Zalai Hírlap, 1971. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-01 / 102. szám
« KÖNYVESPOLC hrom európa-újdonság Vendégfogadó a történelem országútján — Hétköznapi gyilkosság — A rendelkezési állományba pottyantott hős A világirodalom hazai patrónusa, az Európa Könyvkiadó újdonságai közül három olyan művet választottunk ki, amelyek szerzői hazájukban, de más országokban is, már nagy sikert arattak könyvükkel. Az első, kiválasztott újdonság szerzőjét, Julian Stryjkowski lengyel írót aligha kell fölfedeztetni a hazai olvasóval. Hangok a sötétben című regénye ismertté, népszerűvé tette, s mostani Vendégfogadó címmel megjelent regénye minden bizonnyal öregbíti e népszerűséget. Az első világháború Galíciájában áll a regénybeli vendégfogadó, mégpedig nemcsak valóságos utak kereszteződésében, hanem képletesen is. A történelem országútján áll és sokféle típust gyűjt falai közé, e típusokkal pedig mindazokat a drámai és megható konfliktusokat, amelyeket a végletes helyzet, a harc szült. Stryjkowski mestere annak, hogy párbeszédekkel ne csak légkört teremtsen, de alakokat is jellemezzen. A könyvet Gimes Romana fordította. John Hersey könyve — Incidens az Algiers Motelban — világsiker! Pedig nem regény, nem a képzelet csapongásának színes terméke. Dokumentumok, interjúk, riportok váltakozása tárja az olvasó elé azt a „hétköznapi gyilkosságot” — mert sűrűségében, s hivatalos megítélésében is hétköznapinak számít Amerikában , amelyet 1967-ben Detroitban a rendőrök elkövettek; megöltek három néger fatalembert. Hersey e hétköznapi gyilkosság szálait göngyölíti fel. Újságírói konoksággal és módszerességgel, írói szerkesztési technikával, s emberi tisztességgel, amely nem fél kimondani az igazat. Miért halt meg az a három néger fiatalember, akinek semmi köze nem volt a faji zavargásokhoz, békésen szórakoztak ? mit mondanak a szemtanúk, a fiatalemberek társaságában lévő lányok, a rendőrök, s mit a bírák, akik fölmentették — a bizonyított vád ellenére — a rendőröket? Mindettől persze a könyv lehetne még csupán a jobb krimik közül való. Értékké az teszi, hogy a szerző — bár majdnem a könyv egészében háttérben marad —nem csupán magát a konkrét eseményt vizsgálja, s okait kutatja, hanem az események igazi gyökereit ássa ki, s nemcsak azokat leplezi le, akik meghúzták a ravaszt, hanem az egész félelmetes és brutális elnyomó gépezetet. Dervis Susic jugoszláv író könyve megjelenésekor nagy vihart kavart. Ha késve is, de végre — Csuka Zoltán fordításában — eljutott a magyar olvasóhoz. Mi kavarhatta, kelthette a vihart? Talán nem is a téma, hanem ahogyan az író feldolgozta: humorral átitatva, mosolyogva olyan dolgokon, melyeket csak komor ábrázattal illik szóbahozni. Az Én, Danilo című regény persze jóval több, mint kellemes szórakoztató olvasmány. Susie a felszabadulás, a partizánháborút követő ellentmondásos helyzetből indítja hőse sorsát. Mi mindenen megy át ez a Danilo! S mennyi ostobasága, széltoló tette van, s mennyi megértés, vidámság, emberség rejlik benne! összeférhetetlenek egymással? A könyvet végigolvasva állíthatjuk: aligha! (M) 1971. május 1. Déptánc-est Zalaegerszegen A Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének bemutatója után Az ország egyik legjobb hivatásos együttese vendégszerepelt csütörtökön este Zalaegerszegen, az MiViK színháztermében. Az előadást nem hirdették, tehát úgynevezett honvédségi rendezvény volt. A megyeszékhely táncot kedvelő közönsége mégis eljött, várta a nagy élményt, amit csak részben kapott meg. Mese a játékkatonáról: Zeneszerző Gulyás László, koreográfus Szigeti Károly. Aki a magyar néptáncmozgalomban ismeri Szigeti munkásságát, semmiképpen nem találta meg azt a Szigetit ebben a kompozícióban, aki a magyar színpadot műveivel érdekessé modernné tette. Ebben az operett ízű mesejátékban véleményem szerint még a táncosok is tanácstalanokká váltak. Dózsa: Novák Ferenc egy olyan kompozíciójáról van szó, amelyet már amatőr együttessel is bemutatott, akik a mű történelmi jelentőségével szembeni nagyobb hittel, szeretettel és alázattal interpretálták. Amatőr táncosokra készült ez a koreográfia és csak ők tudják visszaadni a koreográfus elképzeléseit. 10 magyar néptánc: Engedtessék meg, hogy a 10 kompozíció közül érdemileg csak kettővel foglalkozzak. Novák: Legenyese, amit mindenképpen az egész műsor fölé szeretnék emelni, koncepciójában naturális. A rendkívül modernül megkomponált műben a szólista Vásárhelyi Sándor az erdélyi dialektus lenyűgöző hangulatát gyönyörű szép stílusban hitette el a nézővel. Györgyfalvay Katalin karikatája élmény volt. A gyermekjátékok hangulatát idéző Urai kompozícióban, a lányok őszintén adták vissza az alkotó elképzelését. Az előadással kapcsolatban javaslatként, ha legközelebb városunkban tart előadást — hangsúlyozom — az ország egyik legjobb hivatásos együttese, hirdessük, hogy jönnek, Orsovszky István Götz János: LEGENDA A fiatal szobrászművésznek, aki az egervári művésztelepnek több alkalommal volt vendége, Budapesten, a Műcsarnok kamaratermében nyílt négy másik fiatal képzőművésszel együtt kiállítása. (Selmeczi T. János felv.) TAl. A HÍRLAP Bertha Bulcsú: Két állomás között A vonat robog velünk. Alkonyodik. Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vas testek rángása közben. Ködfátylak ereszkednek a dombok közé. A csalitos földszegélyeken fácánok kakattolnak. Némelyik magasba röppen, mint a kő, aztán ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzölögnek. Aprócska fények parázslanak a kertek alatt. Mindenütt égetik már a tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket, s a megbarnult fanyar illatú levelet. A vonat ringat, imbolyog. Becsukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyatban. Néha megáll, néha füttyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé. Beszélgetésre ébredek. A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A fülkében ég a villany. Az ablaküveg felsetén csilog. Nekifeszül a nyirkosan puha, tavaszi éjszaka Nem tudom mikor állt meg a vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szemközti ülésre esik. Új utasok. Egy férfi meg egy nő. Beszélgetnek. — Jövőre inkább Franciaországba menjünk — mondja a nő. — Bitang árak vannak ott . — vélekedik a férfi. — És itt?... És az ajándékok a testvéreidnek ...? — Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot... — Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak ... Különösen a Stefi nővéred. . Nahát, ilyen egy maskarát .. Miért pösze ez a nő, Feri? — Pösze? Észre sem vettem. — Pösze. Kiállhatatlanul pösze. S ahogy vizslatott engem! Azt hiszi, hogy én a menekülttáborban akaszkodtam a nyakadba... — Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején ... — Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját. — Nem pösze. — Teljesen pösze. Pösze és irigy. Azt mondja nekem: „csinos ez a kis ruhád ... Biztosan hoztál néhány kosztümöt még ...” Azt hitte majd lerántom magamról és neki adom. Kedvem lett volna megié ■dani, hogy hány órát dolgozom én naponta . . . Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni... — Nem gondolnak semmit... — Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer újra otthon lehetnék Los Angelesben! — Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád? — Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először. — Lajos atyával majd megiszunk néhány üveg whiskyt, aztán jatt a jattban és végeztünk. Hirtelen a férfire nézek. Fekete, simahajú úriember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez úgy látszik, még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke nagyarcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az ajkai között. — „Jatt a jattban és végeztünk”. — De ismerős ez a mondat, s a hangszín. Ki ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyarországon? Mikor vajon? Budapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele, nyilván 56-ban diszszidáltak. Ki ez az ember? — Elővehetnél valamit — szólal meg újra a férfi. — Együk meg a bonbonokat ... — Szegény Stefi azt hiszi, elvisszük a bonbonokat Ls Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben és ha látogatónk érkezik megmutatjuk az üvegen át. Úgy adta, mintha egy vármegyét adna... — Utálatos egy nőszemély, annyi biztos — mondja a szőke nő, s a bonbonos dobozról lefejti a celofánt. Amint felszakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül. Szétnyomja a szájában, csámcsog. — Ehető? — kérdezi a férfi. — Rumos. — Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek ... Nahát ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem ... A férfi kinyitja a kezét és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágja a csokoládét, szürcsög. A nyála aztán kifröccsen, rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendőtől. Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládéfolt szétterül az ingen, már a vakolatlan házakra is emlékszem, és a vasműre is, ahol szolgálatot teljesítettünk. Legfőképpen azonban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában, s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk. Seffernek már akkor is volt egy fehér ingre, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, kivasalta. Munka után, vagy a szabadnapokon alvás után mindig magára húzta az inget. Ennek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Lefter ugyanis büdös volt. Nem mosakodott. Illetve az arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingén aztán nap mint nagy zsírfoltok, sarlóitok, főzeléknyomok keletkeztek. Sefter mégis azt hitte, hogy fehér ingében felettünk áll, más anyagból van, mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajnálatos módon éppen az enyém volt. Húsvét táján történt a dolog, éppen kitavaszodott. Az ünnepekre, úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaérkeztem Sztálin városba, Seffer részegen feküdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a hazulról hozott