Zalai Hírlap, 1982. december (38. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

982. december 4. ZALAI hiKUP Ismét: Onedin, Kórház a város szélén Új sorosatok a krimik jövőre a képernyőn Bár még a tévés „főszezon” hátra van, hiszen most jön csak a karácsonyi, szilveszteri hajrá — azért már az új, érde­kel bennünket — mit hoz a jövő? És mivel a legkönnyeb­ben a tévé filmfőosztályán tá­jékozódtunk — íme, közread­juk, amit megtudtunk: —­ Mindenkit megnyugtatha­tunk — Onedinék családi bo­nyodalmai és egyben az angol ipari forradalom históriája újabb tíz részben folytatódik, és azoknak sem kell elkese­redniük, akik kedd esténként a nemrég véget ért csehszlo­vák produkció, a Kórház a vás­­ros szélén hőseiért aggódnak. A tévé az új esztendőben újabb hét epizódot sugároz. Újabb ismeretségekre is szert tehetünk. Találkozhatunk, a francia zene, egyáltalán az egyetemes operett-történet óriásával, Jacques Offenbach­­hal, az Orfeusz az alvilágban komponistájával, az életéről forgatott hatrészes filmben. Az irodalom halhatatlanjai közül ezúttal Voltaire-t érte utol a „végzet”, igaz mozgalmas, int­rikákkal, fordulatokkal tűzdelt napjai ideális témát kínáltak a francia stáb számára, amely hat estére ígér tartalmas szó­rakozást. Az olaszok jegyzik Jack London magyarul is meg­jelent Martin Eden című regé­nyének adaptációját. Sugároz­zák majd az ugyancsak irodal­mi alapanyagra építkező Skar­lát betűvel-t is. N. Hawtorne négy folytatásban képernyőre kerülő alkotása a XII. századi puritán . Bostonban játszódik, lényegében egy házasságtörés és a büntetés krónikája. Az ír munkásmozgalom históriájá­nak felvázolását tűzte ki cél­jául a Strumpet City — Bűnös város című ír tévésorozat, hét részben. A főszereplő régi is­merősünk, Peter O’Toole. Előreláthatólag láthatjuk majd a valóságos sztárparádé­val kérkedő, nagy nemzetközi összefogással készült Wagner sorozatot is. A nagy német ze­neszerző viszontagságos életét magyar—angol—német—fran­cia összefogással vették fel, olyan színészek közreműködé­sével, mint Vanersa Radgrave, John Geilgud, Gálffi László és a címszerepben: Richard Bur­ton. A sorozat nyolc epizódból áll. A krimikedvelők ismét ta­lálkozhatnak Petrocellivel, Derrick felügyelővel, újabb ka­landba invitálják a Tetthely és a Célpont hősei, de új izgulni­­való is akad. A belgáktól vet­tük A te Claudiád című há­romrészes filmet, amelyben egy rejtélyesen eltűnt ifjú höl­gyet keresnek ... Agatha Cris­­tie, megannyi „örökzöld” bűn­ügyi történet kiagyalója, Miért nem hívták Evansot? című könyve a háború előtt nálunk is megjelent. S mivel világ­szerte javában folyik a krimi­királynő újrafelfedezése, szin­te természetes, hogy a tévé sem feledkezik meg róla. Az angolok hatrészes sorozatot forgattak ebből a regényből, amelyet jövőre tekinthetünk meg mi is. Kilenc alkalommal jelentkezik majd az Izgalmas élet című lengyel sorozat, amelynek hőse egy szimpati­kus, állandóan úton levő új­ságíró , aki minduntalan más-más bűnügy kellős köze­pén találja magát. A BBC-től vásárolt Shakes­peare drámák közül ismét lát­hatunk néhányat. A tervekben az V. Henrik, a Minden jó, ha jó a vége, az Athéni Timon, il­letve a Makrancos hölgy leg­újabb igényes feldolgozása sze­repel, az angol színpad legna­gyobb sztárjainak közreműkö­désével. Szombat délutánonként hat alkalommal hozza lázba bi­zonnyal a fiatalokat, a Maláji tigris című olasz sorozat, amelynek film­változata a mo­zikban is szerepelt. A maláji nemzeti hősről készült izgal­mas, kalandos történet mellett ugyancsak mozgalmas történe­teket ígér, az Államhatár című szovjet sorozat is. Ez négy epi­zódot mutat be a határőrség történetéből. A franciák Éj­szakai ügyelet című hat folyta­tásból álló munkája a párizsi éjszakában szolgálatot teljesítő orvosainak történet­ füzére. Egy második világháborús titkos irattár anyagának megszerzése körüli bonyodalmakról szól az a 13 részes NDK-beli sorozat, amelynek A halál archívuma a OSne. Az életművet bemutató soro­ZjCLIAJl­.UcL11 OUOUll­ILkU ejöuGcUVcUl­ként többek között Visconti, René Clair, Nyikita