Zalai Hírlap, 1995. július (51. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-15 / 163. szám
8 ZALAI HÍRLAP VERSRŐL VERSSÜL Csokonai Vitéz Mihály (1773—1805) A gazdag Van Mídásnak pénze, van kincse rakással, De azért sohasem cserélnek Mídással. Neki foly Paktólus arany fövenyjével, Neki telik háza Frígia pénzével, De mit ér, hogy házát teli tölti a kincs, Ha esze házában semmi portéka sincs? Néki ezer juha legel a hegyeken, Ezer ökre járkál a kövér réteken. De ezer ökrével minek dicsekedik. Ha maga a gazdag az ezeregyedik? Hogy drága étkekkel van rakva asztala, Mit ér, ha ezekkel csak disznót hízlala? Hogy felhők közt lakik dicső palotába, Azzal nem derekabb ember valójába, Mert, lám, véle laknak ugyanott az ebek, Sőt még fentebb laknak a baglyok s egyebek. Nem újság, hogy bolond lakjon palotába, Egész sereget látsz a bécsi utcába. Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár, Már ezzel magának mély tiszteletet vár. Pedig sokkal cifrább és szebb a farsangi Szánkázó lovaknak csörgői s cafrangi, Még régemensokkal cifrábbak valának, Akik a kópékkal egy házba lakának.) De sokkal drágábbak voltak a római Áldozatra hajtott barmok oldalai. De sok titulusid sem tehetnek nagynak, Nálunk a kutyáknak tíz nevei vagynak. Mit ér, hogy szolgálnak Frígia népei. Mit ér, hogy előtted görbülnek térdei, Ha a nádszálak is ekkér kiáltanak, Hogy Mídásnak szamárfülei látszanak. Utassy József: Viharban Viharban a villanatnyi égbolt: szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a villanatnyi égbolt. Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. Recsegtek-ropogtak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Úrnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Néztem őt: csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csend lett, csend lett, csend lett, csend lett. Törő István: Lehetőségek Gubbasztok, mint hajnali árnyak, barack húsában az ízek, tündérhangok kedvesi szájban, alvó utca, hol lépted tipeg, hangszerben kürt hangjaiként várok, mosolyok mögött meghúzódtam, s ha gyűlölnek is, még bent vagyok áldásként a szülői szóban, kényszerű napomon feltörök, mint gejzír a fagyos északon, melengető lényed kérdezem, szétfagyott testemet otthagyom, lehetőség vagyok és véges, akiben benneszorul a dal, s akit hömpölygő vízesések szivárvány permete betakar. Szép Gyula. Miért kell? fog szorítva szeretni maró könnyel nevetni napszemünket porbavetni gerincünket összetörni homlokunkra tövist verni szögkorbáccsal ostorozni szeretteink sírbalökni MAGAZIN 1995. július 15., SZOMBAT Szent Bonaventura ünnepére Sokan kérdezik, hogy az egerszegi Jézus Szíve templomban ki az a ferences, a Jézus Szíve szobor bal oldalán. Ő Szent Bonaventura, akinek ma van ünnepe. Ő a misztika fejedelme, a „szeráfi doktor”, a ferencrend második megalapítója, akinek misztikus munkái az Istenbe merülő, a vele való benső egyesülés örömét élvezők életének tükörképei. O szerát, szárnyakon ragadtatott Istenhez, Jézus szívéhez. Ezért van ott a helye a Jézus Szíve szobor mellett. Viterbo közelében született. A keresztségben atyja nevét, Jánost kapta. Mégis Bonaventura néven tiszteljük. Hároméves korában a kisfiú halálos betegségbe esett. Kétségbeesett anyja halálra vált gyermekéért Szent Ferenchez könyörgött, hogy gyógyítsa meg. Áldásától a gyermek meggyógyult. Maga Szent Ferenc nevezte el Bonaventurának (olaszul: buona Ventura, azaz: szép jövő, jó szerencse) a gyermeket, aki jó szerencséje lett Szent Ferenc rendjének és az egész emberiségnek. Édesanyja hálás volt, hogy fia életben maradt és Szent Ferenc rendjébe szánta. Eszerint nevelte, fia be is állt ferencesnek. Elöljárói felismerték rendkívüli tehetségét. Orvietoba, a ferencesek első főiskolájába, majd a híres párizsi egyetemre küldték, ahol az egyetem büszkesége a híres ferences Háles Sándor tanított. A tanár és tanítvány között meghitt viszony fejlődött. A mester azt írja tanítványáról: „Ez az igaz izraelita, kiben mintha Ádám nem is vétkezett volna.” A tanítványból hamarosan mester és egyetemi tanár lett. Hatása páratlan volt. A hallgatók határtalan lelkesedéssel vették körül. Megvolt benne minden kiválóság, eredeti gondolatok, hihetetlen emlékezet, természetfölötti hév, bölcsesség, vonzó szép, mégis méltóságos