Zalai Hírlap, 1977. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-18 / 14. szám

1901. január 18. így a versenyt megnyerték és 478 ezer forintot kaptak. Szin­tén ennél a vállalatnál történt, hogy az igazgató, a közgazda­­sági főosztályvezető és az szb­­titkár fiktív jutalmakat osz­tott ki, a „megjutalmazottak”­­ kötelesek voltak a kapott ösz­­szeget visszafizetni. A pénzt reprezentációs célokra költöt­ték el. Ezzel újabb, több mint 40 ezer forintos kárt okoztak a népgazdaságnak. Kiderült a tárgyalás folyamán, hogy a vállalat vezetői jóelőre felhív­ták a művezetők figyelmét: a legközelebbi mu­nkaverseny ér­tékelésekor az kap legtöbbet, aki legjobban el tudja titkolni a nála bekövetkezett balesete­ket. — Természetes — folytatja a Legfelsőbb Bíróság elnökhe­lyettese —, hogy ezekért a bűncselekményekért büntetés jár. Az igazgató korábban ve­zető párt- és állami tisztsége­ket töltött be, s úgy gondolta: ez az ő számára kivételes elbá­nást jelent, számára nem köte­lező a törvények tiszteletben , tartása. Bíztak ebben bűntár­sai is, arra számítva, hogy az igazgató neve, múltja mögé bújhatnak a felelősségre vonás elől. Tévedtek. A Legfelsőbb Bíról­eg jogerőre emelte az el­sőfokú­­ítétetet, amely az igaz­­gatót és a­­ főosztályvezetőt végrehajtható szabadságvesz­tés- és pénzbüntetéssel, s a­­ többi vádlottat is cselekmé­nyüknek megfelelő büntetéssel sújtotta. A jószándék nem mentség — Milyen tendenciák figyel­hetők meg a társadalmi és a csoportérdek szembeállításá­ból, illetve a csoport- és ma­gánérdekeknek a társadalmi érdekek elé helyezéséből szár­mazó bűncselekményeknél? — Elég sűrűn találkozunk azzal, hogy a vádlottként elénk kerülő gazdasági — fő­leg szövetkezeti — vezetők tu­lajdonképpen jót akartak, de a jót rosszul akarták. Mások­nál a jószándék legfeljebb fel­tételezhető, de bizonyítani azt lehet, hogy vélt csoportérdek­ből megkárosították a nép­gazdaságot. Ismét mások üzér­kednek, s ezt szövetkezetek, szocialista gazdálkodó szervek legalizálják. Az első két bűn­cselekményfajtánál közös az, hogy mire a bíróság elé kerül­nek az elkövetők , az elért gazdasági eredmények már meg is semmisültek, vagyis a megfontoltság, az előrelátás teljes hiánya jellemzi az ilyen embereket. Például: mezőgaz­dasági termelőszövetkezetek eladják terményeiket, majd tárolási szerződést kötnek a felvásárló vállalattal. Megkap­ják a tárolásért járó pénzt, de mire a vállalat el akarná szál­lítani a terményt, kiderül, hogy azt (vagy annak jelentős részét) feletették a tsz állatai­val A szövetkezet vezetői ilyenkor azzal védekeznek, hogy ők jót akartak, hiszen az állattenyésztés fontos, de a zárszámadásra, a tagságnak osztandó pénzre is gondolni kell. Előfordul, hogy az így ke­letkezett hiány csak­ 2—3 év múlva mutatkozik, s a rosszul számító vezetők is addigra ke­rülnek bíróság elé. — Melyek azok a bűncselek­mények, amelyeket konjunk­turális jellegűnek nevezett? — Több ilyen bűncselek­ményfajta fordul elő a bírósá­gok gyakorlatában. Kezdjük a legismertebbekkel, az építke­zési ügyekkel. Köztudomású, hogy a lakásépítési program teljesítése ellenére még­ min­dig nagy a lakáshiány, az em­berek szeretnének mielőbb, igényeiknek, elképzeléseiknek megfelelő lakáshoz