Mihalkov, Yves Montand és Jancsó Mik­lós leghíresebb filmjeivel ta­lálkozhatunk. Vasárnap dél­utánonként vetítik majd Gsor­­tos Gyula, Bán Frigyes, Szmok­­tunovszkij és Gina Lollobrigi­­da leghíresebb filmjeit, mű­sorra tűznek egy válogatást is a csehszlovák vígjáték és sza­tíra mestereinek munkáiból. Még itt lennének a különböző ismeretterjesztő sorozatok — de ezekről más alkalommal. Nemlaha György Hazai tájakon é­l Csokonai Debrecenje Debrecen Csokonai Vitéz Mihály városa. Itt született, itt iskolázott, itt kezdett el verselni a magyar irodalom legsokoldalúbb költőegyénisé­ge, hogy azután harminckét éves korára, legtöbbször gya­logosan, végigűzetvén az or­szágon — Pest, • Sárospatak, Pozsony, Komárom, a Somogy­­ megyei Csurgón töltött hosz­­­­szabb-rövidebb tartózkodása után 1805. januárjának egyik hideg, havas napján itt hunyja le örökre a szemét. A hálás utókor színházat jelöl a nevé­vel, pirogránit mellszobra dí­­í szíti a középiskola auláját, s közadakozásból a Hatvani ut­cában magasodik hét méter­­ magas, hetvenöt mázsa súlyú­­ vasgúla síremléke, a Kálvin­­ téren — kissé elmozdítva ere­­­­deti helyéről — Izsó Miklós­­ által bronzba álmodott alak­­­­ja néz el a kollégium fölött.­­Izsó Borsod megyéből vitetett­­ hat szekér agyagot, és egy bé­­­­relt udvaron rakta fel az ön­tőmintát alig több mint fél év alatt. A hagyomány úgy érzi, hogy a művész cigányokkal tapostatta meg — zeneszó mel­lett — négy napon át az agya­got. Azt is feljegyezték, hogy­ a tartóállvány rúdjai a nagy súly alatt megereszkedtek, Izsó aláugrott, hogy felfogja. Állítólag akkor roppant meg a dereka, ami aztán többé nem gyógyult meg. A mintát Mün­chenben öntötték ki bronzból, a szobrot 1871 októberében avatták fel. A Debrecen című monográ­fiában ezt olvashatjuk a szo­borról: „A Csokonai-szobor nemcsak Debrecen, hanem ha­zánk egyik legszebb köztéri szobra. Az eredeti mintától, mely légies, sovány, fiatal Cso­konait ábrázol, eltér kissé: a szobor teltebb idomokat ka­pott és kortalanabb arcot örö­kít meg... A költő baljában lanttal, zsinórdíszes magyar ruhában, dús redőzetű köpeny­ben áll. Elszánt tekintettel néz át a kollégium felett, amelyről kicsapatása után mindig el­fordította fejét, ha arra járt... A szobor, mivel hiteles képünk a költőnkről nem maradt fenn, mára hiteles Csokonai-alakká vált.” A fiatal, a sanyarú sorsú költőfejedelem haláláról csak annyit jegyeztek be az anya­könyvbe, hogy szárazbetegség­ben eltemettetett, ingyen. Nek­rológot Kazinczy írt róla meg­jósolva halhatatlanságát... Csokonai Vitéz Mihály bronz­szobra — Izsó Miklós alkotása. Verem Miklósi Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály átvetül rajta majd a drávaparti kastély honnét egy tank kihajt Gesztenyvirág-csillár a poros útig ér csörög az ötven fillér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát mert a film nincs tovább és sötétek a tornyok és alattuk a fák Forog a kacsaláb Benke László: Házunk ablakában Házunk ablakában csonka ágon magányos levelet rezget a szél. Falevél, falevelek roppant lombban is idegenek! Miért csak a hullásban fognátok kezet? * S*éjjen wtafyanul — azé;­en emberfia Szil* szavú betűk Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet. Munka­helyén néhány éve sürgősen kellett elintézniük egy ügyet, főnökük és vezetőhelyettesük, távollétében. Gépírójuk őt kér­te meg a hivatalos irat aláírá­sára, mivel az irodában éppen ő tartózkodott. Habozva, de az ügy fontosságára gondolva megtette. A vezető szó mellé azonban odaírta: — h — ért­vén: (a vezető) helyett. Mun­katársai — miután értesültek a dologról — elkezdték ugrat­ni: vezető állásra törekszik, karrierista. Rosszul esett neki, hiszen sohasem álmodozott ve­zető beosztásról. ..Ilyett gondot okozhat egy kis betű?” — fe­jezte be feleletre nem váró, de kissé feszült kérdései a törté­netet. Ilyen gondot okozhat egy kis betű, ha nem a neki szánt sze­repet tölti be. Vagyis: az­­illető panasza jóllehet jogos, de a fejlemények alakulásában ő sem vétlen.