Zalai Hírlap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
1984. október 6. Megkérdeztük... Verabarátok rovata — Kedves versei közül melyiket látná szívesen a Zalai Hírlap hétvégi számában, és miért? — Pécsi Gabriella kérdésére ezen a héten Gorisek Attila asztalos szakmunkás, a VMK dolgozója válaszol: — 23 éves, érettségizett szakmunkás vagyok, két gyermek apja. Szerencsés gyereknek születtem: Bucsuszentlászlón, ahol ma is lakom, az általános iskolában olyan magyartanárnőm volt,tisztelet mindmáig a nevének: Hompó Ferencnél, aki megtanított az irodalom szeretetére és az olvasás mindennapos szükségességére. — Ő volt az oka, hogy később, serdülő koromban irodalmi szakkörbe, színjátszókörbe, könyvtárakba jártam, s hogy most is szeretem a verseket. — Pécsi Gabriella, aki a Városi Könyvtártól kapta meg a nevemet és címemet, tudta, hogy főképpen Villont szeretem, a középkor legnagyobb, első modern költőjét, a saját Villon-köteteit cipelte el hozzám. Én mégis a saját Villon-kötetemből választottam verset, mert az magától kinyílik ott, ahol legtöbbször olvasom: Kiforgatott igazságok. Szabó Lőrinc fordításában. Ezt a verset ajánlom szeretettel a Zalai Hírlap versszerető olvasóinak. Kiforgatott igazságok Csak a szomjú éhség igazi. Csak az ellenséged segít. Jó koszt? Csak a rét füves! Jól csak az alvó őrködik. Irgalom ádázan lapít, De aki fél, helytállni kész. Csak istentelené a hit, Szerelmesé a józan ész. Csak fürdőben jó nemzeni. Jóhírhez száműzés segít. Kacaj? Pofont előbb neki! Csak kölcsönt letagadni dics! Csak az hű, aki hazudik. Jó viszony csak hízeleg, és Szerencsét balszerencse nyit. Szerelmesé a józan ész. Gondok a béke ágyai. Csak a kopottét tisztelik. Rossz pénzzel hencegsz? Isteni! Jótanácsra bolond tanít, Egészség, ha dagadt a szív. Az nagylelkű, ki sose hős. Csak léha nő édeskedik. Szerelmesé a józan ész. AJÁNLÁS Kívánsz igazat hallani? Csak betegen jó játszani! Bölcs betű mindig gyászba vitt. Csak a gyáva lovag merész. Dallam, ha hangzavar vonít. Szerelmesé a józan ész. (Szabó Lőrinc fordítása) ZALAI HÍRLAP Bojtor István: TÁJ NAPSÜTÉSBEN „Ablakodon benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én...” elolvasta egyszer, kétszer. Lángolt az arca. Nekem írta, rólam írta. Mintha én lennék ő, akit.. . „Ablakodon benézett sokszor a halál.. .” Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itatgatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével megfogta a kezét. — Mária — suttogta. — Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára. — Olyan jó, maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét. — „... benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én”. Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztott, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén... Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte. A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyal is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ. A gyermek- és a fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek: — Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem... Panzióban öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, akinek gyára volt valaha Lőrincen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek. — Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna. Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a szemek, s a sorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek. A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra. — Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária. — Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér és nevettek rajta. Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük elernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégse. A főnővér hivatta. Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában. — Nálad volt a Gaál bácsi ügye? — Igen, nálam. — A fia vagyok — mondta az idegen férfi és bemutatkozott Máriának. A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre, ■— Tessék — mondta összehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából. Aztán jöttek a többiek. — Valamije csak volt az anyámnak — mondja kihívóan egy festett ajkú nő. — Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem. Egy másik szinte ujjongott: — Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek? Máriát égették ezek a furcsa fohászok. A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá. — A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki. — Eljött volna meglátogatóim is, de vidékre kellett utaznia. — Jaj, a Józsim — háláidnálkotlott Nusi néni. — Ugye, milyen rendes az én Józsi fiam? — A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót. Egy napon újra hivatták. Egy fiatal lány kereste. — Pék József lánya vagyok — mutatkozott be. — Pék bácsié? — csodálkozott Mária. — Igen, azé. — Úgy tudtam, senkije nincs. — Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok. — Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magát. — Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány, és lebiggyesztette ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbe jött. — Hát igen — felelte Mária. — És most? — Tetszik tudni, meghalt. — Tudom. — Azért jöttem magához, hogy igazolja. — Hogy meghalt? — Nem. Azt, hogy a nevelőapám volt. Mária meghökkent — Ezt kellene igazolnom? — Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér, hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell a papír... A keskeny arc megrándult. A szikár öregúr kopogós botjával mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül. — Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér. — Igen, ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban. — De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide. Vagy mondjam azt, hogy jött? — Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság. — Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjem. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt? Fenyegető elszántság volt a hangjában. — Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként, így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött. , A lány kiszaladt a szobából, becsapta az ajtót. Mária lesújtva, megbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá. — Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon. — Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ. Egy papírt adott át Máriának, az igazolás másolatát. — Majd csatold Pék József irataihoz... Metszetek a valóság szövetéből Bán Zsuzsa: Élet a Domb utcában A Kozmosz sorozatban megjelent novelláskötet felkészült és tudatos műgonddal dolgozó íróról hoz hírt. Bán Zsuzsa már első két kötetében — Más kenyerén, Hazug szerelmek — megtalálta a képességei kibontására legalkalmasabb hangot és formát. Ez a hang és forma szilárd, biztos alapnak bizonyult. A zalai írónő erre igyekszik felhúzni művészetének épületét. Nem kísérletező egyéniség, tehetségének alakulását a külső erők és divatok nem taszítják veszélyes meredélyekre. Érzelmeit nem a gyors indulat formálja, hanem a lassan érő, a lélek mélyére lerakódó élmény, amelynek meghatározó szerepe van művészi fejlődésében. De nemcsak a felszín éltető nedvei táplálják, hanem a szellem és a szív mélyről fakadó erői éltetik. Maga is tudja és érzi ezt, épp ezért elég erős, hogy kimondja, hogy a társadalmi változásokat csak lassan, néha hosszú fáziskéséssel követi az emberek életmódjának megváltozása. Ilyen furcsa, heterogén életforma tapasztalható a címadó kisregényben, A Domb utcában: „A városhoz csatolt falu érdekes keveréke volt a réginek és az újnak. A hólyagos falú vályogházak mellett emeletes betonépületek emelkedtek. Szinte minden ház mellett garázs is volt, a fiatalok kocsit vettek, az öregek változatlanul állatokat neveltek.” A valóság intenzív megragadásának igényével nyúl témáihoz. Mindazt, amit benyomásaiból nem tud intenzív átéléssel megragadni, kívülrekeszti prózájának birodalmán. Szeme mindig a mélyre tekint, a felület, amit átfog, tekintetének legtöbbször csak behatolási pontja. Ezért természetszerűleg sokszor csak epizódokat ragad meg az élet gazdag valóságából. De ezek az epizódok meghatározó életmozzanatok és jelenségek, átfogó érzések és gondolatok hordozói és kifejezői. A Domb utcában vergődő Izabella sorsa ürügy arra, hogy szuggesztív erővel tárja elénk a gyermekeikért emberfeletti áldozatot vállaló anyák sorsát, akiknek gondolatvilágában minden periférikus, ami nem gyermekeiknek életével függ össze. A cseppben igyekszik megmutatni a tengert. De az epizódok sokszor idillé szelídülnek keze alatt. Az az érzése támad az olvasónak, mintha a nagy ellentétek mozgását nem tudná befogni novelláinak témáiban. Valójában nem erről van szó. Nála az idill az élményre apelláló művész védekezése a lapos, sematikus megoldásokkal szemben. Novelláiban a meghitt, idilli mozzanatok sohasem válnak életünk eltorzult, leszűkített képeivé, hanem annak szerves részei és jellemző kiegészítői. Erről győz meg bennünket a Májusi kísértetek és A bohóc című novelláiban. Ábrázoló ereje nem a szélességben, hanem a mélységben jelentkezik. Éppen ez az adottsága teszi képessé napjaink problémáinak kifejezésére. A mindennapi élet aktuális gondjai: magány, a szerelem sokrétűsége, furcsa emberi kapcsolatok, a hivatalok hierarchiája, a válások okozta tragikus állapotok az egész társadalmat érintő témákká nőnek keze alatt. Elbeszéléseiben a képzelet az élet kezét fogja, a forró, tapintható valóság természetes mozdulattal hajlik álomba, az éjszaka útjai éppen annyira ismerősek, mint a nappal kitaposott ösvényei. A novellák hősei hol úgy járnak-kelnek, mintha a világ minden terhét vállukon viselnék, hol pedig szárnyalni kezdenek, akár a legendák angyalai. Felnőnek a gyerekek és A fekete szoba merészen kiugrik az elbeszélések sorából. Mindkettőnek annak a nyílt arcú, mindennemű fenntartást elsöprő, az ember legbensőbb zúgait átvilágító realizmusnak a leheletét érezzük, mely folyton nyugtalanítja Bán Zsuzsát. A gyermekeiket egyedül nevelő, sorsukra hagyott anyákról kevesen mutattak fel ilyen szívszorító képet: a ,,jelentéktelen kis Erzsiről, akit a férje elhagyott”, ......ha valaki az elején megállította volna. Valaki, aki tudja valójában hogyan is él, milyen gondjai vannak”. A mondanivalót az ember szívébe vágja ez a tömör kimondás. Éppen ez a tömör, tiszta nyelvezet, amely pontos, tiszta fogalmazással párosul, stílusának legfőbb értéke. Súlyos jelentésű mondatok sorakoznak az elbeszélésekben, minden sallang, vagy díszes, felesleges töltelékszó nélkül. Az egyes mondatok helyzeti energiája feszíti a képeket, jelentésük súlyossága sajátos harmóniát ad az elbeszéléseknek. Fontosnak tartom a Bán Zsuzsánál tapasztalható tisztaságot, nyelvi fegyelmet hangsúlyozni, hiszen fiatal prózairodalmunknak egyik aggasztó betegsége éppen a pontosságra, tisztaságra irányuló figyelem hiánya. Nem csalódunk, ha kezünkbe vesszük Bán Zsuzsa kötetét: éles szemmel, egyéni látásmóddal metsz a valóság szövetéből. Keresztes Szilvia 9 Pék Pál: Lépcső Tanulni kell a torpanást is oltott szenem kallódásunk hadjáratát a tébolygóknak a tű fokát ha egy is átjut a ráismerést hogy a vers itt örvénye a fulladónak egy csigaházi virradatban a belső körön utazókat fojtott dobajt a semmülésig hágott éjet sárfalat míg zöld ág mögött fölsugárzik a foghatatlan tiszta part