jutni. Nem­régen került bíróság elé építő kisiparosok ügye. Ők társas­házak építésére szövetkeztek, de ehhez sem képesítésük, sem jogosultságuk, sem kapacitá­suk nem volt. Az építtetni akaróktól nagy összegeket vet­tek fel, új meg új építkezése­ket vállaltak, de befejezni egyiket sem tudták, ahogy mondani szokták: lyukat lyuk­kal akartak betömni, egyik építkezéstől a másikhoz vitték át a tőkét, míg végül feljelen­tették őket. Ugyancsak kon­junktúrán­g jellegű az a bűn­cselekménytípus, amely ab­ból ered, hogy gazdasági vezetők fontos, megoldandó feladatok elvégzésére a kollek­tív szerződésben előírt bérért nem kapnak szakembereket. Ilyenkor „ráígérnek", olykor a megállapított bér ötszörö­sét is. Amikor fizetésre ke­rül sor, kapkodnak,­­ ille­gális forrásokból teremtik elő a pénzt. Ez az út szinte biztosan a vádlottak padjáig vezet. Bizonyos mértékig még az olyan esetek is ide sorolha­tók, amikor sikkasztásért vagy hasonló bűncselekményekért büntetett embereket helyeznek pénz kezelésével járó munka­körökbe. Ezt gyakran a mun­kaerőhiány okozza. A baj azonban ott van, hogy az ille­tő előéletének ismeretében sem veszik a fáradságot fölöt­­teseik, hogy kellően ellenőriz­zék tevékenységüket. Alkalom szüli a tolvajt — Túl a büntetőjogi felelős­­ségrevonáson, milyen tanulsá­gokkal szolgálnak a büntető­ügyek az ön, illetve a Legfel­sőbb Bíróság megítélése sze­rint a társadalom számára!­­ A gazdasági, közelebbről a népgazdaság elleni bűncse­lekmények természetszerűen csak egy részét képezik a bí­róságok elé kerülő ügyeknek de horderejüket, társad­almi hatásukat tekintve, igen jelen­tős részét. Folytatva a gondo­latot: a bűncselekmények ha­tása szinte mindig sokkal na­gyobb, mint maga a cselek­mény. A közvélemény — talán a sajtóban szokásos szűkszavú ismertetésnek is szerepe van ebben — sokszor leegyszerű­sítve látja az ügyeket, s nem érti, hogy látszólag ugyan­olyan bűncselekményekért miért szabnak ki a bíróságok különböző súlyú büntetéseket. Pedig a bíróságnak meg kell vizsgálnia minden körülményt, a társadalmiakat és a szemé­lyieket egyaránt, mérlegelnie kell a büntetés elriasztó és ne­velő hatását, törvényes eszkö­zökkel el kell vonnia a bűnös úton szerzett anyagi javakat stb. — Tanulság az is, amit a ré­gi magyar közmondás úgy fog­lal össze, hogy „alkalom szüli a tolvajt”, vagyis sokkal ko­molyabban, szigorúbban kell végre venni a társadalmi tulaj­don védelmét, őrzését. Nem­egyszer hónapokig keresik milliós értékű gépek gazdáit, míg végre előkerül, s felelős­ségre kell vonni hűtlen keze­lésért. S még egy nagy tanul­ság: a vállalat, a köz vagyo­náért felelős mindenki, aki ott dolgozik. Természetesen a ve­zető nagyobb mértékben, mint a kis beosztásúak, de nekik is van felelősségük. Az üzemi de­mokrácia szélesítése magával hozza azt is, hogy mindenki jobban érezze magáénak a köz tulajdonát, lépjen fel annak védelméért bárkivel szemben.