott... Valamitől ok nélkül remegett. Nem okoskodott. Nem is tudott. De az érzései úgy hullámoztak, mint a tengervíz, hol felszökkenve, hol alásüllyedve. Odahaza a falusi korcsmában a szegénység, a sok gyermek, a piszkos, verekedő gyermekek, az ordináré parasztok a korcsmán és az örökké mérges apja... Mily szépen szólt hozzá itt az idegen úri „Drágámnak“ és „gyönyörűnek“ mondta. A szomszédjukban odahaza a kis Mari, a barátnéja, az esküvője után mindjárt (jó reggelt tartották, mert dologidőben minden óra drága) kapálni ment a mezőre. Mégis aratáskor megverte az ura a csűrben, egy tánc után. Mari csak keszkenőt viselt (Cecil mindig kalapot viselt) és a szobájuk padlója agyagos, amit fel kell sikárolni minden szombaton. Ennek a Marinak maholnap gyermeke lesz, pedig még nem is mulatott igazában, mióta a világon van. Köszönöm szépen... Arra ráér később az ember, hogy gyermeke legyen. Az irigységtől meghalna Mari, ha tudná, hogy mily úr nyájaskodik Cecillel... Mert ő mindig irigy volt... A Maros mozdulatlanul álló tükre visszaadta a Cecil gömbölyű testecskéjét. Kissé megbillegtette fiatal derekát... Domború mellére selyemcsipke borul, csípőjétől kezdve pedig egy pompás slajfen lebegne. Mindig vágyott egy széles, jó széles slajfenre. Kezeit a víz felé tartotta. Erre kesztyűt vonna, kurtanyelűt, hogy gömbölyű fehér karja kilátszódjék. És előrehajolt mosolyogva, hogy lássa magát. Ah! felcsippant, mintha megcsípte volna valami. Oly édes érzés borította el, hogy szinte fájt. Emián porondot rúgott be a vízbe, hogy összezavarja a csábító képét. El... el... este elmegy Cecil, hogy meghallgassa azt az egy pár szót, amit az idegen mondani fog. És megnézi mindazt, amit mutatni fog az úriember s erre ismét elszorult a Cecil melle s ujjait tördelve, rebegve kérdezte magától: Elmegy-e alkonyaikor? elmegy-e? Kiszáradt ajkát felnedvesítette és felkacagott. Teljesen összezavarodott. A sétatér kijáró kapujánál egy vén, vén pópiumfa görcsös tövén kuporogva, a rongyos kis leány ismét a Cecil szeme elé került. Bizalmasan nézet fel Cecilre. — Láttam, hogy maga errefelé jön s azért jöttem, hogy ismét lássam magát. — Hát nincs neked dolgod, (ilyen nyájas volt a rongyoshoz) hogy te úgy csak le-fel csavarogsz? A gyermek felrántotta vállát: — Mi dolgom legyen nekem? Én csak délben megyek az anyámhoz, a kórházba, hogy elnem adjon. — Ő beteg? — Ne-e-em, ő nem beteg, hanem csak köhög és oly sovány, azért keveset is eszik s a többit nekem adja dugva. Úgy köhög, hogy meg sem fésülködött ma, mert mind kopogtatta a fésűvel a fejét, amíg fésülködött... Maga is kacagna, ha látná, bel borzas. Cecil maga se tudta miért halkabban kérdezte: — Olyan borzas? — Olyan borzas... Pedig csak látná milyen szép hosszú a haja. Még hosszabb, mint a magáé, de az övé fekete, tiszta fekete. És látná, hogy cibálja, mert nagyon mérges az anyám, mikor pálinkát nem viszek neki titokban reggel a köntösöm alatt. Nagyon megvert volna ma reggel is, ha nem vittem volna. — Megverne? — Azelőtt nem vert meg (csevegte bizalmasan), mikor a grádicsos szép házban laktunk. Tudja, egy szép grádicsos házban laktunk. Akkor mindenünk volt, ami csak kellett és milyen gyönyörű selyemköntöse volt az anyámnak és nekem is mennyi sok szalagom volt. Akkor nem haragudott rám, s nem vert meg. — Selyemruhája is volt anyádnak? — Bizonyisten, selyemköntöse s mily gyönyörű tollas kalapjai. A szép urak odajöttek este hozzánk s úgy hívták az anyámat „drágám“ megölelték, úgy szerették és muzsikáltak is ott s énekeltek s mennyi sok édesség volt! Reggel mindig is adott belőle az anyám. De egyszer mind elmentek az urak és az anyám, mivel köhögött is, mindent elvittek s aztán odamentünk a kórházba... Cecil a pópiumfa törzséhez támaszkodott s kerekre nyitott ijedt szemmel nézett a gyermekre. Remegve