Zalai Hírlap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-15 / 63. szám

1986. március 15., szombat A 138. március 15-én ■ ISMERJÜK a nap hiteles krónikáját. Tudjuk, hogy esett az eső, hogy ép­pen vasárnap volt, ezért sok vidéki jött föl Pestre. Természetesen Petőfi napja volt ez, mert a költő és barátai értették legmélyeb­ben a történelmi lehetőséget, s ennek meg­felelően tudtak cselekedni. Feszültségekkel terhes volt az idő: jöttek a hírek a forra­dalmi Európából, Párizsból is, de innen, köz­vetlen közelről, a császári székvárosból, Bécsből is. Az országgyűlés Pozsonyban vi­tatkozott: anakronizmus volt már a tanács­kozás székhelye, amit csak a város Bécshez való földrajzi közelsége indokolt, de korsze­rűtlen maga a testület, s több gondolkodó politikus tudta is, hogy a rendi Magyaror­szág temetésén vesz részt. Akármi történt 1848 március idusa után — forradalmi fel­lángolás, időleges hadműveleti sikerek, belső viszály, Világos, Haynau- és Bach-korszak —, bármit hozott a sors, a folyamat vissza­fordíthatatlanná lett. A jobbágyság­ meg­szűnt és semmilyen reakció vissza nem hoz­hatja a XIX. századba a középkort. „Egy nemzet történelmének nagy esemé­nyeit az utókor csillogó fénymázzal vonja be, az emlékezetes, nagy jeleneteket mintegy üveg alá teszi, akárcsak mi szeretteink fény­képeit; elkerülhetetlen ez, néha szükséges is, nemcsak a tiszteletet fejezi ki, de védi is a képet. Közelebbről szeretném látni a fino­mabb vonásokat, fel kell hát emelnem ezt a kegyelet­réteget, csillog, de vakít is." Ez már századunk ítélete, Illyés Gyula fogalmazott így. Tudjuk, hogy mi történt március idusán ama 1848. esztendőben, mégis szükségesnek véljük, hogy újra meg újra szemügyre ve­gyük ennek a napnak a csodáját. Újra meg újra legendák fonódnak e nap eseményei és szereplői közé, s voltaképpen minden nem­zedék belső igénye, hogy a maga prózaisá­­gában lássa, hogy mi történt valójában. Az­tán új legenda terem­t a kor színvonalán. S­EM TUDOM, hogy máskor ünnepel­het­­­­ték először március tizenötödikét. Ta­lán már 1849-ben? Esetleg csak a kiegyezés után? És mikor kezdődött ennek a napnak a politikai értelmezése? És mikor kezdték kisajátítani — Adyval szólva — „a puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarlagos Illései”? Bizonyos azonban, hogy ez a nap mindenkor hatott a nemzeti közgondolko­dásra. Akár azzal, hogy el akarták felejteni és színes nyomattá merevítették, akár azzal, hogy látszatra talán a kegyeletet is megsért­ve, nem annyira a históriát idézték, hanem annak a napnak csodáját akarták megfej­teni. Megfejteni, megérteni, hogy szellemé­ben cselekedhessenek. Ez a mostani, a százharmincnyolcadik március tizenötödike. És még most is akad elegendő ok a meditációra. Most újra. Hogy ne az ismert történelmet ismételgessük, ha­nem értsük ennek a nemzeti ünnepnek a tit­kát. Március tizenötödike ugyanis a magyar történelem legszorongatóbb kérdését tette fel. Mikor igazodunk igazán a világhoz, még­pedig nem az utánzás gyengeségével, hanem az ország reális érdekei szerint? A haladás és a nemzeti érdek harmóniája miként való­sítható meg? Nem igaz az a közhely, hogy a progresszió és a nemzeti gondolat szükség­szerűen, netán automatikusan találkozik. Március tizenötödikén a pesti nép, meg Pe­­tőfiék mozgásra kényszerítették a megszo­kások és kényelem nyűgébe belenyugodott vidéki országot. Megértették az idő múlását. Nemcsak azt, hogy a társadalom állapota végzetesen elmaradott. Nem nagyon akadt már akkoriban a Habsburgoknak még oly elszánt védelmezője (beleértve magát a bécsi kormányzatot), amely ezeket az állapotokat idealizálta volna. Március tizenötödikén azt értették meg, hogy most érkezett el a cse­lekvés pillanata. Hogy, meglehet, a refor­mok lassabban is megvalósíthatók, hogy előbb vagy utóbb bizonyosan a progresszió erői bizonyulnak hatásosabbaknak, de egyál­talán nem mindegy, hogy mikor tesz ezért az