­­ Várkonyi Endre ZALAI HÍRLAP Valóban társ­a­­ség- Az egyesülés előnyei Tótszentmártonban A kis községek államigaz­gatási munkájának hatéko­nyabbá tételét szolgálja a kö­zös tanácsok rendszere. Ilyen céllal egyesítette 1970 júliu­sában erejét Tótszerdahely és Tótszentmárton. Az előbbi lett a székhelyközség az utóbbi,pedig a társközség. Ez­úttal a társközségre vagyunk kíváncsiak. Mit hozott, illetve mit fog hozni a közeljövőben Tótszentmártonnak az egye­sülés? Valójában társ-e a társközség? Eredmények, gondok A tanács és annak szak­szervei sokoldalú munkát vé­geznek annak érdekében, hogy Tótszentmárton megfe­lelő ütemben fejlődjön, hogy állampolgárainak kis és nagy ügyei megnyugtatóan elrende­ződjenek, hogy a lakosság jo­gai és kötelezettségei érvényre jussanak. A tanácsi testület üléseinek napirendjén rend­szeresen szerepel az ezernél valamivel több lakost szám­láló község kereskedelmi el­látottságának helyzete. Ta­valy például új presszót avat­tak, s még az idén a cuk­rászda melletti telken épülő új, önkiszolgáló vegyesboltot is birtokukba vehetik a vá­sárlók. A kulturált ellátást biztosító üzletre a tanács mintegy kétmillió forintot szán. A kereskedelmi ellátás terén egyedül azt sérelmezik az itteniek, hogy a téli tüze­lőhöz és az építőanyagokhoz csak a letenyei TÜZÉP-tele­­pen tudnak hozzájutni, ahon­nét a magánfuvarosok rend­kívül drágán szállítják ház­hoz a megvásárolt árut. Ör­vendetes, hogy a tanácsülés javaslatára rövidesen egy te­­hertaxi beállításával megold­ják a TÜZÉP-anyagok szállí­tását. Az illetékesek foglalkoznak a lakosági kisipari szolgálta­tások helyzetével is. A két egyesült község egyébként ezen a téren a járásban a leg­jobbak között van. Vas- és fémszakmában három, fafel­dolgozó szakmában öt, építő­ipari vonalon tíz, más szak­mákban pedig nyolc kisiparos látja el az igényeket A község kommunális fej­lesztésében kiemelkedő jelen­tőségű a tavaly augusztus 20- án felavatott, a megye legna­gyobb regionális vízműve, amely nemcsak a tótszent­­mártoniaknak biztosít egész­séges ivóvizet, hanem a kör­nyékbeli többi falunak is, összesen mintegy 10 ezer em­bernek. Az egyesülés óta évről-évre enyhül a társközségiek köz­lekedési gondja. A múlt hó­napban adták át a közel két­millió forintba került, hat­­ méter széles új utat a Béke­­ utcában. Anyagi fedezet hiá­­­­nyában az utak portalanítá­­­­sára, felújítására, valamint a­­ Felszabadulás és az Alkot­mány utcai járdák építésére csak a későbbi években ke­rülhet sor. Nem tesznek megkülönböztetést Tótszentmárton fejlődését jelzik a művelődésügy egyre kedvezőbb tárgyi feltételei is. Két éve adták át Szerdahe­lyen a 9 millióba került kör­zeti általános iskolát, ahol a négy , délszláv község felsőta­gozatosai között tanulnak a szentmártoni gyerekek is. Az iskola közös erővel való bő­vítésére — a 400 adagos konyhára, az étteremre, a napközis termekre és a torna­teremre — tavaly újabb 5 millió forintot fordítottak. Egyre eredményesebben mű­ködik Tótszentmártonban a másfél millió forintos költ­séggel felépült klubház. Fájó gondjuk viszont a szentmár­­toniaknak az óvoda bővítésé­nek az ügye. Férőhelyek hiá­nyában évente 20—25 gyer­mek felvételét kénytelenek elutasítani, s a bővítést a kö­zös tanács pénzügyi lehető­ségei egyelőre nem teszik le­hetővé. A szükséges hét—ki­­lencszázezer forintot a lakos­ság társadalmi rzfunkája, pénzbeni hozzájárulása és a­­ gazdasági egységek nóga­tása révén próbálják előte­remteni. A község színvonalas egész­ségügyi ellátását biztosítja a tavaly 80 ezer forintos