Zalai Hírlap, 1995. július (51. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-29 / 176. szám

1995. július 29., SZOMBAT MAGAZIN ZALAI HÍRLAP 9 Mi történt velük azóta...? Nyári találkozás egykori egerszegi színészekkel — egy bemutató kapcsán Zalaegerszegen, az Erdei Színház nyári produkciói közt láthattuk a hét elején a Kőszegi Várszínház előadásában a Figa­ro házassága című vígjátékot. A nyári bemutatóra verbuválódott színészi gárdában három olyan ismerőssel is találkozhattunk, kik korábban hosszabb-rövi­­debb ideig játszottak a megyeszékhelyi Hevesi Sándor Szín­ház társulatában. Őket kérdeztük, mi történt velük azóta... Spilák Klára az el­múlt évadot már nem töltötte az egerszegi színháznál. Ám ne­vét, pontosabban hangját gyakran hall­hatjuk egy-egy film szinkronjaként. — Igen, ez így van... Tavaly tavasz­­szal az autóbalese­tem után, melyből szerencsére mára tel­jesen kigyógyultam, annyira megijedtem, hogy elhatároztam: nem akarom utazgatással tölte­ni az életem. De mint szavaiból kitetszett, nemcsak erről van szó. Kissé ki­ábrándult a színházból: úgy érezte, hogy a számára oly fon­tos alakítást, Nádas Péter Teme­lés, nem követte érdemi vissza­jelzés. — Azt éreztem, nem érdemes csinálni — ez favágás... A saját magamnak való bizonyításon túl vagyok... Nem voltam boldog ettől a helyzettől, ezért azt gon­doltam, abbahagyom a színhá­zat. Nem is játszottam egy évig. Most nyáron léptem ismét szín­padra, ez a harmadik évadom Kőszegen. — S szeptemberben? — Fél éve elkezdtem egy má­sik dologgal foglalkozni: tévé­zek. Szerkesztő-riporterként dolgozom a televízióban — mondja derűsen. E szerepkörben láthattuk már a Rés című műsorban, dolgozott a Nap-tévénél, s hamarosan is­mét feltűnik a képernyőn, a gye­rekeknek szóló Repeta című összeállításban, melynek előké­születei már hétfőn a televízióba szólítják. — Ez van — összegzi tömö­ren a pillanatnyi helyzetet. Noha kedvét leli benne, a szerkesztő-riporterséget még­sem tekinti végállomásnak. Hogy miként alakulnak a dol­gok, még nem tudja. Egy azon­ban biztos: nagyon hiányzik éle­téből á játék, s szeretne erre is megoldást találni. Ám társulat­hoz nem szívesen kötődne... Gáspár Tibor az 1992/93-as évadban kötődött Egerszeghez, s aztán visszatért a Békés me­gyei Jókai színházhoz. — Csodálatos szerepeket ka­pok, nagyon jó rendezőkkel dol­gozom: Szőke István, Csiszár Imre, Konter László. Legutóbb Strindberg: Az apa című darab­jának címszerepét játszottam, s vendégként szerepeltem a József Attila Színházban, a Mefisztó­­ban. Nyaranta pedig visszajá­rok Kőszegre s így Zalaeger­szegre. — Mennyire stabil a békés­csabai színház? — Művészileg egyre inkább, ám anyagilag sajnos kevésbé. Sőt, azt lehet mondani, kataszt­rofális a helyzet. Az önkormány­zat jó szándékát senki nem vonja kétségbe; más, ugyancsak fon­tos helyekről elvonva is megpró­bálják üzemeltetni a színházat. A szerződésem még egy évre szól Békéscsabán, de hogy utá­na mi lesz...? —Idén a színészkollégák He­­cuba-díjjal tüntették ki. Mit je­lent ez az Ön számára? — Meg kell mondanom, a Kossuth-díjnál is többet, lévén színészek szavaznak a díj oda­ítéléséről. Nagyszerű nevek, népszerű kollégák szerepeltek a listán, akiket „meg tudtam ver­ni." Nagy dolognak tartom, s büszke vagyok rá. Új lendületet és erőt ad ahhoz, hogy az ember elbírja a vidéki magányt: mert azért elég nehéz dolog vidéken komoly, súlyos darabokban ját­szani és képviselni valamiféle olyan nívót, ami bizony döngeti a kapukat—hogy jövünk, itt va­gyunk és akarunk valamit. — S a szabadság? — A békéscsabai alapítványi főiskolán elsős színinövendéke­ket tanítok, s az osztályom meg­hívást kapott Sepsiszentgyörgy­­re egy produkcióra. Velük töltök egy kis időt, aztán a családdal megyünk nyaralni, Olaszor­szágba. Augusztus végén kezdő­dik az évad: Ibsen Nép ellensége című drámájában játszom, utá­na pedig egy bohózatban. Négy éve, amióta megvált az egerszegi színháztól, többször is alkalmunk volt szót váltani Ga­zsó Györggyel. Ismert, hogy ak­kor Szolnokra szerződött, ám ta­valy már a nyíregyházi társulat­nál dolgozott. — Elég nehéz szívvel ment el Egerszegről s aztán rövid időt töltött Szolnokon... —Igen, nehéz döntés volt. De végül is Szolnokon nem úgy tör­tént