Zalai Hírlap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

1984. október 6. Hiánycikk-e a hiánycikk? Termelést akadályozó magas készlet a dióskáli téglagyárban A dombok közé települt dióskáli téglagyár udvara piroslik a sok téglától. Kocsifordulónak elegendő szabad helyet is alig találni. — Bizony, már nem sok téglát lehet itt elhelyezni — mondja Oszterman Sándor gyárvezető. — A hely 300 ezer darab kisméretű tégla elhelyezésére elegendő, ma már viszont 240 ezernél tartunk. A havi gyártás már nem fér el az udvaron. Tehát komoly gondot okoz az égetett mennyiség tárolása, az építkezők viszont hiába keresik. Azt a választ kapják: nincs belőle elegendő. — Itt, Zalában nem lenne szabad hiányról beszélni — folytatja a gyárvezető. — Hiszen mint látja, majd belefulladunk. De nemcsak itt a gyárban, hanem, ha nyitott szemmel járunk, sok helyen találunk felhalmozott tételeket. Igaz, még az ismerősöknek is hiába mondom, hogy akkor vegyék meg, ha már kell, mégsem ezt teszik. Mindenki előre— 2—3 évre — vásárol. Kétségkívül a néhány éve tartó hiány miatt spájzolnak az építkezők. A leendő épületek helyén már évekkel korábban megjelenik a téglarakás, pedig talán olcsóbb is lenne, ha már a kész alapokhoz szállítanák, s nem kellene külön rakásolni, tárolni, védeni, pótolni a szétfagyott lakatokat. Csakhogy erre a tüzépek beszerzési lehetősége nem nyújt kellő garanciát. — A kevés tárolóhely miatt nekünk is gond, hogy a rendelők nem szállítják el a kifizetett mennyiséget — folytatja a gyárvezető. — Pedig, ha anynyira szükség lenne rá ... Március, április hónapban erős rohamot kell kiállnunk, utána csend következik. Mi folyamatosan gyártunk, tél végén két hétre, ha leállunk karbantartásra, különben állandó a kiszolgálás. Az új szárító szint is azért építettük tavaly, hogy kevésbé legyünk kitéve az időjárás viszontagságainak. A fedett kazalból esős időben is el tudjuk látni a kemencét, nem lehet és nincs is fennakadás az égetésben. Van tégla, vagy nincs? Az illetékesek egyszer így, máskor úgy nyilatkoznak. Egy lakásépítőnek azonban nem nyilatkozat kell, hanem falazó anyag. S lám, az íróasztal mellett nincs tégla, de van a gyárban, s nem is kevés. Ki érti? A Somogy—Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalatnál Szerecz László műszaki igazgatóhelyettestől megtudtuk, hogy az eredeti 219 millió darabos tervvel szemben várhatóan 240 millió darab téglát gyárt. A dióskáli helyzet sajnos nem egyedülálló. A vállalat telepein napjainkban mintegy másfél millió tégla vár hosszabb-rövidebb ideje elszállításra. Túlkínálatról azonban nem beszélhetünk a 21 millió darab többlet ellenére sem. Egyes körzetekben továbbra is hiány van, míg mások a gyártást is hátráltató raktározási gondokkal küzdenek. ZALAI MULAT Hogy emlékezetünk menynyire nyúlik vissza az időbe, s képesek vagyunk-e végiggondolni egy-egy nagy történelmi sorsfordulónkat az utolsó konzekvenciákig, nemcsak szándékon és lelkierőn múlik, hanem azon is, hogy birtokunkba jutnak-e a tények, amelyekkel nyugodtan szembenézve, józanul mérlegelhetünk. A múlt esztendőben látott napvilágot egy könyv az aradi vértanúktól, amelynek szerkesztője, Katona Tamás bevezető tanulmányában arra int, hogy „az ő esetükben is végre a tényekkel ismerkedjünk meg, ne érjük be a költészetből és szóvirágokból egybevegyített legendákkal. Hiszen, valljuk be, még a vértanúk nevét sem nagyon ismerjük, sokszor tévesen is írjuk.? A La Imus már számukat illetően is pontatlan, hifi nilitmus Illás szen áradon szenvedett vértanúságot az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert ezredes, az 1849. október 6-án agyonlőtt Kiss Ernő altábornagy Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornok és Lázár Vilmos ezredes, az ugyancsak 1849. október 6-án felakasztott Aulich Lajos, Damjanich János, Knezsó Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és Vécsey Károly tábornok, valamint az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredes. De velük együtt Aradon volt a börtönben megtébolyodott és elmebetegként meghalt Lenkey János