Zalai Hírlap, 1975. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-26 / 22. szám

1975. január 26. Lehetőség a közérdekűbb tudatformáláshoz Közművelődési szakemberek — a kongresszusi irányelvekről A kultúra munkásait — mint a terület vezetőségvá­lasztó taggyűlései is jelzik — élénken foglalkoztatják a párt kongresszusi irányelvei, a ter­vezetben vázolt célkitűzések­nek a helyi teendőkre való át­ültetése. Az alábbi vélemé­nyek is arról tanúskodnak, hogy különösen az irányel­veknek az Ideológiai és mű­velődési feladatok című feje­zete került előtérbe a nép­művelési intézmények párt­tagsága előtt, ugyana­kkor az irányelvek egészének társa­dalmi helyzetelemzését tart­ják tevékenységük meghatá­rozójának. Hiszen a X. kong­resszus óta eltelt időszak ta­pasztalatainak összegezése mintegy iránytű a művelődés holnapjaihoz is. Jobban élni a lehetőségekkel — A 70-es évek a mi szüle­tésünk, s talán felcseperedé­sünk időszaka, de az Ifjúsági Ház mellett még számos más, új és jelentékeny közművelő­dési forrás nyílt Zalaegerszeg lakói számára — vázolta vé­leményét Biró László, az in­tézmény igazgatója. — Arról van szó, hogy érezhetően so­kasodnak a társadalom, s ezen belül megyénk és Zalaegerszeg erőfeszítései is mostanában azért, hogy a kultúra eredmé­nyei mind többekhez jussa­nak el. Mi többek közt azon meditáltunk, hogy megte­­szünk-e mindent e cél érde­kében, s valamennyien jól élünk-e gyarapodó lehetősé­geinkkel ? — A közérdekű népművelés­nek csak az egyik feltétele a jól felszerelt klubház, műve­lődési központ, hiszen meg kell találni az emberek érdek­­lődéséhez vezető kapuk nyit­ját is. Erre gondol? — Igen, a jó népművelés alapja valóban az eleven in­tézményi munka, de megfe­lelő partnerek, a társadalom segítése nélkül ez édeskevés. A dokumentum-tervezetek szólnak arról, hogy megnő a pártszervezetek hatásköre, fe­lelőssége, tehát például az üzemekben — ahogy a tava­lyi márciusi KB határozat is sürgette — a kommunista kollektíváknak jobban kell érvényesíteniük ezután igé­nyeiket, akaratukat a mun­kásművelődés sokszínű, tar­talmas kibontása érdekében is. Zalaegerszeg ma már mun­kásváros, s a mi közönségünk egyre jelentősebb része, to­vábbá csoportjaink, szakkö­reink, tagságunk zöme ifjú­munkásokból tevődik össze. Ezért is szeretnénk, ha a mun­kahelyi pártszervezetek a partnereinkké válnának. Ne­künk az a gondunk, ami egy­úttal az övék is: kevéssé is­merjük egymás lehetőségeit. Az üzemi kultúrások, tömeg­szervezeti aktivisták sokszor láthatóan kínlódnak és végül ósdi sablonokkal élnek a programok összeállításakor, művelődési tapasztalatok hí­ján, ám mégis ritkán kérnek segítséget a szakembertől. Ho­lott a város népművelési in­tézményei évtizedek felhalmo­zott tudásával, országosan be­vált formákkal, eszközök so­kaságával segíthetnének. A pártszervezetek itt tehetnének sokat a közös ügyért, megha­tározva, ellenőrizve e­rő for­rásokból való merítés gyakor­latát. De nem is kell az üze­mekig mennünk, hiszen bár­mily meglepő, még a taninté­zetek többsége sem él kellő­képp a városi kultúrával! Pél­dául rég ajánlgatjuk, hogy a XX. századi irodalom, művé­szet élőbb megismertetéséhez írók, neves alkotók meghívá­sával segíthetjük hozzá az