tiszta ruhákat. Ahogy ott matattam, hirtelen észrevettem, hogy a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá, aztán újra a szekrényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt. Seffer megérezte, hogy nézem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosan ragadt a testéhez. — Megjöttél egy komám .. — kérdezte. — A szekrényben hagytam a gumicsizmámat. És most nincs ott — mondtam. — Egy komám, mit jelent nálunk egy gumicsizma? — Szeretném tudni, hová lett a csizmám? Seffer felült, jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett és kiemelt, onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott: — Igyál egy komám, rumot. Ez a rum jót tesz... — Szeretném tudni, mi lett a gumicsizmámmal? — Előbb egy kis rumot javallanék ... ittam egy kortyot az üvegből, aztán újra megszólaltam: — Hol van a csizmám? — Egy komám jatt a jattba és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum ... Én már csak egy kortyot iszom ... — Hol a csizmám? — Na egy komám, ne borzolod!! Jatt a jattba és végeztünk ... — A csizmámat szeretném látni. — A csizmádról semmit sem tudok. Igyál még rumot... — Az baj . .. Egyedül maradtál itt a szálláson .. — Egykomám, jatt a jattban és végeztünk... Ne hidd, hogy én .. Az egész rumot neked vettem. — Nem tudom mit csinálok csizma nélkül. Holnap, azt hiszem, feljelentést teszek a rendőrségen. — Ellenem, egykomám . .. ? — Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen. — Egykomám nem javallom ezt. — Miért nem javallod? — Jatt a jattban. Itt a rum. Neked vettem. — A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt. — Egy komám gondold meg ezt a dolgot, én most lemegyek vacsorázni. Seffer vigyorogva érkezett haza. Már ágyban voltam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat: — Na egy komám, meggondoltad ? — vissza akarom kapni a csizmámat. — Ne akard komám ... Jatt a jattban, és akkor nem bántalak ... Várt, leült az ágya szélére. Hallgattam és figyeltem mit csinál. Amikor a zsebébe, nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt kinyitottam a bicskát és vártam — Mocorogsz? — kérdezte. — Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott. — Na, egy komám, jatt a jattban és végeztünk... — szólalt meg halkan. — A csizmámat vissza akarom kapni — mondtam. Felállt, lassan közeledett. Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, aztán hosszú csend után elnevette magát. — Tedd el a kést egykorúém. Én csak vicceltem ... Minden viccnek bedőlsz. .. ? Egy komám itt a rám, igyunk egyet inkább. Iszunk aztán jatt a jattban. — Nem iszom — mondtam. Seffer sem ivott. Sokáig üldögélt az ágya szélén és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tudtam, mire gondol. Eszem ágában sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már, s nehezen bírok a szempilláimmal. — Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyból figyelt. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és idegesek. Ha Seffer alatt megnyikordult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskát marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant le az ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt: — Egykomám, így mi soha többet nem alhatjuk ki magunkat ... Bízzunk egymásban egykomám... Jatt a jattban és kész.. Nem válaszoltam. Néztem a száját, s az arcát, hogyan mozognak a ráncai, Izmai. Reggelig virrasztottuk egymást Akkor aztán elmentem a rendőrségre és bejelentettem, hogy ellopták a csimámat. Megkérdezték, hogy kire gyanakodok? Azt mondtam, hogy senkire. Délután a szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha nem maradtak egyedül, öt nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s a munkások közül volt aki kabát, volt aki ünneplő nélkül maradt. Meredten nézem. Rág és nyel. Markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan csettintget a nyelvével, aztán megszólal: — Mondja jóember, nem látott még idáig csokoládét? — Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabálnak .. — Ne mondja .. ? És miért? — Mert lezabálják az ingjüket. A fehér ingjüket Seffer... Megráng az arca. A szőke nő először a férjét aztán engem vesz szemügyre. — Seffert mondott? — kérdi a férfi. — Seffert. — Hol találkoztunk ... ? — A vasműben ... — Nem emlékszem. — Az enyém volt az a csizma ... — Nem emlékszem.. Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló vagyok. — Mit talált fel? — Legutóbb egy tejesüvegtartót. Műanyagból készül és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg. — Gratulálok, remélem jól jövedelmezett. — Jól, nem panaszkodhatunk. .. Odakint mi valakik vagyunk.. — Én ismertem egyszer egy Seffert, aki... — Régi dolgok .. Odakint, tudja... — Tudom. Elfordulok. Az ablaknak nyomom a homlokomat. Kibámulok a sötét áthatolhatatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a szállás, a vaságyak, a bádogszekrény, s a bicskám... Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egy nagy fekete tömb, mindent eltakar. 9