mondta: — S az apád? — Az apám? Melyik apám? (és elgondolkozott egy percig). Ezt nem tudom. Csak az anyám van ... Nekem volt egyszer apám... de az öreg volt... a falun. Mert mi ott laktunk, tudja... Ott volt nekem egy nyulam és egy galambom, aminek piros szalag volt a nyakán... De az rég volt s mi eljöttünk onnan az anyámmal és itt vagyunk, tudja... Akkor még sokat kacagtunk s az apám ölébe vett és megcsókolt itt... itt... én tudom, pedig akkor kicsi voltam. De aztán nem csókolt meg senki és többet nem kacagtunk. Cecil lehajtotta a fejét. Az egész teste remegett. — Nem kacagtatok többet? — Nem... Az anyám, sírt sokat... Én nem is tudom, miért? pedig annyi sok szép holmija volt neki, úgy sírt és most úgy köhög. Hát mikor kacagjon az ember? — mondja. A várbeli templomban megkondult a harang. A gyermek felszökött. Dél van, hallja! Ott már ebédelnek... Az anyám vár... Az Isten áldja... az Isten áldja. És szaporán elfutott... (Elbeszélések, 1912) Petelei István GÁT A LEJTŐN Zaharia Stancu sz ez a tavasz, már néhány napja három fűszállal szájában kerülget minket... — Nyissátok ki a várkapukat, csalogassátok árpaszemekkel, gyermekek, tidalt dúdoljatok, nótát, hívogatót, hogy jöjjön hamarabb, minél hamarabb, jöjjön váraink kertjeibe, városunk szívébe, jöjjön az ablakunk alá, jöjjön közénk a tavasz, de minél hamarább így szólt a vár trubadúrja, s e szavak hallatára falakra hágtak a trombitások és fújták trombitáik hosszan ... És az íjászok is falakra hágtak, és fellegekbe lőtték nyilaik. A lányok pedig patyolatfehérben édes dalokat énekeltek a falakon, legszebb nótáit dalolták a tavasznak. És kinyíltak a várkapuk, szélesre nyíltak a várkapuk, és három fűszállal szájában győztesen tért be a tavasz. És virágba borultak az almafák, a szilva, a meggy, a cseresznye is kivirágzott, kinyílt a mező, s a nagy hegyek új ruhát öltöttek magukra. Csupa virág volt földön, égen, csak a magány lila csillaga maradt egyedül hűvös magasságban, csupán a magány lila csillaga... Az őz pedig viháncolt ugrándozva városon, hegyeken át, három fűszállal szájában, szájában azzal a három fűszállal... ELEKES FERENC fordítása Bartis Ferenc Világjárás után Már nem érdekes a nagyvárosok titka. S lassan rájön az ember: nincs is titkuk a nagyvárosoknak. Ott is olyan csinosak a lányok, mint másutt. Ott is ugyanazt mondja a rádió, mint másutt. Ott is olyan paradoxon a XX. század, mint mindenütt. Csupán sietősebbek az emberek s néha elfelednek köszönni egymásnak. _____________________________________________ Jelenet a Macskajáték marosvásárhelyi előadásából 3 Örkény István: Macskajáték — Bemutató a Marosvásárhelyi Állami Színházban — Új szerző ismeretlen darabja (esetleges sajtó-beharangozások ellenére) terra incognita a néző számára. Megismert szerző új darabja — próbatétel: amikor megnézzük, tudni akarjuk, hogy jól ítéltük-e meg első találkozásunkkor. Örkény István pár évvel ezelőtt a Tótékkal mutatkozott be közönségünknek, hallottunk róla meg a sikereiről addig is, de első igazi örkény-élményünket a marosvásárhelyi magyar együttesnek, közelebbről Lohinszky Loránd mesteri alakításának köszönhetjük. Azóta tudjuk valójában, hogy Örkény világhíre tényleges értékre épül — nem mondvacsinált. Hogy életének nagy-nagy élménye, gejzírként fel-feltörő ihletforrása a második világháború. Hogy színpadi helyzeteit s párbeszédeit gyakran szokta ad absurdum kiélezni ismétlések-fokozások révén. És hogy valószerű fantasztikus történéseiből többé-kevésbé elferdült jellemképekbe sűrített fájó igazság fejlik ki. Ezekben a napokban ugyanazt, ám mégsem ugyanazt az Örkényt láttuk viszont. Giza és Erzsi első telefonbeszélgetésétől kezdve ráismerünk egyéni stílusjegyeire, így a gépfegyverkattogásra emlékeztető dialógus magával sodró fűtöttségére. („Erre mit mondott? Hogy nem lehet mindent kiírni. Erre mit mondtál? Hogy lehet. Erre mit mondott? Hogy nem lehet...