költ­séggel kialakított, jól felsze­relt orvosi rendelő. Új tanácsháza !Nem mindegy a­­Szentmár­­toniaknak az sem, hogy a ta­nácsban az ügyeiket hogyan és mennyi idő alatt intézik el. Jogos a közös tanáccsal­­szembeni igényük, hiszen an­nak idején az egyesülés elő­nyeiért szánták rá magukat a társközség szerepre, s tet­ték hozzá fejlesztési alapju­kat a székhelyközségéhez. A hárommillió forinttal meg­épült új tanácsházán minden vonatkozásban javult a szak­­igazgatási szervek munkája. S ami ugyancsak megnyug­tató: nem tesznek különbsé­get a székhelyiek és a szom­széd­ falubeliek között. Mihovics József Mm S3 Szikraesőben (Kiss Ferenc felvétele) Kereslet és kínálat — helyben Papírtörülközőt fedeztem­­ fel a minap az egyik önki­­szolgáló papírüzletben. Fi­nom, puha, fehér papírból­­ készült, — perforálva, hen­­gerformára csomagolva. Meg­venném, gondoltam, csakhogy ehhez valami tartóféle is kel­lene, amire felakaszthatom, hogy a perforált darabokat el lehessen szakítani egymástól, hogy a henger könnyedén fo­rogjon. Anélkül szinte hasz­nálhatatlan. Szigorúan szakosított üzlet­­hálózatunkban kellemes meg­lepetés: a papírboltban tartót is árusítottak a törülközőhöz, holott ez utóbbi nem papír­ból, hanem műanyagból ké­szült Ekkor már csak egy gond maradt: ki és hogyan fogja ezt felszerelni? Otthon újabb és még kellemesebb meglepetés: a műanyag tartó hátoldala önmagától is tapad a falhoz, de két fényes csa­vart is mellékeltek hozzá,­­ a biztonság kedvéért. Konzervhez bontó Mondom: mindez meglepe­tés. Mert a kereskedelem állí­tásában nem kényeztet el bennünket, nem kímél attól, hogy boltról-boltra járva sze­rezzük be azt amire egy tárgy használatához szüksé­günk lehet. Az üzlethálózatot a legtöbb helyen úgy szako­sították, ahogy az a kínálat — és nem a kereslet — szempontjából kényelmes. Jó, hogy a trafikban a cigarettá­hoz gyufát is adnak, de az élelmiszerboltban vett kon­­zervhez, sörhöz, üdítő italhoz nyitóalkalmatosságért , leg­többször máshová — vasüz­letbe, edényboltba ■— kell menni. Szemfesték az illat­szerboltban található, a fel­viteléhez szükséges ecsetért a tájékozott eladó a papírboltba küldi a vevőt. A színek har­móniájára ügyelő nő szalad­gálhat a bőrdíszműáru üzlet és a cipőbolt között, s még akkor sem sikerül olyan tás­kát vennie, amelyik illeszke­dik csizmája színéhez, mert egymás mellett csak akkor tekintheti meg a kettőt, mi­kor már legalább az egyiket megvásárolta. És így tovább. Igaz, akadnak követendő kísérletek. A régi, szűk bú­torboltok helyett már a vá­rosok sorában épültek nagy lakberendezési áruházak, amelyekben a bútorhoz kivá­laszthatja a vevő a szőnye­get, a függönyt, a díszpárnát, a világítótesteket is. A játék­boltokban most kezdődik va­lami hasonló ésszerűsítés: míg idáig fajtánként csoportosítot­ták a játékszereket, úgy mint babák, mechanikai játékok, társasjátékok, gumiállatkák stb., most megpróbálják ugyanezeket korcsoportonként kínálni:­­ az egyik pultnál a 3—6 éveseknek való, a má­siknál a 6—10 éveseknek ké­szült, a harmadiknál a leg­kisebbeknek szánt játékszere­ket. Cipő és retikü­­, együtt Ezt az alapelvet kellene a kereskedelemnek más ágai­ban is megvalósítani. Az áru­kínálatot aszerint csoportosí­tani, mit