külső és elragadó ékesszólás. Gerson, a híres kancellár vallotta róla: „Nem tudom volt-e valaha egyetemünknek fölségesebb tanára, mint Bonaventura.” Aquinói Szent Tamás ugyanakkor volt ott professzor. Egy alkalommal meglátogatta Bonaventurát s megkérte, mutassa meg könyvtárát, ahonnan azt a rengeteg tudományt meríti. Ő az előtte függő feszületre mutatott: „Itt az én könyvtáram.” Tamástól származik a szép megnyilatkozás is: amikor Párizsban megtudta, hogy Szent Ferenc életrajzát írja, azt mondta: „Hagyjuk a szentet fáradozni a szentért.” Párizsi egyetemi tanársága idején klasszikus értékű munkákkal gyarapította a hittudományt. Ezek: Szentírásmagyarázat, Útikönyv, mely a lélek útját Istenhez világítja meg, A szeráfok hat szárnyáról, A tökéletesség hármas útja. 1257-ben a rend nagykáptalanját tartották Rómában. A rend generálisa Boldog Pármai János, aki Bonaventurának a párizsi tanárságban elődje volt, lemondott. Utódjául Bonaventurát kívánta, így ő egyhangúlag lett utóda 36 éves korában a rend vezetésében. Minden gondja Szent Ferenc örökségének, rendjének, szellemének megőrzése, ápolása és gyarapítása volt. Önmagán valósította meg mindazt, amit a hagyomány megőrzött Szent Ferenc életének „illatos virágaiból”. Meg tudta tartani egységben az akkoriban mintegy 30 ezer főt számláló szervezetet. A legtöbb eredményt nem szavával, hanem bölcsességével, szelíd életszentségével érte el. Nem volt gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege. Szegénységben, tudásban, józanságban, alázatosságban élte szerzetesi életét. Alázatos testvér maradt akkor is, amikor kinevezték kardinálisnak. Szokása szerint éppen mosogatott, amikor a pápai követek megérkeztek. Előbb befejezte a munkáját, s azt mondta, addig akaszszák fel a kalapot, mert neki nem tiszta a keze. Majd feldobta a bíborosi kalapot a levegőbe e szavak kíséretében: „Mennyország kell nekem, nem kalap. A mosogatás a testvérnek volt a munkája, mely üdvös volt és örömet szerzett, ez a kardinálisi méltóság viszont terhes és veszélyes.” A pápa egyetemes zsinatot hívott össze Lyonba 1274-ben. A tárgyalásokat Bonaventura vezette. Nagy tudása, ékesszólása ragyogott, nemes egyénisége vonzott. A bizánciak elismerték a pápa főhatóságát, elfogadták a hittételeket. A megegyezés megtörtént és ez Bonaventura személyes sikere. Amikor a görögök letették a hitvallást Bonaventura gyönyörű beszédben méltatta az egyesülés jelentőségét. Ez volt szíve lángjának utolsó fellobbanása. A pápa kezéből vette fel a szent kenetet. Kevés embernek volt oly fényes temetése, mint az Assziszi Szegény Ferenc e szegény fiának. Jelen volt az egész zsinat, a bíborosok testülete a pápával. Egy vélemény hangzott felőle: „Nem volt nála szebb, szentebb, tudósabb ember.” Dr. Huszár Imre P. Jeromos Botticelli festménye Szent Bonaventuráról. Egy nagy múltú rend jövője Kanizsai találkozás és beszélgetés dr. Jeleníts István piarista tanárral A nagykanizsai Identitás szabadegyetem egyik prominens vendége volt dr. Jeleníts István piarista tanár — ez év tavaszáig a rend tartományfőnöke — akivel abból az alkalomból beszélgettünk, hogy pontosan öt évtizeddel ezelőtt lépett be a rend tagjainak sorába. Bevezetőül elmondta, hogy 1951-ben érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban, amely egyike volt annak a nyolc oktatási intézménynek, amelyeket a katolikus egyház visszakapott 1950-ben. —Valószínűnek látszik, hogy amikor 50-ben ez a megegyezés történt az egyház és az állam között, akkor mindkét fél arra gondolt, hogy a másik nem sokáig létezik. Az egyház képviselői reménykedtek abban, hogy a keleti blokk visszaszorul, Magyarországon újra egy demokratikusabb élet indul meg és az egyház lehetőségei megint szabadabbá válnak — emlékezett vissza a nehéz időkre a professzor. — A másik csoport pedig minden jel szerint arra gondolt, hogy olyan társadalmi nyomást tud gyakorolni az emberekre, melynek révén nem élnek a számukra biztosított lehetőségekkel. A helyzet később valahogy mégis másként alakult, jóllehet a rendszer négy évtizedig fennmaradt, de a kezdeti nyers és goromba diktatúra az évek során valamelyest enyhült és a lehetőségek nem szűkültek tovább. A rendbe azzal a gondolattal léptem be, hogy ez a lépésem esetleg éppen az ifjúsággal