tábornok is, aki csak szomorú és tragikusan gyors betegségének köszönhette, hogy megmenekült a kivégzéstől. Nevüket azért idéztük, hogy azok hangzása és olvasata szokottabb legyen a hősiességnek nem épp bőviben levő korszak embere számára, hogy a fül és a szem könnyebben megőrizhesse a jövő korok magyarjai számára. Végigkísérni hőseinket vértanúságuk útjának állomásain ezúttal nincs mód, hiszen hosszú lenne az 1848—49-es szabadságharc utolsó felvonásának a világosi fegyverletételnek, majd Haynau vérengző bosszújának tényszerű történetét, most felidézni. Az meg végképp nem lenne könnyű, hogy egyetlen emlékezéssel visszaszorítsuk azt a köztudatban — a szabadságharc megítélésében — most is kísértő, nemzeti-romantikus, egyszerűsítő és csak hősökről és csak árulókról tudni akaró szemlélet, amely ránkmaradt. Hiszen áruló volt-e Görgey, aki látta, hogy a többszörös túlerővel szemben hadserege már nem tud sikerrel ellenállni, legföljebb elpusztulni értelmetlenül. Azt mondhatjuk, helyesen számított, amikor a kilátástalan katonai helyzetben a kisebb rosszat választva a cári csapatok előtt rakta le a fegyvert. Fin fenyvprlásói pl ha feltétel nélküli volt is, ViL a legis ci icicid szabadságharcunk jogosságát hirdette, és tiltakozást jelentett az ellen a felfogás ellen, ami törvénytelenlázadásnak próbálta beállítani a magyar szabadságharcot. A szomorú aktus kifejezésre juttatta azt a felismerést, hogy a korabeli Európa két legerősebb katonai hatalmáig* nak csapataival szemben nincs mód a további fegyveres ellenállásra, hogy a „függetlenségért harcoló magyar Hl hadat a túlerő leverte, de ||| nem adott fel semmit azokból az eszmékből, amelyek§|§| nek lobogója alatt a szabadságságharcot önfeláldozóan szili... vasan és kitartóan végigküzdött”. A fegyverletétel után rövid idővel megkezdődött a példátlan megtorlás, amelynek hősi áldozatai az aradi vértanúk. A kivégzettek közül egyik sem akart meghalni, hős mártír, vértanú sem akart lenni, de búcsúleveleik és életük szívszorítóan keserű, utolsó percei bizonyítják, hogy rendelkeztek a szükségszerűnek azzal a belső tudatával és azzal az erővel, amely ahhoz kell, hogy az ember „a halálba induljon az élet kedvéért é s ereje legyen nyitott szemmel elviselni az élet egész poklát, lelkében a szépség, igazság nagyszerű, fenséges élethimnuszát érezve.” Emberek voltak, akik a szabadságáért és függetlenségéért, küzdő nemzet erkölcsi tisztaságáért — mintegy nevében — mertek szembenézni a halállal. Hősök voltak, és helytállásukban legjobb erényeiket becsüljük. Cselekedetük, magatartásuk magas erkölcsisége avatja őket mintává, példaképpé, hogy általuk is nagyobb legyen nemzeti közösségünk öntudata és erkölcsi ereje. Erőszakkal vették el tőlük az életüket, de emberi magatartásukkal a halálukból is értéket teremtettek, amelyet meg kell őriznünk, jobban is talán, mint eddig tettük. Hiszen — és erre is a vértanúságuk dokumentumait megismertető könyv döbbent rá bennünket — méltó életrajza egyiküknek sincs, emlékoszlopuk tévedésből vértanúhaláluktól távolabb került és csak egyikük, Lenkey János nyugvóhelye van Magyarországon, Egerben. Rá illír pinlpir PZVP ajánlom a róluk szóló, s jobbára Juljun ciiuenci/TC általuk is írt dokumentumkötetet mindannyiunk számára, hogy példájuk — a 19-es forradalom, a fehérterror és a felszabadulás hőseinek és áldozatainak példájával együtt — belénkívódjék és erkölcsiségünk része legyen. Megismerkedve a magyar forradalom és szabadságharc leghűségesebb katonai vezetőivel, emberi arculatukkal, helytállásukkal, érzéseikkel és hitükkel, megbizonyosodhatunk affelől, hogy — bár volt köztük magyar, német, szerb, és horvát származású, kiváló hadvezér és szerényebb katonai képességekkel megáldott tábornok is az emberi tisztesség, a katonai becsület és az igaz ügy tántoríthatatlan szolgálata jellemezte valamennyit. A történelem nem adott igazat Haynaunak, aki gőgösen jelentette ki: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon.” Mi tudjuk, hogy nekik lett igazuk, akik tiszta lelkiismerettel, bátran álltak bíráik