is­kolákat. Kevés sikerrel. Sok­szor csak általában tervezhet­jük meg programjainkat, mert a mi igényfelmérésünk óha­tatlanul is hiányos, a partne­rek és elképzeléseik ismerete nélkül. — Tulajdonképpen elégedet­tek lehetnénk a jövő munkás­­osztálya, a mai szakmunkás­­tanulók emberi-szellemi arcu­latának formálásáért végzett munkánkkal, hiszen a 407-es tanintézet több száz diák­­ja rendszeres vendégünk. Besse­nyei Ferenccel például külön előadáson találkoztak a mi­nap az intézet növendékei. Szeretnénk azonban a bejá­rók, a túlterheltséggel küsz­ködő távolmaradók tömegeit is meghódítani, s mert ők vannak többen, hát mégsem vagyunk elégedettek, új for­mákat keresünk számukra. Elégedetlenek vagyunk poli­tikai ismeretterjesztésünkkel­­■ Az utóbbi időben elhara­pózó indirekt megközelítések sem mindig célravezetők az ifjúság cselekvő hazafiságra, aktív közéleti magatartásra lerelésében. Vagyis szóki­­mondóan kell politizálni az újak közt is. A tömegpolitikai munka részeseként . Mind az egyes tagokra, mind szervezetünkre vonatko­zik az irányelveknek az a megállapítása, hogy erősíteni kell munkánk politikai jelle­­gét, elkötelezettségét — mon­dotta bevezetőül kérdésünkre Lázár Tibor, a TIT megyei titkára. — Nem arról van szó, hogy mindez eddig hiányzott volna nálunk, de határozot­tabban kell előrelépnünk a TIT-tagsággal kapcsolatos po­litikai követelmények támasz­tásában. Munkánk közérde­­ke­bbé változtatása sürgeti ezt, nemkülönben az, hogy köz­művelődési és politikai jelle­günk egyaránt erősödhet így. Magyarán: szorosabban kell kapcsolódnunk az élet­­hez, valóságunkhoz. — Az irányelvek vitájában ezért nyilván nagy teret szen­telnek a munkásművelődéssel kapcsolatos feladatoknak is?­ — Az irányelvek is a mun­kásosztály vezető szerepének erősödését hangoztatják, ■agyis nekünk is kötelessé­günk az ismeretterjesztés spe­­ciális eszközeivel segíteni a vezető osztályt, hogy mindez tagja jobban és értelmeseb­ben éljen. Számos iskolai szakmai, politikai kezdemé­nyezésünket fogadják szí­ve,sor újabban a megye gyáraiban gazdaságaiban, főként a szo­cialista brigádok körében. Már ajánlkozásunk nélkül is kérnek közhasznú programo­kat üzemek, munkáskollektí­vák, örülünk és állunk elébe ennek a növekvő ismeretszer­zési kedvnek. Mi aktív tevé­kenységgel akarjuk bizonyí­tani tömegpolitikai jelentősé­günket, azaz rendszeres, napi „aprómunkával” — sok-sok­féle általános, szakmai és po­litikai ismeretterjesztési új­­donsággal, formával — téve a nagy célért, és semmiképpen csak hangzatos frázisokkal, fedezet nélküli fogadkozások­at előrukkolva. Csakis ezen az úton juthatunk el a mun­kásokat politikai funkció hő­vítéséhez is hozzásegítő isme­­retterjesztéshez., partnerek a politikai n­eyelőmunkában is — Az utóbbi időszakban való­ban erősödő hadállásokat épí­tett ki a TIT az üzemekben, s ez kedvező változásokat indí­tott el a meg­ye közvélemé­nyében az ismeretterjesztés megítélésével kapcsolatban. Tapasztalják ezt? — Igen, s ez megtisztelő számunkra, de mi tagadás, az iányelvek vitájakor is felme­rült, hogy azért ennél többre vágyunk. Szeretnénk elérni, hogy elfogadják partnerként a K­T-et a politikai nevelőmun­kában is. Adottak nálunk a­egkorszerűbb