Zalai Hírlap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-26 / 22. szám
1975. január 26. Lehetőség a közérdekűbb tudatformáláshoz Közművelődési szakemberek — a kongresszusi irányelvekről A kultúra munkásait — mint a terület vezetőségválasztó taggyűlései is jelzik — élénken foglalkoztatják a párt kongresszusi irányelvei, a tervezetben vázolt célkitűzéseknek a helyi teendőkre való átültetése. Az alábbi vélemények is arról tanúskodnak, hogy különösen az irányelveknek az Ideológiai és művelődési feladatok című fejezete került előtérbe a népművelési intézmények párttagsága előtt, ugyanakkor az irányelvek egészének társadalmi helyzetelemzését tartják tevékenységük meghatározójának. Hiszen a X. kongresszus óta eltelt időszak tapasztalatainak összegezése mintegy iránytű a művelődés holnapjaihoz is. Jobban élni a lehetőségekkel — A 70-es évek a mi születésünk, s talán felcseperedésünk időszaka, de az Ifjúsági Ház mellett még számos más, új és jelentékeny közművelődési forrás nyílt Zalaegerszeg lakói számára — vázolta véleményét Biró László, az intézmény igazgatója. — Arról van szó, hogy érezhetően sokasodnak a társadalom, s ezen belül megyénk és Zalaegerszeg erőfeszítései is mostanában azért, hogy a kultúra eredményei mind többekhez jussanak el. Mi többek közt azon meditáltunk, hogy megteszünk-e mindent e cél érdekében, s valamennyien jól élünk-e gyarapodó lehetőségeinkkel ? — A közérdekű népművelésnek csak az egyik feltétele a jól felszerelt klubház, művelődési központ, hiszen meg kell találni az emberek érdeklődéséhez vezető kapuk nyitját is. Erre gondol? — Igen, a jó népművelés alapja valóban az eleven intézményi munka, de megfelelő partnerek, a társadalom segítése nélkül ez édeskevés. A dokumentum-tervezetek szólnak arról, hogy megnő a pártszervezetek hatásköre, felelőssége, tehát például az üzemekben — ahogy a tavalyi márciusi KB határozat is sürgette — a kommunista kollektíváknak jobban kell érvényesíteniük ezután igényeiket, akaratukat a munkásművelődés sokszínű, tartalmas kibontása érdekében is. Zalaegerszeg ma már munkásváros, s a mi közönségünk egyre jelentősebb része, továbbá csoportjaink, szakköreink, tagságunk zöme ifjúmunkásokból tevődik össze. Ezért is szeretnénk, ha a munkahelyi pártszervezetek a partnereinkké válnának. Nekünk az a gondunk, ami egyúttal az övék is: kevéssé ismerjük egymás lehetőségeit. Az üzemi kultúrások, tömegszervezeti aktivisták sokszor láthatóan kínlódnak és végül ósdi sablonokkal élnek a programok összeállításakor, művelődési tapasztalatok híján, ám mégis ritkán kérnek segítséget a szakembertől. Holott a város népművelési intézményei évtizedek felhalmozott tudásával, országosan bevált formákkal, eszközök sokaságával segíthetnének. A pártszervezetek itt tehetnének sokat a közös ügyért, meghatározva, ellenőrizve erő forrásokból való merítés gyakorlatát. De nem is kell az üzemekig mennünk, hiszen bármily meglepő, még a tanintézetek többsége sem él kellőképp a városi kultúrával! Például rég ajánlgatjuk, hogy a XX. századi irodalom, művészet élőbb megismertetéséhez írók, neves alkotók meghívásával segíthetjük hozzá az iskolákat. Kevés sikerrel. Sokszor csak általában tervezhetjük meg programjainkat, mert a mi igényfelmérésünk óhatatlanul is hiányos, a partnerek és elképzeléseik ismerete nélkül. — Tulajdonképpen elégedettek lehetnénk a jövő munkásosztálya, a mai szakmunkástanulók emberi-szellemi arculatának formálásáért végzett munkánkkal, hiszen a 407-es tanintézet több száz diákja rendszeres vendégünk. Bessenyei Ferenccel például külön előadáson találkoztak a minap az intézet növendékei. Szeretnénk azonban a bejárók, a túlterheltséggel küszködő távolmaradók tömegeit is meghódítani, s mert ők vannak többen, hát mégsem vagyunk elégedettek, új formákat keresünk számukra. Elégedetlenek vagyunk politikai ismeretterjesztésünkkel■ Az utóbbi időben elharapózó indirekt megközelítések sem