és hóhéraik elé, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy „mit istennek megfejthetetlen végzete reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal, s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet”. Csikós József Őszi árpa vetéséhez készítik elő a talajt a bagladi határban (ZH fotó — Polgár Tamás felvétele) Rossz területen is jó terméshozamok a reszneki tsz-ben A reszneki termelőszövetkezet a rossz vízgazdálkodású talajokkal rendelkező gazdaságok közé tartozik, így azután különös aggodalommal tekintenek ilyenkor ősszel az esőfelhőkre, hiszen nehezebben szikkad a talaj. Ezekben a napokban rosszkedvűek az üzem vezetői, szakemberei, akik a növénytermesztésben dolgozó gépészekkel együtt rajtra készen várják, hogy újra indulhasson a munka. Azt mondják, ha a hetvenes években nem részesült volna a szántóterület 90 százaléka meliorációban, szinte megoldhatatlan gondjaik lennének. Évente 1,5 millió forintot fordítanak meliorációs fenntartásra, saját és bérelt gépekkel gondozzák a vízelvezetőket, meszezik a földeket, s rendszeresen végeznek mélylazítást. Ez utóbbit különösen fontosnak tartják, mert nemcsak abban segít, hogy a sok csapadékot könnyebben befogadja a talaj, hanem száraz időjárás esetén nagyobb a vízkészlete. Az idén betakarított búza nagy része mélylazított talajon termett, s úgy értékelik, része van a hektáronkénti 4,71 tonnás búzatermésben. A szövetkezetben felkészültek az őszi időszakra, úgy szervezték meg a korábbi tennivalókat, hogy a búza vetésének idején minden erőt erre összpontosíthassanak. Gondoskodtak arról, hogy a kalászosok területe szabad legyen, talán 100 hektár területen kerül csak gabona későn lekerülő növény, a kukorica után. A resznekiek ezen az őszön 200 hektár őszi árpát és 650 hektár búzát terveznek elvetni. Nagy munka ez és aggasztja is a szakvezetést, hogy a több mint egy hetes kényszerpihenő miatt, az árpából csak 80 hektáron került földbe a mag, az idő viszont múlik, s a búzát is vetni kellene. Három vetőgép tartozik a vetőbrigádba, ami azt jelenti, hogy naponta 70—75 hektáron juttathatják ki a magot. Most azonban, hogy csapadékosra fordult az idő, azon gondolkodnak, a legrosszabb eshetőségre tartalékolt módszert is elő kell venni a munkaszervezésben. Ez pedig a röpítőtárcsás vetés. Már kétéves tapasztalatuk van, a felázott talajra ki tudják juttatni a magot és az, ott megfelelő számban kicsirázik. A resznekiek nehéz őszre számítanak, s mivel eltolódott a kukorica fejlődése, érése, annak betakarítása is későbbre esik. Úgy számolnak, október második felében indíthatják el a kombájnokat. Csak annyit termelnek ebből a növényből, ami az állatállomány ellátásához szükséges, mindössze 150 hektárt foglal el. A teljes mennyiséget nedvesen tartósítják. Arra is berendezkedtek, hogy ha vízben áll a kukorica, akkor is bekerüljön. Egyik esős ősszén lánctalpat vettek a kukoricát betakarító kombájnhoz. B. E. A külföldi vásárlók tetszését is megnyerte a győri Gardénia Csipkefüggönygyár BNV-nagydíjas asztalterítő együttese. A dohányzó- és ebédlőasztalra rakható ovális, kerek, négyzet- és téglalap alakú, kisebb-nagyobb méretű, megannyi mintával díszített terítők iránt fokozódik az érdeklődés. A terméket a legkorszerűbb kikészítési eljárásnak vetik alá. A szintetikus kelmét különleges vegyi fürdőbe mártják, s ezzel a víztaszító szálat hedvszívóvá alakítják. Ennek nyomán egészen új moshatósági tulajdonságokat kapnak az asztalterítők, beengedik a szálak közé összegyűlt szennyeződéshez a hatásos mosószereket. A szennytaszító kezeléssel készült kelmék tökéletesen tisztíthatók, s évek múltán is megtartják eredeti színüket. 