­­ Miért? Lapozzuk föl a h betűnél a Rövidítések könyvét! Ezt látjuk: „h hektó; h hora-óra; h­ helyettesre)”. Eszerint közkeletű rövidítés­ként a ponttal együtt írt h utal a helyettesre. A pont nélküli h viszont az átlagos műveltsé­gnek körében nem a helyett névutót helyettesíti. (Némely munkahelyen persze ilyen ösz­­szefü­ggésben is használják egységesen.) Efféle rövidítésbeli hasonló­ságokkal, sőt egybeesésekkel mindnyájan találkozhattunk már. Például a c. egyszer a cí­mű, másszor a címzetes szó he­lyén áll; az l. hol a lap, hol pedig a lásd szót jelöli. A már említett könyv szerint pedig egészen távoli fogalmak is ke­rülhetnek egymás mellé azo­nos rövidítésük révén: vh, azaz világháború vagy városi há­zak; megh., vagyis meghatal­mazott, illetőleg meghalt, ön­magukban nézve nyilván szűkszavúak ezek a különféle szókat egyféleképpen rövidítő betűk, mert nem mondják meg, melyik jelentésük kerül elő az adott pillanatban. Leg­többször azonban a szövegösz­­szefü­ggés, a nyelvi közeg ki­emeli a megfelelő jelentéstar­talmat. Visszatérve a bevezető törté­netre: mit kellett volna tennie hát ismerősünknek? A hivatali nyelvhasználatban elsősorban a terjengős, terpeszkedő kife­jezéseket szoktuk kifogásolni. Ügyeljünk azonban a fordí­tottjára, a túlzott tömörítés veszélyére is. Előrejelzés nél­kül ne használjunk egyedi vagy néhány embertől, réteg­től ismert rövidítést szélesebb körben. Az a többletfáradság, amelyet alkalmanként a lerö­vidíteni szánt kifejezés teljes kiírása igényel, megtérül a közlésfolyamatban. Mert nem okoz félreértést, sértődést, ás­­kálódást, megbántást, azaz nyelvhasználati, egyúttal ma­gatartásbeli zavart az emberi kapcsolatokban. Másfelől persze nemcsak arra illik figyelnünk, hogy ki mit mond, ír, hogyan foglal ál­lást, hanem arra is, hogy mi­ként cselekszik. Ugyanis ha valaki más helyett megtesz valamit, mert szükség van rá, attól nem lesz a helyettese. Csak helyettesíti. Molnár Zoltán Miklós | Az öregasszony felkapaszko­­­­dott a kád szélére. Imbolyog­­va kinyitotta a kisablakot. Le­­i nézett a kétméteres mélységbe­­ és egy pillanatra visszahőkölt.­­ A könyöke lehorzsolódott,­­ de szerencsésen sikerült a földre huppannia. Hátrabice­gett a kert végébe. Ügyet sem vet a macskákra, sebtiben be­­­­zárta az ajtót, leporolta a ru­háját és elindult. * Az úton úgy bukdácsolt le­­­­felé, mint egy elgurított fe­kete gyöngy.­­ — Hová igyekszik annyira, Mária néni? — lassított le­­ mellette egy gépkocsi. [ — Az orvoshoz —,szuszogta­­ alig hallható- J­an, mert a nya­­­­ka egyre job-­­­ban fájt.­­ — Szálljon be, majd elvit I szem!­­ — Az isten­­ áldja meg, fiam! A férfi ki­szállt a kocsi­ból és besegí­tette az öreg­asszonyt. — Mi töö­­r­tént magával? ! Az öregasszony csak suttog­­­­ni tudott. — Baleset. A férfi gázt adott, és az út­­­­ra összpontosított. Eszébe ju­­­­tott az anyósa, aki azzal gyöt­­ri, hogy őt meg akarják ölni.­­ Minden héten legalább fegy­­­­szer. Ilyenkor felhívja az iro­­­­dájába, hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót, és amikor ész­reveszi, pánikba esik, hogy betörő járt nála. Az orvos megmondta. Nem lehet segí­teni, sajnos szenilis. Érdekes, Mária néni is lehet vagy nyolcvanéves. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik. — Mindjárt ott leszünk — vetett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az vissza­biccentett és lehunyta a sze­mét. Nem tudom, hogy sike­rült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha vi­sz­­szamegyek, kialussza magából ezt a dühöt. Az öregasszony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Úgy érez­te, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgöngyölődik a szí­vére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fé­kezett, előrebukott, majdnem beverte a fejét a szélvédőbe — Megérkeztünk, Mária né­ni! — kászálódott ki a kocsi­ból a vezető. Az öregasszony nem mozdult. Rémülten vette a karjába. Csodálkozott, hogy milyen könnyű. Mint egy szárnyaszegett madár. Vitte egyenesen a rendelőbe. A vá­rakozók döbbenten néztek utá­na. Az orvos a vérnyomásmé­­­­rőt babrálta. — Tegye az ágyra! Mi tör­tént? — Rosszul lett Pontosan