mindig célravezetők az ifjúság cselekvő hazafiságra, aktív közéleti magatartásra lerelésében. Vagyis szókimondóan kell politizálni az újak közt is. A tömegpolitikai munka részeseként . Mind az egyes tagokra, mind szervezetünkre vonatkozik az irányelveknek az a megállapítása, hogy erősíteni kell munkánk politikai jellegét, elkötelezettségét — mondotta bevezetőül kérdésünkre Lázár Tibor, a TIT megyei titkára. — Nem arról van szó, hogy mindez eddig hiányzott volna nálunk, de határozottabban kell előrelépnünk a TIT-tagsággal kapcsolatos politikai követelmények támasztásában. Munkánk közérdekebbé változtatása sürgeti ezt, nemkülönben az, hogy közművelődési és politikai jellegünk egyaránt erősödhet így. Magyarán: szorosabban kell kapcsolódnunk az élethez, valóságunkhoz. — Az irányelvek vitájában ezért nyilván nagy teret szentelnek a munkásművelődéssel kapcsolatos feladatoknak is? — Az irányelvek is a munkásosztály vezető szerepének erősödését hangoztatják, ■agyis nekünk is kötelességünk az ismeretterjesztés speciális eszközeivel segíteni a vezető osztályt, hogy mindez tagja jobban és értelmesebben éljen. Számos iskolai szakmai, politikai kezdeményezésünket fogadják szíve,sor újabban a megye gyáraiban gazdaságaiban, főként a szocialista brigádok körében. Már ajánlkozásunk nélkül is kérnek közhasznú programokat üzemek, munkáskollektívák, örülünk és állunk elébe ennek a növekvő ismeretszerzési kedvnek. Mi aktív tevékenységgel akarjuk bizonyítani tömegpolitikai jelentőségünket, azaz rendszeres, napi „aprómunkával” — sok-sokféle általános, szakmai és politikai ismeretterjesztési újdonsággal, formával — téve a nagy célért, és semmiképpen csak hangzatos frázisokkal, fedezet nélküli fogadkozásokat előrukkolva. Csakis ezen az úton juthatunk el a munkásokat politikai funkció hővítéséhez is hozzásegítő ismeretterjesztéshez., partnerek a politikai neyelőmunkában is — Az utóbbi időszakban valóban erősödő hadállásokat épített ki a TIT az üzemekben, s ez kedvező változásokat indított el a megye közvéleményében az ismeretterjesztés megítélésével kapcsolatban. Tapasztalják ezt? — Igen, s ez megtisztelő számunkra, de mi tagadás, az iányelvek vitájakor is felmerült, hogy azért ennél többre vágyunk. Szeretnénk elérni, hogy elfogadják partnerként a KT-et a politikai nevelőmunkában is. Adottak nálunk aegkorszerűbb tömegpolitikai munka lehetőségei. Ismeretnyújtásunk ezer szála egyrenkább kapcsolódik e célhoz, valóságos társadalmi igényt szolgálunk. A párt, a szakszervezeti és a KISZ tömegpolitikai tudatformálása mellé negyedikként felsorakozott a mi hasonló indítékú tudományos ismeretterjesztésünk is, kivesszük a részünket e feladatból, eljutva a megye fáradalmának minden részéhez, vagyis a valóságban már ott ill az ismeretterjesztés politkai céljaink megértetésének, népszerűsítésének aktív segíői között, sőt végrehajtásukra felkészít lehetőségei szerint, m még nem mindenütt tartnak minket igazi partnereknak. Az irányelveknek megelelő tevékenységgel, szeretnénk bizonyítani majd ezért munkánk valós súlyát — mondotta befejezésül Lázár Tibor. Török András filRV . Kulturálist jegyzet Vélemény nélküli vélemény !gy látszik, időnként érdemes újra és újra feltenni a kérdést, mit várnak az emberek a művészetkritikától, s rögvest felelni is kell. Erre int, hogy előtérbe került újabban az úgynevezett szakmai műkritika, amely elsősorban a műalkotás esztétikai elemzésére törekszik, s gyakran meg is reked a szakmaiság rosszul értelmezett szintjén. Azaz az alkotó és a kritikus magánjellegű párbeszédévé válik, miután a szakmai zsargon használata kirekeszti az átlagolvasót e dialógus megértéséből, s legfeljebb az ilyesmivel mit sem törődő sznobok számára jelent csemegét. Van azonban egy másik, nem kevésbé „problémagazdag” vetülete egyes szakmai műkritikáknak. Az, hogy a részletek, a formai vonatkozások és a vélt jelentőségű belső vagy magánügyek terjengős