Zalai Hírlap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

1982. október 30. DALAI HÍRLAP mmzmmmmmmzimmmmmmmmmmmmmmmmimmmmßmsmmmiimtitBMrwhmmtmmtimßmff.ßii w wiHBHW88^j3W»MWiiiwHBBiHa>waaM f Ily és Gyula ny f I A magar irodalmi élet, szellemi élet kivételes pillanata: Illyés Gyula nyolcvanéves. Ha voltak is irodalmunknak már eddig pátriár­kái kort megért­­— kevés számú — alkotói, még aligha mondhattuk el, hogy bár deres hajú férfi, de szellemileg tel­jesen friss, alkotóereje teljében élő, nyolcvanéves művészt köszönthetünk, akinek elmeszikráztató gondolatait kép­ernyőre tapadó szemmel hallgatjuk, fi­gyeljük, aki most is új meg új versekkel ajándékozza meg olvasóit, s színház ké­szülődik legújabb drámájának bemuta­tására. Az ünneplésre, a köszöntésre nem a költőnek; nekünk van szükségünk. Az ünnep csak akkor igazi, ha közösségi együttlétre, találkozásra alkalom. Hisszük, hogy ez a mai nap ilyenféle találkozásra ad lehetőséget: a magyar anyanyelvűek közösségét készteti szám­vetésre, önvizsgálatra, és a magyar nép­nek a nagyvilágban szétszóródott fiait fűzi szorosabb egységbe. Gondoljuk el, micsoda hatalmas ívű pálya az övé! Illyés Gyula századunk el­ső évtizedében, a magyarországi nagy aratósztrájkok, az első nagyarányú mun­kásmegmozdulások, a kormányzati vál­ság idején, 1902. november 2-án szüle­tett egy Tolna vármegyei nagybirtok uradalmi központjában, Felsőrácegres­­pusztán. Tizenhétéves fejjel részt vesz Ady Endre temetésén, fiatalon Párizsba kerül, ahol kijárja a szürrealista képze­let iskoláját. Aragonnal, Éluard-ral, Tristan Tzarával indul együtt, kapcso­latba kerül a magyar avantgarde művé­szettel is, Kassák folyóirataiban publi­kál, és azon tűnődik, ne franciául ír­jon-e. Ha Párizsban marad, ma talán híres francia költőként ismerhetné a vi­lág a nevét. De Illyés dönt, 1926-ban hazatér, szülőföldjére látogat, és a két háború közti magyar társadalom leg­égetőbb, leginkább megoldásra váró kérdéseinek a vonzásába kerül. Az ő gondolatot al­földön járva akkor látunk legtöb­bet, ha nem veszítjük el a hazai szemmértéket, ugyanígy a hazai élet sa­játszerűsége akkor mutatkozik meg leg­inkább, ha a külhoni tapasztalatokhoz viszonyítjuk. Ahogy André Gide Kongó­ban, úgy néz szét a Párizsból, a Szent Lajos szigetéről a francia munkásmoz­galom és az avantgarde művészet isme­retével hazatérő Illyés a pusztán, a ma­gyar falvakban, a hazában. Babits bizal­masa, a Nyugat közli írásait. József Attila barátja­ tiltakozik a társadalmi és­ a politikai igazságtalanság minden for­mája ellen. A harmincas és a negyvenes években a szegényparasztság sorsa, éle­te, vágyai, reményei, elfojtott indulatai az ő műveiben szólalnak meg a legna­gyobb erővel. Írói pályájának útjelzőire azt írhatjuk: a pusztától Párizsig, Pá­rizstól a pusztáig. Babits halála után Ady szellemében és a humanista elkö­­telezettség jegyében szerkeszti tovább a Nyugatot Magyar Csillag címmel. Lapja a háború idején — az önkéntes megszű­nésig — a legjelentősebb és legtisztább őrhelye az emberi értékeknek, az írói tehetségnek és tisztességnek. Illyés hű maradt eszméihez akkor is, amikor tá­madás és üldözés járt értük. Mint minden jelentős is szintézis: összefoglal és kezdemé­nyez, lezár és elindít folyamatokat, általánosít és új távlatok felé nyit utat. Párizsból indul, és a hazán, a magyar pusztákon és falvakon keresztül belenő a huszadik század európai kultúrájába. Életművében a megtett út összes állo­mása, a Tolna megyei puszta, ahol szü­letett, a Szajna rakpartja, ahol dolgozott, a PEN Club New York-i értekezlete, ahol az írói függetlenségről beszélt, egyetlen harmóniába olvad. Munkássá­gába belesimulnak az anyanyelv legtisz­tább ízei, a magyar irodalom hagyomá­nyai, a világlíra legmodernebb formái. Folytatja Petőfi, Arany és Ady öröksé­gét, de szakít is mind a szilaj, mind az alázatos puszta, mind a „magyar ugar” képével. Az idős költő képverset ír, új műformákat vesz birtokba( legújabb verseskötete, a Táviratok például csupa epigramma), de minden „újításának” formai előképére, szellemi gyökérzetére is rámutathatunk. Az ünnepi köszöntés nem arra alka­lom, hogy akár felsorolásszerűen számba vegyük műveit, ezt a termésében rop­pant gazdag, műfajilag igen változatos írói munkásságot. Életművének egyetlen — talán legalapvetőbb — vonásáról azonban nem feledkezhetünk meg: ez Illyés Gyula erkölcsi ereje, műveinek etikus tartalma. Nyolc évtized a husza­dik század történetéből roppant nagy idő. S Illyés Gyuláról, elmondhatjuk hogy annyi történelmi fordulat, társa­dalmi és politikai változás, közösségi tragédia után ma is teljes életművét vállalhatja. A legveszedelmesebb évek­ben is megőrizte tisztességét. Erkölcsi elkötelezettség vezette akkor is, amikor a harmincas években Kun Béláról írt, amikor az ötvenes években a magyar szabadságharc és Kossuth, vagy a pa­­rasztforradalom és Dózsa emlékét idézte, és erkölcsi elkötelezettsége miatt emeli föl a szavát ma is, ha bárhol a világon a diszkrimináció, a nemzeti, a faji vagy a vallási megkülönböztetés valamilyen formájával kell találkoznia. Születésnap­ján olyan írót köszönthetünk, akiben a nagy mű mindvégig tiszta erkölcsiséggel párosul. Aki csak a sors­a"^évti­zedre, a megírt művek sokaságára, a pályát kísérő hazai és nemzetközi el­ismerésre, a rangos kitüntetéseké­re gondol, és arra a következtetésre jut, hogy ez az író a körülmények kegyeltje, minden bizonnyal téved. Ez a kívülről derűsnek, kiegyensúlyozottnak és szeren­csésnek látszó írói pálya valójában belső drámák sorozata: ismeri a belső kínt, a szenvedést, ismeri az emberi sors kopár és­­kietlen fennsíkjait is. Ami kívülről simának, tragédiáktól mentesnek lát­szik, az belülről lelki válságokkal, ön­marcangoló kínnal barázdált. Embersé­gét, műveinek fénylő tisztaságát szenve­dések árán, a csapdák veszélyeit megis­merve szerezte meg. Illyés életműve nem sima, világító üvegbúra, hanem sok lapra csiszolt, éles szögletekkel tagolt kristályrendszer. Művei nem kényelmes látványt kínálnak, csak azoknak adják meg magukat, akik a viharos kilátók metsző hidegét, zord fenségét is vállal­ják. Ennek a belső kínnak — ne hallgassuk el ezt sem az ünnepen — az egyik oko­zói mi vagyunk. A legnagyobbaktól, író­elődeitől örökölt gondja: megérti-e sza­vát az a közösség, amelyért a magyar szót vállalta, meghallják-e gondolatait azok, akikért élt és alkotott. A történel­mi példák hosszú sorát kell majd meg­cáfolni, hogy ne teljék be rajta is a ke­serű tanulság: a legkönnyelműbben azoktól fordulnak el a kortársak, akik nevükben és értük szóltak; legnehezeb­ben azok találnak utat az emberek szí­véhez, akik a közösség életének földerü­­léséért vállalják a kínt és a szenvedést. Amikor még a múlt esztendő végén új könyve, a válogatott verseit tartal­mazó kötet, a Konok kikelet megjelené­se előtt fölkereste egy újságíró, és kö­zelgő nyolcvanadik születésnapjára em­lékeztette, Illyés Gyula azt mondta, hogy tapintatos fel­köszöntésben reménykedik. „Én, személy szerint — minden tisztele­tet megadva a műfajnak — nem szere­tek közszerepelni. Nem kedvelem a színpadra lépést, viszolygok attól, ha fényképeznek, és — elnézést — nem szí­vesen adok interjút sem. S nem is vala­miféle szerénység gátol, zavar ezekben. Meglehet, inkább túl igényes vagyok. Ez nem a költészet, nem az irodalom te­rülete. A költő ne az arcával, a terme­tével nyerjen, toborozzon olvasókat ma­gának, hanem a munkásságával, az esz­méivel. Ezért — remélem, nem sértem meg az ünneplő akaratot, ha ezt meg­vallom — kerek esztendőm idejére leg­szívesebben messzire utaznék, vagy be­venném magam egy tihanyi pincébe...”