tömegpolitikai munka lehetőségei. Ismeret­­nyújtásunk ezer szála egyre­nkább kapcsolódik e célhoz, valóságos társadalmi igényt szolgálunk. A párt, a szak­szervezeti és a KISZ tömeg­­politikai tudatformálása mellé n­egyedikként felsorakozott a mi hasonló indítékú tudomá­nyos ismeretterjesztésünk is, kivesszük a részünket e fel­­adatból, eljutva a megye fár­­adalmának minden részéhez, vagyis a valóságban már ott ill az ismeretterjesztés poli­­tkai céljaink megértetésének, népszerűsítésének aktív segí­­ői között, sőt végrehajtásukra­­ felkészít lehetőségei szerint, m még nem mindenütt tar­tnak minket igazi partnerek­nak. Az irányelveknek meg­­elelő tevékenységgel, szeret­­nénk bizonyítani majd ezért munkánk valós súlyát — mon­­dotta befejezésül Lázár Tibor. Török András filRV . Kulturálist jegyzet Vélemény nélküli vélemény !­gy látszik, időnként ér­demes újra és újra feltenni a kérdést, mit várnak az emberek a művészetkritiká­tól, s rögvest felelni is kell. Erre int, hogy előtérbe ke­rült újabban az úgynevezett szakmai műkritika, amely elsősorban a műalkotás esz­tétikai elemzésére törekszik, s gyakran meg is reked a szakmaiság rosszul értelme­zett szintjén. Azaz az alko­tó és a kritikus magánjelle­gű párbeszédévé válik, mi­után a szakmai zsargon használata kirekeszti az át­lagolvasót e dialógus megér­téséből, s legfeljebb az ilyesmivel mit sem törődő sznobok számára jelent cse­megét. Van azonban egy másik, nem kevésbé „problémagaz­dag” vetülete egyes szakmai műkritikáknak. Az, hogy a részletek, a formai vonatko­zások és a vélt jelentőségű belső vagy magánügyek ter­jengős egymás mellé sor­jázá­­sa közben elsikkad a lényeg, azaz a műalkotás mondandó­jának, közérdekűségének vi­lágos szavú helyére tétele. Pedig az olvasó keresi, hogy miért jó, fontos, aktuális, avagy miért nem egy-egy újdonság, azaz tájékozódni kíván a napi és hetilapok kritikáiból. Tehát a tömeg­kritikának nemcsak a szer­zőhöz, hanem sokkal inkább a nagyközönséghez kell szólnia, ugyanis a szakmai, azaz belső használatra szánt műelemzéshez rendelkezés­re állnak egyéb fórumok is. Pontosabban: meg kell lel­nie a kritikusnak a helyes arányt a kétféle címzetthez szólva. Most, az új Jancsó­­film kapcsán írott kritikák­nál szembetűnő, hogy mind­ennek kevés nyoma akad. Több írásból kitűnik, hogy szerzője — a szűk kör szá­mára érthető szakmai tol­vajnyelvvel, bírálati mód­szerrel élve — nemigen ad erre a közönségigényre, rá­adásul az egyértelmű vá­laszadást is elhalasztja a Szerelmem, Elektra értékei­ről. Mindez alighanem olyan fonák helyzetet szül, hogy nemcsak a nagyközönség ta­nácstalan a filmmel kapcso­latban, hanem — érzésünk szerint — még maga a ren­dező is. Aki nem látta ezt a filmet, arra keresné a vá­laszt: érdemes-e, s ha igen, akkor miért fontos megnéz­nie. Vagyis tájékozódni sze­retne a kritikákból. Aki pe­dig már megtekintette a Szerelmem, Elektrát, az fe­leletet várna a kritikusoktól­­— a válaszra leghivatottab­­baktól — kérdéseire, ame­lyek bizonyára jócskán adódnak egy ilyen összetett, bonyolult jelrendszerű film láttán. Az alkotót és társait pedig — mint minden mű­vészt — alighanem érdekli, hogy vajon sikerült-e köz­érdekűen tolmácsolniuk el­képzeléseiket, vagyis