nem tudom, hogy mi történ­hetett. Az úton vettem fel, magához sietett — tördelte a kezét a vezető, majd elköszönt és kiment — Nővérke, legyen szíves nézze meg a nénit amíg vég­zek a beteggel! Az asszisztens megsimogat­ta az öregasszony márvány­arcát, megnézte a pulzusát és kigombolta a ruha nyakát — Mária néni! Hát persze! A haját akar­tam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem után, magához rántott és ... Nem tudok nyelni. Mintha kisza­kadt volna a nyelvem! — Most hol vagyok? — döccentek halkan a szavai. — Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja. — Mi történt magával? — tapogatta az asszony véralá­futásos nyakát. — Semmi, csak egy kis bal­eset. — A karján, az igen. Nő­vérke, legyen szíves lemosni és bekötözni! Ki fojtogatta magát? Az öregasszony előtt egy zi­lált fej jelent meg. — Eressz el, fiam! — sut­togta, és vékony teste megrán­dult. Nyöszörgött még valamit, de az orvos nem értette pon­tosan. — Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget és kérjen mentőt! Azonnal be kell vinni a kórházba! Adunk neki egy nyugtatóinjekciót, mert tel­jesen kimerült. Az öregasszonyt tíz perc múlva elvitte a mentő. A rendőr ott tiblábolt körülöt­tük, majd a nővértől kérdez­te, hogy mi történt. — Az hiszem, betörtek a nénihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lé­lekjelenléte van! — Egyedül lakik ott? — kérdezte a rendőr, és felírta az adatokat. — Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltö­zött tőle, majdnem minden nap beugrok hozzá. — A nevüket meg tudná mondani? — Azt tudom, hogy a fiatal­asszonyt Katinak hívják. — Kár. Mert értesíteni kel­lene valakit, hogy a kórházba vitték. — Az asszisztens tanácsta­lanul tárta szét a karjait — Még alszik a néni. Eset­leg később jöjjenek — hallot­ta az öregasszony. — Nem lehet. Azonnal ki kell hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pil­lanatra összekuszálódott min­den. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőr­ség? Ki akarja őt hallgatni? Hát mit mondhatna? Baleset. Nem, az nem jó. Ezek nagyon ügyesek. Inkább félreértés. Igen, hát persze. A Kati címét elfelejtettenm, ő meg mérges lett hirtelen haragú amúgy is .. . hogy ez eddig nem ju­tott eszembe! Szomjúság gyötörte, kény­telen volt kinyitni a szemét. Egy negyven körüli, civil ruhás férfi állt az ágyánál. — Kézit csókolom! Vértes százados vagyok. Hogy tetszik lenni? — Szomjas vagyok. A nyomozó üggyel-bajjal negitatta a begipszelt nyakú öregasszonyt. . — Kénytelen voltam fölke­resni Mária nénit, mert... — Gondolom. — Betörtek a házába. — Nem törtek be. Ki mond­ta ezt magának? — Szondy doktor úr, a kör­zeti orvos. — Ő meg honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvakarta a fejét, és sehogyse értette ezt a kis öregasszonyt. — Mennyi ■ megtakarított pénze volt? — ötszáz fo­rintom van. Azért spórol­tam össze, hogy ha tör­ténne velem valami... — Most tör­tént. — Ezt hogy érti? — Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták, az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra tetőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? — Senki. — Miért nem akar nekünk segíteni? Miért titkolódzik? — Nem titkolódzok én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg!­ Rablás történt magánál, és meg akarták ölni! Mesél­jen el szépen mindent, ahogy történt! — Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocsmában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott? — A maga pénze kellett neki. — Ötszáz forint? — Gondolom többre számí­tott. Kérem, meséljen el min­dent! Rablógyilkosság történt, ne mentse azt az embert! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne ment­sem?! — suttogta az öreg­asszony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. Az, csak feküdt, összeszorí­tott szájjal és a kezét mor­zsol­gatta. Nagy sokára meg­szólalt. — Tudja, hogy én hány éves vagyok? — Igen. Nyolcvanegy. — Na látja! Az unokám pe­dig huszonhét. Neki még szük­sége lehet a mentségre. Ne­kem már nem. Ezért mon­dom: baleset volt. SZŰCS MARIA VMIM:, & mami

Next