­­ értvén m­ost a költő akarata: le-Le*»yen irig gyen ere­je távoli­ tájakra utaznia, legyen bor a poharában és a miénkben is, hogy egészségére koc­cinthassunk, és legyen tapintatos, hozzá és munkásságához méltó a felköszöntés, az ünneplő akarat. Ami ezt a megemlékezést, ezt a mél­tatást mentheti, talán az, amit a kö­szöntő elején már leírtunk: erre az ün­nepre nem a költőnek; nekünk van szükségünk. Az ünnep arra alkalom, hogy életművével, gondolataival szem­benézzünk. Legméltóbbak akkor leszünk hozzá, ha a könyvespolchoz lépünk, könyveiért nyúlunk, ha az ő szavát ol­vassuk és hallgatjuk. Tüskés Tibor Illyés Gyulai Látom a lelkem: itt a fagy; szemmel látom a telkemet, ahogy mellemből ki-kicsap. Kardként küzd értem, úgy szeret. Töményebb lettem, igazibb, hogy a fény s meleg itthagyott. Minden szervem viaskodik. Szüntelen diadal vagyok, ölni akart? Éltet a Tél! Rám rontott? Hátrál a Halál! Kard volt? — Most *— ha nő a veszély! — tűzkígyót vet az orr, a száj. Egész szívemmel dohogok és forrongok és pörölök. Mint a teleírt szalagok, szentek szájából libegők, dől belőlem az érv örök melegért, mihelyt vacogok. És páncéltoronyként forog szívem a hó és a jég fölött isten-jussunkért, emberek, ne haljon sose meg, ki egyszer a világra jött. Lengyel Gyula rajza A köszöntésre nem a költőnek; nekünk van szükségünk... "■ A tál dom­orok forradalomban A témakör időszerűsége Az összegezés során megfo­galmazódott, hogy az elmúlt két évtized és az utóbbi évek tapasztalatainak elemzése, a pozitív és a negatív tapaszta­latok kritikai vizsgálata fontos és szükséges feladat. A téma­kör átfogó elemzése időszerű­vé vált egyrészt annak felmé­résére, hogy­ a megyében ki­bontakozó és fejlődő művésze­ti élet pártirányítása, eszmei, ideológiai befolyásolása milyen formában, milyen módon és milyen hatásfokkal áll kifeje­zésre? Másrészt jelentős volt a téma napirendre tűzése abból az alapvető gondolatból is ki­indulva, hogy a megyei párt­­végrehaj­tó bi­zottság a maga politikai tekintélyével alakít­sa, befolyásolja a megyében élő lakosság művészeti szemléle­tét. Az­zal, hogy a művészeti élet alakításához, továbbfej­lesztéséhez és formálásához közvetlenül ad segítséget, a párttagságot és a párt­on kívü­li aktivistákat orientálja an­­■nak felismerésére, hogy a na­pi politikai vitákban elsősor­ban a gazdasági és a külpoliti­kai kérdések állnak ugyan elő­térben, de ez nem­ jelentheti a művészeti élet háttérbe szorí­tását. Nem lehet közömbös számunkra a művészet közgon­dolkodást alakító szerepe, s az, hogy a közösségek milyen mó­don alakulhatnak, formálód­hatnak a művészet hatására. Csökkenő hátrány, javuló feltételek A testület értékelése abból indult ki, hogy az utóbbi más­fél-két évtizedben a művé­szeti élet területén is sokat törlesztett hátrányából a me­gye és ma — az alkotóművé­szek számát és a művészet­közvetítés fejlődését figyelem­be véve — a közepesen fejlett megyéket megközelítette, egyes vonatkozásokban országos el­ismerést szerzett. A megye párt- és állami vezetése ki­emelt figyelmet fordított — különösen a Politikai Bizottság 1977. decemberi állásfoglalása óta — a művészeti élet terv­szerűbb, tudatosabb fejleszté­sére. Személyi és anyagi te­kintetben művészek letele­­pítésével— a helyben élő alko­tók többségéről való gondos­kodással — sikerült elérni, hogy szinte valamennyi művé­szeti ág művelésének feltételei — hivatásos, vagy kiemelkedő amatőr szinten — létrejöttek, illetve kialakulóban vannak. Jelentős erőfeszítések történ­tek azért, hogy a közművelődé­si tevékenység korszerűsítésé­vel növekedjen a művészeti értékek közvetítésének lehető­sége, nagyobb tudatosság ta­pasztalható f­z ízlésnevelésben, s mennyiségi gazdagodás jel­­lemz­i a művészeti ismeretter­jesztő tevékenységet. Az anyagi, tárgyi feltételek javulása természetesen első­sorban a városokban és a na­gyobb községekben érezteti ha­tását. Itt új, nagy, a kulturá­lis, művészeti élet számára szinte minden igényt kielégítő intézmények