utat találhat-e mondanivalójuk a nagyközönséghez? A kriti­kák azonban elegánsan kö­rültáncolják e lényegi kér­déseket. Lehet, hogy ez egy közömbös vagy sznob kö­zönség számára elegendő, ám a mai magyar filmnézők már nem ilyenek. A párt kongresszusi irány­elvei a kritika követelmé­nyei között emlegetik az egyértelműség, a következe­tesség és a határozottabb ki­állás kívánalmait. Aligha véletlenül. Az új Jancsó film fent említett fogadtatá­sa például gyakorta megfi­gyelhető jelenség, és nem szolgál sem a kritika tekin­télyének, sem a közízlés ügyének, sem a művész to­vábbfejlődésének. Köztudott ugyanis, hogy a vélemény­nélküliség is véleményt je­lez, s­­ nem is akármi­lyent. T. A. ZALAI HÍRLAP Molnár Gabriella: ILLUSZTRÁCIÓ (Kotroczó István felvételei ­ A Magyar Olajipari Múzeum évkönyve AMIKOR 1969. szeptember 27-én — több éves előkészítő és gyűjtőmunka után — meg­nyílt Zalaegerszegen az Olaj­ipari Múzeum kiállítása­, még kevesen gondolták, hogy nem­csak egy új színfolttal gyara­podott a megyeszékhely, amely talán növelni fogja idegenfor­galmát, segítséget ad sajátos közművelődési és oktatási fel­adatok megoldásában, hanem a tudományos intézményekben nem gazdag megyénk új, or­szágos hatókörű tudományos bázissal gazdagodott. Már az első kiállítás is több volt a használatból kivont berende­zések egyszerű összehordásá­nál. Ebben az első mentési szakaszban is már megformá­lódott a múzeum feladata: egy iparág — a mai—a­ kőolaj- és gázipar — történetének komp­lex kutatása, e kutatás szerve­zése. És egy fél évtized után most kezünkben van e tudo­mányos kutató és szervező munka első impozáns produk­tuma, a múzeum évkönyvének I. kötete. A 447 oldalas impozáns kö­tet 24 szerző 21 tanulmányát tartalmazza. A szerzők az or­szág különböző részeiből kap­csolódtak be a munkába, 14 budapesti szerző mellett Mis­kolcról, Siófokról,­­ Sopronból és Szolnokról küldtek be ta­nulmányokat, négy szerző pe­dig Zala megyei. Találunk kö­zöttük egyetemi tanárokat, az iparág vezető dolgozóit és fia­tal tudományos munkatársa­kat egyaránt. A szerzők nagy száma, területi szétszórtságuk már önmagában is mutatja, hogy az évkönyv szerkesztői­nek milyen nagy és felelősség­­teljes szervező munkát kellett folytatniuk. A KÖTET sorozatindító jel­legéből adódik, hogy dominál­nak benne az eddig megtett utat összegező, a fehér folto­kat feltérképező, a jövő fel­adatait kereső tanulmányok. Erre ebben a keretben szük­ség is volt, de a jövőben na­gyobb teret kellene majd szen­telni a részletkutatásoknak is. Gönyei Antal, a Kulturális Minisztérium főosztályvezető­je bevezetőjében a műszaki múzeumok kulturális misszió­ját, politikai és kultúrpolitikai fontosságukat vázolta. Szabad­­váry Ferenc, az Országos Mű­szaki Múzeum főigazgatója „A műszaki múzeumügy története Magyarországon” című tanul­mányában összefoglalta a kér­dés 165 éves fejlődését, a so­rozatos sikertelen kísérletek után csak 1945-ben tudott lét­rejönni az első szervezeti ke­ret. Rác­z Dániel, az OGIL igazgatója a szénhidrogénbá­­nyászati kutatás és az ipari múzeumok kapcsolatának problémáját vizsgálta meg, rá­mutatva arra, hogy ilyen gyor­san fejlődő iparágban milyen szervesen kapcsolódik össze a múlt és a