ország, a társadalom. DETOFIÉK VOLTAK az elsők, akik fel­­ismerték, hogy Európa fejlődése any­­nyira felgyorsult, hogy a versenyt rákény­szeríti a népekre, az országokra. Természe­tesen a hajdani szóhasználat más volt: nem versenyről esett szó, hanem például a nem­zeti büszkeség követelményeiről. De a lema­radás veszélye egyértelműen fogalmazódott meg. A politikai rendszer fejlettségét tekint­ve ugyanúgy, mint az 1848-at megelőző évti­zedekben a gazdasági élet korszerűsítését célzó törekvésekben. Az a forradalmi lobo­­gás, amelyet irodalmias gondolkozásmódunk szeret nagyon is romantikus színekben látni és láttatni, valójában a politikai realizmus­nak olyan, históriánkban, sajnos, ritka pél­dája, amelyet nem szabad elfelejtenünk. A márciusi követelések egyértelműen a polgári fejlődés szigorú szabályainak figye­lembevételével fogalmazódtak meg. És téved, aki azt hiszi, hogy a pillanat által a közvé­leménybe „bedobott” ötletek voltak. Az 1848-at megelőző másfél évtized a kollektív tanulás ideje volt ebben az országban. Akkor kezdi megismerni az értelmiség Magarorszá­­got, és akkor méri először a világhoz. Ma­gától értetődik, hogy a verseny tovább nem halasztható. A tett pillanatát ismerték fel. A „ráérünk arra még”-szemlélet végét je­lentette március tizenötödike. Egyetlen nap eseményei világossá tették, hogy az ország előtt a halaszthatatlan tennivalók sokasága halmozódott fel. A reformkor tudásanyaga, a kor Európájának forradalmi légköre, a lété­ben fenyegetett nemzeti tudat fogott össze, hogy döntsön a haladás dolgában. Hogy le­hetetlenné tegyék a további halogatást, hogy ne engedjenek a rossz kompromisszumok kísértésének, hogy az egyéni és a csoport­­érdekek helyébe az egész társadalom érde­két helyezzék, s ezzel utat nyissanak a fej­lődésnek. TÖRTÉNELMÜNK egyik legjelesebb­­ napja március tizenötödike. Mert realizmusra szorította a kortársakat. Mert igaz módon felidézett emléke ma is erre a valóságközpontúságra, az ország és a világ harmóniájának szükségességére nevel. E. Fehér Pál „Amely nemzet önmagát elhagyja az nem méltó a A márciusi eszmék nyomán 1­­4­0 márciusában izgatott b­r­iv szél robogott végig Európán. Friss, tettekre ser­kentő tavaszi szél, amelyet már a télután különös fuval­latok előztek meg. Európa népei nyugtalankodtak, már igen nehéznek érezték a ha­talom reájuk nehezedő ter­heit. Emberségesebb, elvisel­hetőbb, boldogabb életre vágytak. Ekkor — még a te­vőleges forradalmi megmoz­dulások előtt — mint egy vi­lágító fáklya, megjelent Lon­donban február 24-én a Kom­munista Kiáltvány, szabadsá­got és emberi sorsot kínált a kizsákmányolt tömegeknek. E két gondolat Európa népeinek a szívében megfogamzott és százharmincnyolc évvel ez­előtt beköszöntött a népek tavasza. Metternich kancellár, a Habsburg-birodalom min­denható ura, a tapasztalt po­litikus, 1848 elején így nyi­latkozott: „Nem vagyok próféta, nem tudom mi lesz. De öreg orvos vagyok és meg tudom külön­böztetni a múló betegséget a haláltól é­s az utóbbi előtt állunk.” Január 12-én Palermo, 27-én Nápoly népe kelt fel. Párizs népe éppen a Kom­munista Kiáltvány megjele­nésének a napján űzte el La­jos Fülöp királyt és kikiál­totta újra a köztársaságot. Németország akkor még nem volt egységes állam, számta­lan kis fejedelemségre oszlott s Poroszországot kivéve a nép e helyi uralmakat sorra meg­döntötte. Mint a préritűz, száguldott végig a forrada­lom Európán. Március 13-án elérte a Habsburg-birodalom szívét, Bécset is. Metternich jóslata beteljesedett, ő maga kancellárságáról lemondva gyorsan eltűnt Bécsből. A Habsburg-biroda­lom legnagyobb országában, 1910 Magyarországon, már régóta munkálkodott az elé­gedetlenség. Ennek olyan po­litikai, gazdasági és társadal­mi okai voltak, amelyekre évszázadok óta hiába kértek orvoslást. A magyar nép mö­gött levert, elbukott szabad­ságküzdelmek emlékei állot­tak, de ezek az előzmények a pesti ifjúságot