egymás mellé sorjázása közben elsikkad a lényeg, azaz a műalkotás mondandójának, közérdekűségének világos szavú helyére tétele. Pedig az olvasó keresi, hogy miért jó, fontos, aktuális, avagy miért nem egy-egy újdonság, azaz tájékozódni kíván a napi és hetilapok kritikáiból. Tehát a tömegkritikának nemcsak a szerzőhöz, hanem sokkal inkább a nagyközönséghez kell szólnia, ugyanis a szakmai, azaz belső használatra szánt műelemzéshez rendelkezésre állnak egyéb fórumok is. Pontosabban: meg kell lelnie a kritikusnak a helyes arányt a kétféle címzetthez szólva. Most, az új Jancsófilm kapcsán írott kritikáknál szembetűnő, hogy mindennek kevés nyoma akad. Több írásból kitűnik, hogy szerzője — a szűk kör számára érthető szakmai tolvajnyelvvel, bírálati módszerrel élve — nemigen ad erre a közönségigényre, ráadásul az egyértelmű válaszadást is elhalasztja a Szerelmem, Elektra értékeiről. Mindez alighanem olyan fonák helyzetet szül, hogy nemcsak a nagyközönség tanácstalan a filmmel kapcsolatban, hanem — érzésünk szerint — még maga a rendező is. Aki nem látta ezt a filmet, arra keresné a választ: érdemes-e, s ha igen, akkor miért fontos megnéznie. Vagyis tájékozódni szeretne a kritikákból. Aki pedig már megtekintette a Szerelmem, Elektrát, az feleletet várna a kritikusoktól— a válaszra leghivatottabbaktól — kérdéseire, amelyek bizonyára jócskán adódnak egy ilyen összetett, bonyolult jelrendszerű film láttán. Az alkotót és társait pedig — mint minden művészt — alighanem érdekli, hogy vajon sikerült-e közérdekűen tolmácsolniuk elképzeléseiket, vagyis utat találhat-e mondanivalójuk a nagyközönséghez? A kritikák azonban elegánsan körültáncolják e lényegi kérdéseket. Lehet, hogy ez egy közömbös vagy sznob közönség számára elegendő, ám a mai magyar filmnézők már nem ilyenek. A párt kongresszusi irányelvei a kritika követelményei között emlegetik az egyértelműség, a következetesség és a határozottabb kiállás kívánalmait. Aligha véletlenül. Az új Jancsó film fent említett fogadtatása például gyakorta megfigyelhető jelenség, és nem szolgál sem a kritika tekintélyének, sem a közízlés ügyének, sem a művész továbbfejlődésének. Köztudott ugyanis, hogy a véleménynélküliség is véleményt jelez, s nem is akármilyent. T. A. ZALAI HÍRLAP Molnár Gabriella: ILLUSZTRÁCIÓ (Kotroczó István felvételei A Magyar Olajipari Múzeum évkönyve AMIKOR 1969. szeptember 27-én — több éves előkészítő és gyűjtőmunka után — megnyílt Zalaegerszegen az Olajipari Múzeum kiállítása, még kevesen gondolták, hogy nemcsak egy új színfolttal gyarapodott a megyeszékhely, amely talán növelni fogja idegenforgalmát, segítséget ad sajátos közművelődési és oktatási feladatok megoldásában, hanem a tudományos intézményekben nem gazdag megyénk új, országos hatókörű tudományos bázissal gazdagodott. Már az első kiállítás is több volt a használatból kivont berendezések egyszerű összehordásánál. Ebben az első mentési szakaszban is már megformálódott a múzeum feladata: egy iparág — a mai—a kőolaj- és gázipar — történetének komplex kutatása, e kutatás szervezése. És egy fél évtized után most kezünkben van e tudományos kutató és szervező munka első impozáns produktuma, a múzeum évkönyvének I. kötete. A 447 oldalas impozáns kötet 24 szerző 21 tanulmányát tartalmazza. A szerzők az ország különböző részeiből kapcsolódtak be a munkába, 14 budapesti szerző mellett Miskolcról, Siófokról, Sopronból és Szolnokról küldtek be tanulmányokat, négy szerző pedig Zala megyei. Találunk közöttük egyetemi tanárokat, az iparág vezető dolgozóit és fiatal tudományos munkatársakat egyaránt. A szerzők nagy száma, területi szétszórtságuk már önmagában is mutatja, hogy az évkönyv szerkesztőinek milyen nagy és felelősségteljes szervező munkát kellett folytatniuk. A KÖTET sorozatindító jellegéből adódik, hogy dominálnak benne az eddig megtett utat összegező, a fehér foltokat feltérképező, a jövő feladatait kereső