keres egyidőben, egy helyen a vásárló. Ez nemcsak a vevők kényelmét szolgálná, hanem feltehetően az üzlet­menetet, a forgalom növelé­sét is. Hiszen, — hogy az egyik előbb említett példánál maradjunk —, aki csak cipő­vásárlásra készült, könnyeb­ben hajlik arra, hogy retikült is vegyen, ha felfedezi, hogy ugyanott kaphat színben, stílusban illeszkedőt. Az árukínálat már sok te­kintetben jobban alkalmaz­kodik a kereslethez, mint a múltban: mennyiségben, minőségben, a divat kö­vetésében. Talán nem túl­zott igény, ha azt kíván­juk, hogy a jövőben a hely­ben, az áru megjelenésének helyében is alkalmazkodjon a mi igényeinkhez. Gál Zsuzsa Beszélnek róla Ha egy tévéműsor annyit elér, hogy beszélnek róla, az már figyelemre méltó. Vagy azért emlegetik, mert tetszett, vagy azért, mert nem tetszett, vagy mert valamilyen okból fokozott érdeklődést keltett. A héten mindegyikre akadt példa. A legtöbb elismerő szót két­ségtelenül két keddi műsor kapott a héten a televízió­­nézők szinte minden rétegé­től. Az egyik a Kisfilmek a nagyvilágból sorozatban be­mutatott Szerelmi varázslá­sok című magyar rövidfilm, amelyet Moldován Domokos írt és rendezett, a másik Vit­­ray Tamás műsora, a Csak ülök és mesélek... volt Az előbbi a „megrendezett doku­mentumfilmes meglehetősen különös kategóriájába tarto­zik és már nagy sajtója volt, mielőtt a tévé képernyőjére került. A nép körében élt, vagy talán itt-ott még mindig élő szerelmi és férjfogási ba­bonák és vajákosságok humo­­ros-kínos-elszomorító ábrázo­lása riadt, kételkedő és el­­szernyedt megnyilatkozásra késztette a nézőket. A szerep­lők — valamennyien civilek — nagy odaadással és átélés­sel játszották el szerepüket, s már-már azt lehetett hinni, hogy saját magukat alakítják Éppen ez okozta a film meg­rendítő hatását. Mindenesetre megnyugtató tudni, hogy Mol­dován Domokos, mint egy skanzenbe a népi művészetet, gyűjtötte össze és örökítette meg a filmszalagon az utókor számára a szellemi sötétség­nek ezeket a ma már szeren­csére csak nyomokban meg­lévő emlékeit. Vitray showja kétségtelenül esemény ma már. Pedig Vit­ray nem talált fel semmi újat. Csupán újra felfedezte a régi igazságot, miszerint az emberek vonzódnak az élet különös dolgaihoz, a nem mindennapihoz, a kuriózum­hoz. Szeretnek meghökkenni, elámulni, derülni, csodálkoz­ni, így hát Vitray keresi a kü­lönöst, a nem mindennapit, a kuriózumot, amelyekkel meg­hökkent, elámít, derültséget kelt. Kezdetben még tétován kutatta, merre induljon. Meg­rendezte a nem mindennapit! Lássuk, hogyan viselkednek az emberek, ha találnak egy elhagyott filmkamerát? Néz­zük meg, ki hogyan tud átad­ni egy dióbhírt? Aztán a né­zőkhöz­­ fordult riportalanyt kért, és lám, megtalálta az igazit. Megtalálta a legkülö­nösebbet, a lepnemmindenna­­pibbat, a legnagyobb kuriozi­tást, az embert. Az embert, aki bicsérdista, aki letagadja korát, aki lepkéket gyűjt, aki üvegpoharat rág. Az embert, aki a boldogságot más-más úton keresi és találja meg Az egyik a családjának él, a má­sik ír, a harmadik szobrász­­kodik és fest a maga gyönyörű­ségére. A történetek nem a ri­porterek, hanem a riport­alanyok történetei és Vitray a maga közvetlen módján ép­pen csak lazán, hevenyészet­ten fűzi egy