való kapcsolatomat örökre lehetetlenné teszi, merthogy elveszik az iskolákat, mielőtt belőlem tényleg magyartanár lenne. Végül is azokban az intézményekben teljesedhetett ki pedagógus munkásságom, amelyek akkor a rendelkezésünkre álltak. Úgy látszott, hogy a kommunista diktatúra egyértelműen szűk mederbe terelte a tevékenységünket és ehhez a tudathoz igyekeztünk hozzászokni. A szűkös kereteken belül nagyon színes és gazdag kulturális és lelki életet tudtunk kialakítani. Elmondta, hogy amikor a politikai változások lehetővé tették, a rend újra megnyitott néhányat a régi iskolák közül, illetve egy új szakmunkásképzőt is, Gödön.Ez az új társadalmi helyzet arra késztet bennünket, hogy összeszedjük az erőnket, a türelmünket és a leleményünket, hogy megfelelhessünk a kor követelményeinek — beszélt a megújuló rendről a budapesti vendég. — Arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy lehetőleg nem meglévő egész oktatási intézményeket veszünk át, hanem elölről kezdünk építkezni. Ahogy itt Nagykanizsán is tettük, ahol elindítottunk egy piarista iskolát, amely évről évre egy-egy új évfolyammal bővül. Vácott és Szegeden gimnáziumot hoztunk létre és magunk is részt veszünk a nevelő-oktató munkában. Szerzetesekkel nem győzzük az oktatást, ezért jó együttműködést alakítottunk ki a világi tanárokkal. Bennük olyan munkatársakra leltünk, akik szívesen vállalják a szellemiségünket és megtaláltuk azt a közös hangot, melynek révén együtt tudunk működni. Beszélgetésünk során szóba került a rekatolizáció is, melynek koráról Jeleníts István művelődéstörténeti szempontból is figyelemre méltó előadást tartott az Identitás szabadegyetemen. Felettébb érdekesek a katolikus újjászületés (16-18. század) rendi hagyományai, melynek jellegzetességei, sajátosságai leginkább a reformátusok lakta Debrecenben bontakoztak ki.A debreceniek régóta törekedtek arra, hogy szabad királyi városi jogokat kapjanak, de a Habsburgok—mivel a debreceniek protestánsok voltak — erről hallani sem akartak. Ekkor a nagyváradi püspök vállalta, hogy közben jár az érdekükben, cserébe azt kérve, hadd építsen fel egy katolikus templomot és szerzeteseket telepíthessen a városba. A debreceniek engedélyezték mindezt, gondolván, hogy úgysem lesz sok jövője a szerzetesi iskolának, mert a városban nincsenek katolikusok. Abban az időben Debrecenben mindössze két katolikus család élt: az egyik egy királyi biztos, akit a bécsi udvar telepített oda. A másik pedig a hóhér, akit a debreceniek azért alkalmaztak, mert egy megvetett foglalkozást nem akartak reformátusra bízni. Amikor a piaristák felépítették a templomukat és körmenetet tartottak, ez a két család szegődött a nyomukba, a debreceni polgárok pedig kinevették őket. A piaristák lóháton járták be a környező vidékeket és főként a Hortobágyról kutattak fel katolikus családokat és az ő gyermekeiket hívták meg az iskolába. Szegény nemesi családok számára konviktust (bentlakásos otthont) létesítettek és messze földről is odavitték az elszegényedett családok gyermekeit. Debrecenben a reformáció nagy ereje abban állt, hogy egy kiváló iskolát tartott fenn. Emellett elképesztőnek tűnt, hogy a katolicizmus éppen mint egy iskolának a létesítője jelent meg Debrecenben, még akkor is, ha a piarista iskola sokkal kisebb volt, mint a Református Kollégium. A piarista oktatási intézmény olyan újdonságokkal szolgált, melyek a Református Kollégiumot is további bővülésre és megújulásra ösztönözték. Julow Viktor történetíró szerint Debrecenben a piaristák voltak a barokk kultúra letéteményesei. A református és katolikus közösségek egymás közötti versengése voltaképpen az alföldi város gyarapodását szolgálta. A jó szándékú törekvések ellenére Debrecen nem akarta befogadni a piaristákat és talán csak akkor tört meg a jég, amikor a pestisjárvány idején a piarista szerzetesek segítettek rendet tenni a városban. A piaristák azonban nem nehezteltek a debreceniekre. A történelmi tanulságok fontolgatása során észre kell vennünk, hogy a szabadság nem hasonlítható a pokróchoz, amit egymásról rángatunk le és minél kevsebb jut a másiknak, annál több jut nekünk. Nekünk is akkor nagyobb a szabadságunk, ha a másiknak is több van belőle...— mondta végezetül Jeleníts István. Gelencsér Gábor