“) A szellemes, telibetaláló bemondások sem sokáig váratnak magukra. De eddig nem tapasztalt, új vonást (vagy inkább barázdát?) is fedezünk fel Örkény írói arculatán: valami bölcs rezignációt, savoir vivre-t, mely a leghajmeresztőbb magatartás hordozójától sem tudja megtagadni az örök humánumnak kijáró tiszteletet, megértést. A többé-kevésbé elferdült jellemkép ebben a legújabb, de már szárnyra kapott darabban özvegy Orbán Béláné, a hajdan szép Szkalla lány, az ő ráncosodó arcát tükrözik vissza Giza félteaggódó levelei és a végnélküli telefonbeszélgetések. Erzsi lelki zűrzavarába engednek bepillantást a fogyó életét betöltő egyéb szereplők; e fura eredeti, érzékenységét dühkitörések páncélvédelmében melengető, súlyos válságon áteső asszony lelki-szellemi habitusa áll a (lényegében pofon-egyszerű) bonyodalom tengelyében. Az átmenet középkor és kezdődő öregkor között tudvalevőleg meggondolatlan vétkek, szertelenségek, kétségbeesésben gyökerező túlzások és szembeszökő féktelenségek közepette megy végbe: ezt példázza Örkény tragikomikus hősnője. Orbán Béláné képtelen megnyilvánulásai közül főleg néhány drasztikus kiszólás hökkenti meg a nézők egy részét. Finom lelkűségükben — úgy hisszük — túl szigorúan ítélik meg a szerzőt, mert ha képzeletben felállítjuk a szoba-színpad negyedik falát is, azaz magányában „hallgatjuk ki“ Erzsi zsörtölődését, erősebb kifejezés is megüthetné a fülünket bizonyára. Örkény azonban eleve a megértés igényével közelíti meg hősnőjét s hasonló viszonyulást feltételez a nézőben is. A darab kiindulópontját alkotó kisregényben ezért idézteti Gizával La Rochefoucauld maximáját: „En viellissant, on devient plus fou et plus sage“. (Ha megöregszünk, bolondabbak leszünk s egyben bölcsebbek). A nagyobbik, időközben megbénult és elszármazott Szkalla lányban a bölcsesség kerekedik felül. A kisebbikben — a bolondság. Hihetetlen, mennyi mindent szuggerál és ábrázol Örkény az alig száz oldalnyi kisregényben, s a lényegből a színpadi változatban sem rekedt ki úgyszólván semmi. Az író dramaturgiai titka — ha nem tévedünk — a nézővel létrehozott közvetlen kapcsolat. Nyugodtan és magabiztosan terelgeti erre arra figyelmünket, hiszen tudva tudja, hogy a színpadi megjelenítés konvencióival épp úgy tisztában vagyunk, mint ő. Fény és sötétség váltakozásával old meg látszólag nehéz átmeneteket, a különböző alkotóelemek együvétartozását ugyanis igazából a logikus összefüggés biztosítja, miértis két-három „kapcsolás“ után fel sem tűnik többé az Örkény-teremtette konvenció, annyira lenyűgöz az, amit tesznek-vesznek s gondolnakmondanak a szereplők. Pirandello és újítótársai óta jutányos áron beszerezhető sikerforrás lett a formabontás: Örkény Istvánnál — mint a korszerű mai dráma legjobbjainál — ez a formanyelv a velejéig modern tartalomhoz simuló köntös. Egyszerűség, modernség: ebben a két kvalitásban foglalható össze a marosvásárhelyi tolmácsolás művészi értéke is. Kovács György, a nép művésze, nem szorult a szerzői utasításra, mely szerint ezt a darabját úgy kell játszani, mintha egyetlen mondat volna: „testté lett“ rendezői koncepciójából eleve kitűnik, hogy másként el sem tudta volna képzelni a Macskajátékot. Innen az újszerű „mondatfűzés“ természetessége a mű megjelenítésében, ami más rendező kezén talán önmutogató hivalkodássá fajulna, az itt a szövegnek alárendelt gördülékeny eljárás mindössze. Még arra sincs szükség, hogy Giza mímelje a tárcsázást, Erzsi vagy Egérke a levélírást: a monológszerű levél izgalmas párbeszéddé bővül, mihelyt a borítékot felbontó címzettet magunk elé képzeljük, a telefonbeszélgetések meg éppenséggel emberközelbe varázsolják a két leánytestvér jelenetmúltját