közelmúlt a jelen­nel és a jövővel. Tóth Ferenc, a múzeum igazgatója alapos elemző tanulmányában vizs­gálta meg a Magyar Olajipari Múzeum helyét, szerepét a ma­gyar műszaki és iparági szak­­múzeológia keretében. Rövi­den áttekintette a kőolajfel­­használás és -termelés múltját, a műszaki és az iparági szak­­múzeológia feladatait, beszá­molt a Magyar Olajipari Mú­zeum eddigi tevékenységéről és feladatairól. Bencze Géza, a múzeum tudományos munka­társa „Az üzemtörténet-írás és forrásai” című módszertani ta­nulmányának célja, hogy elő­segítse a kutatásokat, felhívja a figyelmet a módszerekre, a lehetőségekre. EZT KÖVETŐEN a magyar szénhidrogén-kutatás, -terme­lés és -feldolgozás egyes ágai­nak történetéről olvashatunk legnagyobb részt összefoglaló jellegű tanulmányokat. A sort a kötet egyik legkiemelkedőbb írása — Gyulay Zoltán pro­fesszornak, a soproni Közpon­ti Bányászati Múzeum igaz­gatójának Zsigmondy Vilmos életútját bemutató rövid műve nyitja meg. A múlt század e kiváló bányamérnöke terem­tette meg a méltán európai és világhírűvé vált magyar mély­fúróipart úttörő artézi kútfú­rásaival, amelyeket mélyreha­tó geológiai tanulmányai alap­ján kezdeményezett, s ame­lyek kivétel nélkül sikeresek voltak. Ezt követően Csiky Gá­bor, az erdélyi kőolaj- és föld­gázkutatások történetéről, Sza­­lánczy György a zalai mezők­ről, Tömör János a muraközi kutatásokról, Kőrössy László a mély- és nagymélységű ku­tatásokról, Alliquander Ödön a mélyfúrási módszerek fejlő­déséről, Pápa Aladár—Csákó Dénes—Ratkai Miklós a nagy­alföldi termelés történetéről, Bencze László a gázipar­ törté­netéről, Bán Ákos a kőolaj- és földgázkihozatal növeléséről, Bálint Valér a művelési eljá­rások történelmi fejlődéséről, Fecser Péter a Barátság kő­­olajvezeték történetéről, Vajta László az államosított kőolaj­feldolgozó ipar­­25 évéről, Szi­­las A. Pál a hazai szénhidro­gén-bányászati felsőoktatás fejlődéséről adott képet. E ta­nulmányok sok új adattal gaz­dagították az iparág történeté­ről eddig meglevő ismeretein­ket, vizsgálták a jövő lehető­ségeit is. Méltán zárja le ezt a sort Bese Vilmosnak a magyar szénhidrogénipar távlati ter­veiről szóló írása. Egyetlen tanulmány foglal­kozik az problémával, hogy milyen a kapcsolat az olajbá­nyászat és közvetlen környe­zete között. Szabó Árpád, a dél-zalai olajmezőkön termelt földgáz helyi hasznosítását vizsgálta meg. A kötetet egy építésztörté­neti tanulmány zárja: Falvay Károly és Korossy László írá­sa a Shell- és a MAORT-üze­­mek építészeti emlékeiről. EGY RÖVID recenzió kere­tében lehetetlen egy ilyen sok­rétű kötet valamennyi írásá­nak méltatása, így inkább ar­ról ejtenénk még néhány szót, miről szeretnénk olvasni a kö­vetkező kötetekben. (Tervek szerint 1977-ben jelenne meg a II. kötet, ezt köre­t­dig két évenként rendszeressé válna a kiadás.) Elsősorban azokról a fizikai és szellemi dolgozókról szeretnénk olvasni a technikatörténet elhanyago­lása nélkül, akik ezt a techni­kát létrehozták és felhasznál­ok, a kiemelkedő tudósokról, mérnökökről éppúgy, mint az alapmunkások mindennapi éle­tről, gondjairól. A színvonalas kezdet szin­­vonalas folytatásra kötelez. Biztosak vagyunk, hogy így is esz. Dr. Simonffy Emil

Next