tanulmányok. Erre ebben a keretben szükség is volt, de a jövőben nagyobb teret kellene majd szentelni a részletkutatásoknak is. Gönyei Antal, a Kulturális Minisztérium főosztályvezetője bevezetőjében a műszaki múzeumok kulturális misszióját, politikai és kultúrpolitikai fontosságukat vázolta. Szabadváry Ferenc, az Országos Műszaki Múzeum főigazgatója „A műszaki múzeumügy története Magyarországon” című tanulmányában összefoglalta a kérdés 165 éves fejlődését, a sorozatos sikertelen kísérletek után csak 1945-ben tudott létrejönni az első szervezeti keret. Rácz Dániel, az OGIL igazgatója a szénhidrogénbányászati kutatás és az ipari múzeumok kapcsolatának problémáját vizsgálta meg, rámutatva arra, hogy ilyen gyorsan fejlődő iparágban milyen szervesen kapcsolódik össze a múlt és a közelmúlt a jelennel és a jövővel. Tóth Ferenc, a múzeum igazgatója alapos elemző tanulmányában vizsgálta meg a Magyar Olajipari Múzeum helyét, szerepét a magyar műszaki és iparági szakmúzeológia keretében. Röviden áttekintette a kőolajfelhasználás és -termelés múltját, a műszaki és az iparági szakmúzeológia feladatait, beszámolt a Magyar Olajipari Múzeum eddigi tevékenységéről és feladatairól. Bencze Géza, a múzeum tudományos munkatársa „Az üzemtörténet-írás és forrásai” című módszertani tanulmányának célja, hogy elősegítse a kutatásokat, felhívja a figyelmet a módszerekre, a lehetőségekre. EZT KÖVETŐEN a magyar szénhidrogén-kutatás, -termelés és -feldolgozás egyes ágainak történetéről olvashatunk legnagyobb részt összefoglaló jellegű tanulmányokat. A sort a kötet egyik legkiemelkedőbb írása — Gyulay Zoltán professzornak, a soproni Központi Bányászati Múzeum igazgatójának Zsigmondy Vilmos életútját bemutató rövid műve nyitja meg. A múlt század e kiváló bányamérnöke teremtette meg a méltán európai és világhírűvé vált magyar mélyfúróipart úttörő artézi kútfúrásaival, amelyeket mélyreható geológiai tanulmányai alapján kezdeményezett, s amelyek kivétel nélkül sikeresek voltak. Ezt követően Csiky Gábor, az erdélyi kőolaj- és földgázkutatások történetéről, Szalánczy György a zalai mezőkről, Tömör János a muraközi kutatásokról, Kőrössy László a mély- és nagymélységű kutatásokról, Alliquander Ödön a mélyfúrási módszerek fejlődéséről, Pápa Aladár—Csákó Dénes—Ratkai Miklós a nagyalföldi termelés történetéről, Bencze László a gázipar történetéről, Bán Ákos a kőolaj- és földgázkihozatal növeléséről, Bálint Valér a művelési eljárások történelmi fejlődéséről, Fecser Péter a Barátság kőolajvezeték történetéről, Vajta László az államosított kőolajfeldolgozó ipar25 évéről, Szilas A. Pál a hazai szénhidrogén-bányászati felsőoktatás fejlődéséről adott képet. E tanulmányok sok új adattal gazdagították az iparág történetéről eddig meglevő ismereteinket, vizsgálták a jövő lehetőségeit is. Méltán zárja le ezt a sort Bese Vilmosnak a magyar szénhidrogénipar távlati terveiről szóló írása. Egyetlen tanulmány foglalkozik az problémával, hogy milyen a kapcsolat az olajbányászat és közvetlen környezete között. Szabó Árpád, a dél-zalai olajmezőkön termelt földgáz helyi hasznosítását vizsgálta meg. A kötetet egy építésztörténeti tanulmány zárja: Falvay Károly és Korossy László írása a Shell- és a MAORT-üzemek építészeti emlékeiről. EGY RÖVID recenzió keretében lehetetlen egy ilyen sokrétű kötet valamennyi írásának méltatása, így inkább arról ejtenénk még néhány szót, miről szeretnénk olvasni a következő kötetekben. (Tervek szerint 1977-ben jelenne meg a II. kötet, ezt köretdig két évenként rendszeressé válna a kiadás.) Elsősorban azokról a fizikai és szellemi dolgozókról szeretnénk olvasni a technikatörténet elhanyagolása nélkül, akik ezt a technikát létrehozták és felhasználok, a kiemelkedő tudósokról, mérnökökről éppúgy, mint az alapmunkások mindennapi életről, gondjairól. A színvonalas kezdet szinvonalas folytatásra kötelez. Biztosak vagyunk, hogy így is esz. Dr. Simonffy Emil