3 Amikor az országút véget ér Fúrótorony a gépkocsin A Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat kanizsai szállítási üzemegységében reggel gyors eligazítással kezdődik a nap. Aranyos Imre szállításirányító minden járműre kiosztja a feladatot és maga is újra készülődik. A szükségletnek megfelelő kapacitással rendelkezünk, naponta 400 tonna áru mozgatására vagyunk képesek — mondja Vincze Imre üzemegységvezető. — A hónap során két kiemelkedő feladatot kell megoldanunk. Egy berendezést szállítunk Győr mellől Kiskunmajsára, egy másikat pedig Ausztriába. Üresjáratok nélkül — Szervezés kérdése az egész — mondja már a terepjáróban Aranyos Imre. — E szépen hangzó frázis mögött viszont nagyon sok munka van. Gyakorlatilag az egész országot járjuk, időre kell leszállítani az igényelt berendezéseket, ugyanakkor különös gondot fordítunk az üresjáratok csökkentésére. Az időjárásra is figyelni kell, a mi járműveink előtt gyakran elfogy az országút, következik a terep. A mai program: Gellénházáról szállítanak át egy fúróberendezést Bázakerettyére a Petőfi Sándor szocialista brigád tagjai. A kisegítő egységek és tartozóitok szállítását önállóan végzik, ám a fúrótorony szállításánál a szállításirányító is jelen van. Gyorsan haladunk a dombok között Bázakerettye felé. Borsfán alaposan megszemléli a kanyart Aranyos Imre. Itt aligha férnének el, másik fordulót kell keresni, Bázakeretytye után, a budafai kerületben földút váltja az aszfaltot, majd annak is vége szakad. Négy kerékkel kapaszkodunk a tetőre, az éjszakai eső alaposan feláztatta a talajt. A dombtetőn elrendezett terepen Lőczi György gépkocsivezető elektromos egységet enged lassan a helyére a csörlős Tátráról. — Speciális járművek ezek — mondja, miután végzett a művelettel. — A fúróberendezések szállítására konstruált gépeknek nehéz terepviszonyokkal is meg kell birkózni. Az egész országot bejártam már 1962 óta, akkor jöttem a fúrásokhoz. Közben dolgoztam kiküldetésben írókban, Ausztriában pedig gyakran megfordulunk. Segít a traktor Mély keréknyomok árulkodnak arról, hogy nem könnyen kapaszkodott fel ide. — A terepi munkára mindig biztosítják a segítő traktort. Itt most aránylag jó ahelyzetünk, egy lánctalpas is elboldogul. Vannak azonban olyan munkahelyek, ahol 6—8 kilométert megyünk felázott földúton vagy terepen. Oda több vontatóra van szükség. Előfordul, hogy visszafelé, üresen is vontatni kell a kocsit. Itt elkötelezett, szakmát szerető, sajnos öregedő kollégák dolgoznak. Mondhatnám kötetlen a munkaidő. Ha egy közös vasárnap akad a családdal a hónapban, az már nagyon jó. A mi feladatunk egyszerűen megfogalmazható: minden időben legyen a megjelölt helyen. Hogy hogyan, az a mi dolgunk — mosolyognak egymásra Aranyos Imrével. Bizonyára tudják és jól is csinálják, Lőczi György a napokban harmadszor vehette át a Vállalat Kiváló Dolgozója kitüntetést. Közben Bedő János is megérkezik Tátrájával. Az utolsó métereken Szakasits József is segített nekik a mászásban a DT— 100-assal. Lassan csúszik a szánkón a berendezés a plató végére. Beállni azonban nem sikerül. A nyolc kerék másodpercek alatt tengelyig dolgozza magát az agyagba. Szakasits József visszamegy a traktorra, s együtt már könynyebben megoldják a beállást. Nemzetközi mércével valóban, sorban jönnek szembe a rakott járművek, folyamatos a szállítás. Mire a mai napra tervezett három fordulót megteszik, öreg este lesz. Félúton Kerettye és Gellénháza között találkoztunk Pusztai Jenő brigádvezetővel. — Nekem ez az első és remélem az utolsó munkahelyem — mondja a háromszorosan Kiváló Dolgozó kitüntetésben részesült gépkocsivezető, aki a bányásznapon vehette át a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést. — A vállalatnál 1951-ben kezdtem Újlak, Lovászi, Babócsa, Kiskunmajsa és Nagykanizsa voltak az állomások. Közben Irakban és Ausztriában is dolgoztam. A megméretés sokoldalú: havonta megbirkózni a nehézkörülményekkel, önállóan dolgozni, dönteni, cselekedni nagy értékű berendezésekkel a kocsikon. Megállták helyüket az arab sivatagokban is, ahol szintén nem könnyű feltételek mellett forgatták a kormányt. Amire talán a legbüszkébbek, Ausztriában, fejlett körülmények között is felfigyeltek rájuk, elismerték és elismerik jól szervezett munkájukat. Gellénházán már minden útra kész. Még egy utolsó ellenőrzés a húsz méter hosszú, három méter széles, valamint négy és fél méter magas szerelvényen és az a sárga villogóval Lassan tovagördül. Somogyi Lajos