létesültek, vagy a korábbiak korszerűsítésére került sor. Az intézmények belső felszereltsége, technikai berendezései, kiállítótermei a művészetek számára biztosít­ják a feltételeket, mégpedig nemcsak az amatőr, hanem a hivatásos tevékenységhez is. Lehetővé vált az is, hogy a Zalaegerszegi Állandó Színház a jelenlegi intézmények falai, keretei között megkezdhesse működését addig is, amíg el­készül a színház állandó épü­lete, amely berende­zseivel és a szükséges színészl­akások­kal együtt közel 200 millió forint­ba kerül. Javuló személyi helyzet A művészeti élet személyi feltételeinek biztosításához többek között lakásépítéssel já­rul hozzá a megye. Elsősorban Zalaegerszegen és Nagykani­zsán, de más településeken is több alkotóművész kapott mű­teremlakást és most épülnek a megyeszékhelyen a színészla­kások. Talán azt sem érdekte­­len megemlíteni, hogy a kul­­urális szervek és több gazda­sági szervezet, intézmény ugyancsak segítséget nyújtott e feltételek jobbításához. Tudatosabb lett a megyében a művészetpolitikai tevékeny­ség, megerősödött a művészeti közgondolkodás és egyes mű­vészeti ágak, köztük elsősor­ban a képzőművészet, a szín­házi élet és a zenekultúra biz­tató fellendülését tapasztal­juk. Elismeréssel állapította meg a testület, hogy az alkotómű­vészek nagy többsége elhiva­tott tevékenységével hozzájá­rul kulturális életünk gazda­godásához. Alkotómunkájuk progresszív, humanista, s tár­sadalmi célkitűzéseinket tá­mogatják. A hazai alkotómű­helyektől való távolság nem vezetett belterjességhez, a vi­­dékiség felerősödéséhez. A kritikai elemzések azonban utaltak arra is, hogy néhány művész munkásságában alko­tói válság tapasztalható, ami legtöbbször emberi, magatar­tásbeli problémákkal együtt jelentkezik. Az érvényesülésük problémáit rajtuk kívülálló okokban keresik, s leginkább az országos elismerés nehézsé­geit kifogásolják. Nagyobb gondot az amatőr mozgalomra Az értékelés és a vita külön hangsúlyt helyezett a művé­szetszervező és közvetítő mun­ka taglalására, a jelentkező problémák feltárására, azok megoldására. Az elmúlt évek során a megyei tanács foglal­kozott a művészeti élet átfogó elemzésével és a városi párt­­bizottságok és tanácsok is meghatározták az ezzel össze­függő törekvéseiket, feladato­kat. Az értékelésekből kide­rült, hogy a művészetpártoló szemlélet erősödése ellenére művészeti értékekkel viszony­lag kevesen találkoznak, a mű­vészeti tevékenység hatása a megyében élő lakosságnak csak egy részére terjed ki. Igényes, szervezett művészetközvetítés kevés vidéki településen ta­pasztalható — eltekintve a könyvtári szolgáltatásoktól, va­lamint a helyenként gyenge színvonalú amatőr művészeti munkától. Az utóbbi két év biztató kezdeményezései ellenére ta­pasztalható, hogy bizonytalan­­kodás jellemzi az alkotóművé­szek és a közművelődési intéz­­mények kapcsolatát, nem ala­kult ki megfelelő fórumrend­szer, ami biztosítaná az alko­tókörök, alkotótáborok, mű­vésztelepek folyamatos, rend­szeres működését. A folytatás a 2. oldalom. ­ A zalai művészeti élet a megyei párt-végrehajtóbizotság napirendjén A művészeti alkotó-közvetítő tevékenység Zala me­gyei tapasztalatait tárgyalta a közelmúltban a megyei párt-végrehajtóbizottság. A testületi ülés elé terjesz­tett jelentés, a tennivalókat összegező határozatterve­zet, azok értékelése, elemző és kritikai vitája rendkí­vül gazdag volt és jelentőségét külön emelte hogy a művészeti élet aktuális kérdései önálló témaként még nem szerepeltek megyei pártfórum napirendjén. Eddig a kulturális élet, a mű­elődésügy, az eszmei— ideológiai munka átfogó vizsgálata, értékelése során, azok egyik részeként kapott rendszerint minősítést a megye művészeti élete, vagy annak egy-egy területe. Most a megyei végrehajtó bizottság a művészeti al­kotó—közvetítő tevékenység valamennyi lényeges kérdését átfogóan elemezte.

Next