egyaránt. Ám ez még csak a színpadi megfogalmazásban érvényre juttatott egyszerűség. A Racine-ékra emlékeztető keresetlenség magyarázata ebben az esetben a világosan körvonalazott jellemekben és a szereplőket egybekötő kapcsolatok tisztázottságában rejlik. A rendező kiváló érzékkel és mértéktartással kalauzolja szereplőit az aranyközépúton puszta szövegmondás és maradéktalanul megjátszott szöveg között. Aminek nem mindennapos eredménye az, hogy az előadásnak van egységes légköre, eszmehű atmoszférája. A tudatosan lefogott, tompa játékstílust legfeljebb kivételesen töri meg rikító szín, elütő hang, de ebben inkább a színész a ludas. Gondolunk itt Illyés Kinga premier planba hozott jelenetére, annak is a végére, amely valóságos külön „számként“ válik ki az egyébként tökéletes alakításból. Modernség a másik értékmérő erénye az előadásnak. Modernségen azonban nem holmi divat érvényesülését értjük, hanem realisztikusan vázolt korrajzot, az érdekfeszítő bonyodalom mögött felsejlő társadalmi hátteret. A Macskajátékot úgy is lehetne játszani, hogy Erzsin és a bemondásain kívül mindenki és minden elsikkadjon szövetében. Kovács György nem így játszatja. Ügyel arra, hogy a legmellékesebb, néha alig megemlített figura is hozzájáruljon a körkép teljességéhez, ezért a Münchentől Budapesten át Létáig cikázó figyelmünk s az 1918/19-től napjainkig átfogott idő egész történelmi súlyával jelen van a színpadon. E céltudatos színrevitel fényében mély értelmet, lelkekben-elmékben továbbgyűrűző kicsengést kap a tételszerűen is leszűrt végső megállapítás, hogy a Nyugatra szakadt Giza élete (a megtévesztő látszat ellenére) „téli álom volt, mert félt a hidegtől“, az Erzsié viszont megérné, hogy újrakezdjék. Három szép nagy alakítás élményét visszük magunkkal a Macskajáték előadásáról. Az Illyés Kingáéról szóltunk, de csupán egy ponton kérdőjeleztük meg: a játékából kirajzolódott „Egérke“ egyébként a maszktól a mozgástechnikáig mindenben tökéletes mása a figurának. Tanai Bella az utóbbi évek legszebb-legemlékezetesebb teljesítményét nyújtja: komplex felfogásában annyi szín és színváltás, mélység-felületesség, hidegvér és kapkodás, báj és slamposság jellemzi Orbán Bélánét, hogy akarva nem akarva elfogadjuk olyannak, amilyen, együttérző rokonszenvel s szánakozó együttérzéssel követve ide-oda vetődését. Szamossy Kornélia elejétől végig igazolja az elbeszélő Örkény megállapítását Gizáról: „Olyan szép volt, hogy a mentősök se bírták róla levenni a szemüket“. Szerepe szűkebbre szabott lehetőségei között élt a befelé forduló, béna öregasszony gondolkodó mindennapjait s még valami: az említett háttér legtöbb fehér foltját tünteti el számunkra. A mellékszereplők közül a vásárhelyi színpadon elsősorban nem Csermlényi Viktor (Bartos Ede) és Paula (Mende Gabi) domborodik ki a három nőalak oldalán, hanem inkább Erzsi lánya, Ilus(Bálint Márta) és sebész férje, Józsi (Nemes Levente.) Bartos Edében, bár végigérzigondolja Viktor „svindlerségét“, hiányoljuk a figurális átlényegülést, más, mint amilyennek Erzsi előzeteséből elképzeltük magunknak. Mende Gabi, ellenkezőleg, az adekvát külső megjelenéshez nem tud kellő szellemi tartalmat hozzáadni. Nemes Levente és Bálint Márta közös erővel érzékeltetik, mennyire nincs hová menekülnie szegény Orbán Bélánénak, alakításuk azonban külön-külön is szép, amennyiben Isus racionális gondolkodása és rideg-praktikus életvitele, illetve Józsi szórakozottsága, majd váratlanul megszólaló embersége világosan kitetszik belőle. Kőszegi Margit érdemes művész (Adél) egyetlen jelenése ellenére bizonyítja be ezúttal is, hogy a vásárhelyi színház nélkülözhetetlen tagja, kedves Margit nénije. És az előadás modernségét s egyszerűségét kiemelő sikerrel „szerepel“ Kölönte Zsolt, mint díszlet- és ruhatervező. OLÁH TIBOR