szálra őket. Sike­rük­­titka abban a gorkiji mondásban van, amely így hangzik: Sok minden csodá­latos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb! Legkevesebb jó és legtöbb el­ítélő szó nemcsak a héten, de az utóbbi hetekben általában, az új vetélkedőkről esik. Még a Vágó István Soha jobb kor! című műveltségi fejtörőjátéka kapja a legkevesebb eb­térő szót. Bár a nézők egyetérte­nek abban, hogy meg sem kö­zelíti a Kicsoda-micsoda fej­törőjátékot, amelynek a he­lyére lépett. Lényegesen egy­­síkúbb, sivárabb mint az volt és nem tudja igazán bevonni a nézőt a játékba. Egri János új vetélkedője a Lehet egy kérdéssel több? a kérdések és vetélkedő-formák bőséges tár­házát vonultatja fel, de von­tatott, lassú és körülményes. Ugyanez a hibája csak még hatványozottan és techni­kai szegényességgel sújtottan a Fő a feje című vetélkedő­nek, amelyet ráadásul még vezetőjének, Müller Tibornak állandó bakijai, bosszantó hi­bái is tetőznek. A verset igzők és a tévénézők egyaránt ösz­­szehúzott szemmel, vakoskod­­va nézik, vajon milyen arc­vonások tűnnek fel a táblán az egyetlen villanykörte fé­nyében, latolgatják vajon fel tudja-e hibátlanul olvasni a rendesen felöltözött verseny­zők társaságában ingre-puló­­verre vetkőzött játékvezető a kérdést és idejében sikerül-e kicserélni a táblát... Sok szó esett a zalai nézők körében a héten az Új év két üzemben című helyszíni köz­vetítésről. Ez azért érthető, mert a szóbanforgó két üzem, a nagykanizsai Kanizsa Bú­torgyár és az Egyesült Izzó Fényforrás és Üveggyáré volt. Meglehetősen ritka vendég a televízió megyénkben, Nagy­kanizsán pedig különösen az, és jó alkalom volt ez a majd egyórás riport arra, hogy hírt adjon ne csak a két, immár országos hírű gyár munkájá­ról, de a város utóbbi években elért fejlődéséről. Láthatólag ez is volt a két rendező, Vá­mos Judit és Hubert István koncepciója. A város különbö­ző részeit ábrázoló képek ve­títésével indították és zárták a műsort. A bútorgyárban Kopeczky Lajos, az izzóban Bán János készített riportot., A két helyszín között volt bi­zonyos kétségtelen különbség a látványosságban, mégpedig az izzó javára. De tartalom­ban is, mégpedig pontosan annyi, amennyi a két riporter közötti különbség.— kvalitás­ban. Bútorgyáriak mindent megtettek — szép új munka­ruhát is öltöttek például a tévé tiszteletére —, ám a gyárból, a gyártási folyamat­ból keveset láttunk és Ko­peczky riportvezetése sem volt szerencsés. Bán János izzó­ból közvetített riportjai kere­kebbre sikerültek, több infor­mációval szolgáltak. Ám az extrázás lényegét bizonyára kevesen értették meg! Külön­ben több riportra rányomta a bélyegét az előzetes felkészü­lés, a gondos memorizálás, s ez akadályozta, hogy a nyilat­kozók természetes, közvetlen hangnemben beszéljenek. Hi­bája volt a műsornak az is, hogy a beadott képekhez nem fűztek kommentárt. Különö­sen sajnáltuk az új művelő­dési ház és a kórház képeit. Az ország tévénézői egyikhez sem kaptak eligazítást (egyik­ről sem emlékezett meg fel­avatásuk idején a televízió), holott mindkettő méltán tart igényt arra, hogy Nagykani­zsa felszabadulás utáni fejlő­désében a maguk területén mérföldkőként tekintsünk rá­juk, és büszkélkedjünk velük. Hári Sándor

Next