nem riasz­tották el. Nem féltek a re­formokért szót emelni a kor irányító szellemi vezérei: Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, Pulszky és a hoz­zájuk csatlakozott írók, köl­tők: Vörösmarty, Jókai, Pe­tőfi, Eötvös és Csányi sem. És még hosszan lehetne so­rolni a neveket. Ilyen előz­mények után értesültek Pes­ten, március 14-én este a bécsi forra­dalmi esemé­nyekről. A Pil­vax kávéház­ban összegyűlt egyetemi ifjak, költők és a pol­gárok előtt Vasvári Pál mondotta ek­kor: „Egész Euró­pa tengere forr s a népek új­jászületésének meg kell tör­ténni. Jajj an­nak a nemzet­nek, mely még most is közöny­nyel tudna te­kinteni a nagy­szerű világesemények­re... Most vagy soha! — Amely nemzet önmagát el­hagyja, az nem méltó a sza­badságra.” Másnap, március 15-én az ifjúság a Pilvaxban összeült, hogy megtárgyalja a tenni­valókat. Petőfi Sándor elhoz­ta a Nemzeti dal című ver­sét. Irinyi József a „Mit kí­ván a magyar nemzet” 12 pontját tette a márványasz­talra. Jókai a 12 pontot nép­szerű formába öntötte, ott a helyszínen. Csak azt nem tudták, hogy miként tovább? Jókai emlékirataiban e nap­ról így emlékezik: ...„Apel­láljunk a népre! Ez volt kö­zös megegyezésünk. .. .a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi. Az ő haza­­szeretettől lángoló, szabadság­érzettől áthatott költeményei voltak az előhírnökei az új korszaknak... Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája.” A márciusi “ri­hét másképp, mint Jókai és Petőfi személyével szoros ösz­­szefüggésben szemlélni, ők voltak tolluk erejével a szel­lemi irányítók és a bennük élő lelkesedés irtózatos erejű motorja volt az események­nek. Amikor a márciusi ifjak nevében egy ország nyilvá­nossága elé álltak, Jókai 23, Petőfi pedig 25 éves volt. A 12. pontot Jókai az író­társainak felolvasta. Erről így írt később: „Valami villamos melegség állta el akkor min­den tagomat; érzem, hogy végzetes szó az, amihez kez­dek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Utánam Petőfi olvasd fel halottföltá­­masztó költeményét: „Talpra magyar, ki a haza!” A hatalom nem számított ilyen erejű népi megmozdu­lásra és hátrált. Nem csak a 12 pont követelései, hanem azok hangoztatásának és ter­jesztésének bátorsága rendí­tették meg a reakció képvi­selőit. Az ifjúság és a refor­mokat követelők kicsiny cso­portja csak eszmei vonalon jelentett nagy erőt, de a nép tömegeinek a támogatása nél­kül már aznap elbukott vol­na a forradalom. A nép azon­ban melléjük állott, a poten­ciális erőt ők jelentették, hi­szen már Budára, a Helytar­tó Tanács elé mintegy húsz­ezer ember vonult fel. Azon a hideg,­­ a forradalom belső tüze he­vítette a résztvevőket, pedig akkor még nem is sejtették, hogy e nap eseményei és az elért eredményei, egykor Ma­gyarország legnevezetesebb fordulópontjaként fognak a történelemben szerepelni. A 138 évvel ezelőtti március 15 óta három háború zajlott le, közben óriásit változott a vi­lág arculata és benne népeink sorsa. 1848. március 15-ében a változási folyamatot ünne­peljük, amelyet a kor ifjúsá­ga, népe indított el. Minden kornak megvannak a maga feladatai, amelyek megvalósításához az ifjúság akarására és erejére van szükség. Az ifjakból idővel öregek lesznek, de az ő lel­kesedésükkel, önzetlenségük­kel megvalósított célok a sa­ját jövőjüket, békés nyugal­mukat szolgálják. Ma mi te­kintünk vissza 1848. ifjúságá­ra, szellemére, de eljön az az idő, amikor az elkövetkező nemzedékek szemében mi le­szünk a harcos, régi ifjúság. Közel másfél évszázad távo­lából ama régi tavasz hangjai zsonganak körülöttünk és a múlt ködén át is látjuk kö­zöttünk járni azoknak a szel­lemét, akik elindították az új eszméket. Kelenváry János Március 15-én reggel Pozsonyban az országgyűlés küldöttsége és a ju­rátusok hajón indulnak Bécsbe. (Egykorú metszet) Utassy József: Festő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz éget, földet, folyót. Kikeleti ágablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a festő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! Mátyás Ferenc: Makacs hajlam Hányán mentettük népünket Mohács óta, s mentjük szájaskodással manapság is, ó, balga költők, spártai jelleműek, kik hadsereggé növekedtünk a felkorbácsolt időben, é­s nézd a térképet, véletlen csupán, hogy fejetlen lángot nem vet a zöld babérkoszorú. S mégis, a rímekbe szedett istentelen imák, szent káromkodások láthatatlan ereje több volt a hasztalan elfolyt vérnél,­­ a szellem lázadása, e makacs hajlam tett valamit e rokontalan kis nyelven azért, hogy mégis él a magyar, testvéri szövetségben a józan népek közösségében. A Pilvaxban A közvélemény asztalánál nagy a füst, és még nagyobb a zaj. Egy fiatal lapszerkesz­tő harsány hangon hirdeti, hogy Párizsban győzött a for­radalom, a Bourbonok örökre elűzve, nincs más király, csak Hugó Viktor! — Már Bécsben forronga­­nak — teszi hozzá lelkesül­ten, mire egy másik ifjú óriás fájdalmasan sóhajtja: — Csak mi alszunk, csak mi maradunk a régiben! Tenni kellene már valamit! — Mi van Petőfivel? — kérdezi a fiatal lapszerkesztő. — Népgyűlést akar a Ráko­son — kiáltja egy karbonált köpenyes, Kossuth-szakállas jurátus —, második Dózsa György akar lenni, de jól is áll neki! Én többre tartom magánál Vörösmartynál. A Zalán futása költőjét tiszte­lem, mint apámat. Petőfit imádom, mint istenemet! Ő az igazi népköltő, nagyobb, mint Csokonai és Himfy! Az írók fizettek, már aki fizetett, mert hiszen holnap is nap lesz, talán különb, mint ez a mai; kivonultak a kora márciusi estébe a Fra Diavo­­lo bordalát énekelve. Salaváry, a komáromi ná­bob jött barátaival, Léviussal, a budai dárdás polgárral, Laukával, a nagy tréfacsiná­­lóval, Pákh Alberttel, aki olyan komoly arcot vágott ál­landóan, mint Heine a mat­rac­sírban, és végül utánuk kullogott Vándory, a nemzet napszámosa. Pákh kivételével mindnyájan mámorosak vol­tak a Komló, a Csiga, a Kis­­pipa és a Licinius boraitól, és a szívükben szokatlan már­ciusi zsongást éreztek. Lauka már éppen ódát akart írni Salaváryhoz, de Pákh Albert önérzetesen szólt oda neki: — De olcsón adod maga­dat, polgártárs! Magyar író ne legyen szolgája senki ember­fiának, csak a magyar nem­zetnek! Addig nem lesz be­csülete a literatúrának, amíg minden dínom-dánomnak vő­félyei lesztek. Lám, Petőfi in­kább ír verset az anyám tyúk­járól, vagy arról, hogy kis fu­rulyám szomorú fűz ága, mint holmi üresfejű potentátról. Salaváry Jókai Móric után érdeklődött, aki szegről-végről atyafia. Mikor megtudta, hogy már nem patvarista, hanem a regény- és beszélyírásra adta ábrándos szőke fejét, nagyon rosszallotta a dolgot. — Hat ökör se húzza ki többé az irodalomból — tette hozzá Lauka némi káröröm­mel. Lévius hevesen kifakadt az ifjúság ellen, amely mindig politizál, és mindig konspi­­rál! Ott vannak a Karok és Rendek, majd eligazítják azok az ország dolgát, ott van a helytartó tanács, majd rendet csinál az, és ott van minde­­nekfölött Ferdinandus ő szent felsége, majd gondját viselte a hű népének. Ebben a pillanatban megje­lent az ajtóban egy sápadt, nyurga fiatalember alakja. F­elleghajtóját meglengette a márciusi szél, égő tekintete el­nézett a hangos társaság fö­lött. Önérzetes léptekkel ment a közvélemény asztalához, pa­pirost, tentát, tollat kért a pincsér polgártárstól, és láza­san írni kezdett. Salaváry lassan, de bizto­san álmosodoa, végül egyet ásítva kérdezte Lankától: — Hányadika lesz holnap? — Holnap már ma van, pajtás — válaszolt dán Guná­­rosz — ma pedig éppen tizen­­harmadika van. — Március? — kérdezte el­­ázottan a komáromi nábob. — Március — felelte Lau­­ka helyett a nemzet napszá­mosa, Vándory. — Próba a Bánk bánból. Jeles­­darab. Laborfalvy remekel benne. Én egy békétlen leszek benne. — Mikor adjátok? — Tizenötödikén. A nyurga ifjú a közvéle­mény asztalánál éppen befe­jezte a verset. Juhász Gyula

Next