a színház megújulása, aho­gyan gondoltam. Nyíregyházán viszont nagyon jól érzem ma­gam. Rengeteget játszom, hál' istennek, négy bemutatóm volt az elmúlt évben. Említhetem például a Kicsengetés című da­rabot, melyet a televízió is fel­vett és talán egy hónapja vetí­tett, aztán a Három nővérben Andrejtjátszottam... A televízió­ban legközelebb a Bornemissza Péterről szóló irodalmi műsor­ban szerepelek... Kőszeg? Ép­pen most számoltam össze, ez a hatodik évadom. De azt hiszem, az itteni közös játékot mindany­­nyian nagyon várjuk. — Milyen Nyíregyházán a színház helyzete? — Nagyon jó a városi és me­gyei önkormányzat hozzáállása, nem győznek biztosítani ben­nünket arról, hogy a színház megkapja a szükséges pénzt, amit természetesen nagyon ne­héz előteremteni. Az emberek szeretik és büszkék a színházra. — Mi van vissza a nyárból? — Még két hét az őrségi pa­rasztházamban, Szalafőn. Aztán kezdődik az évad. Shakespeare A velencei kalmár című drámá­jában Shylock szerepét ját­szom... Általában idősebb korú színészek alakítják, legutóbb például Gábor Miklós. Nehéz feladat, és kissé nyomaszt, hogy híres emberek nagy szerepeihez tartozott. Próbálkozom, s időn­ként eszembe jut Verebes István mondása: Egy jó bukásból na­gyon sokat lehet tanulni... — sinkovics — Spilák Klára Gáspár Tibor Gazsó György Bálványok bűvöletében Drámai módon nó' a fiatalko­rúak körében elkövetett ön­­gyilkosságok száma a magát civilizáltnak tekintő világban. A fiúk körében egy év alatt csaknem megötszöröződött ez a szám. A társadalomkutatók a popkultúrával hozzák össze­függésbe e tendenciát. Mindig voltak, vannak és lesznek bálványok, akiknek vi­selkedését egyesek követendő­nek tartják, akár a saját életük árán is. A popkultúra azonban valami sokkal erősebbet hozott ezen a téren is. Míg az ötvenes években senkit sem nyomasz­tottak vagy késztettek depresz­­szióra Bill Haley vagy Elvis láncra csábító dallamai, addig a 70-es évektől kezdődő heavy metal és punk zenék, illetve szö­vegek kilátástalanságot, az élet értelmetlenségét sugallják. A rockzene számlájára írják szülők és pszichológusok egy­aránt, hogy a sötét zenékkel, ni­hilizmust sugalló mondanivaló­jukkal szó szerint az öngyilkos­ságba kergetik a labilis ideg­rendszerű, vagy az abban a pillanatban éppen meghasonlott gyerekeket. Megszámlálhatat­lan, hány zenekar utal már a ne­vében is a sátánizmusra, vagy a halálra, hogy csak a jelenlegi „menők” közül idézzünk: Me­­gadeth, Suici­dal Tendencies, Dead Ken­nedys. 1990- ben egy angol házaspár pert indított az egyik lemezkiadó el­len, mert fiúk önkéntes halá­lát egy Judas Priest-számnak tudták be. Kurt Cobain halála előtt néhány hó­nappal halántékának revolvert szegezve fényképeztette le ma­gát. Ő a sikert nem bírta elvisel­ni, csakúgy, mint nem kevésbé híres elődje, Jim Morrison. Az a tény, hogy mind a Nirvana, mind a Doors énekese pszichés beteg volt, semmit sem változtat azon, hogy már életükben le­gendává váltak. Hogy miért ölik meg magu­kat egészséges jó családi háttér­rel rendelkező tizenévesek, sem az orvosok, sem a pszichológu­sok, sem a szociológusok nem tudják megmagyarázni. Az okok persze mindenkinél mások lehetnek, felnőttek számára sok­szor teljesen érthetetlenek, sőt nevetségesek is (rossz jegy, a szidástól való félelem). A nyu­gati társadalmak fiatal korosztá­lyának jellemzője a lázadás, az elégedetlenség, a szülőkkel és a társadalommal való szembefor­dulás, aminek következménye az italba, a kábítószerekbe, még rosszabb esetben a halálba való menekülés. Elizabeth Wurtzel amerikai írónő találóan jellemzi ezt a generációt. „Túl szomorú ahhoz, hogy örüljön a holnap­nak és túl fáradt ahhoz, hogy él­vezze a mát.” A 24 éves, mindössze három­filmes James Dean halálát hazá­jában egy hónapon belül kéttu­cat rajongóé követte, míg Ma­rilyn Monroe-ét az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniá­­ban 350-é. Felmérések szerint azonban nemcsak az idolok ha­lála lehet „példaadó”, a televí­zióban, filmekben, magazinok­ban bemutatott öngyilkosság is nyomatékosító hatást kelt az egyébként erre hajlamos né­zőben. Az elrettentésnek nem sok hatását tapasztalták: hiába mutatták be például az amerikai tévében Kurt Cobain felismer­­hetetlenségig szétroncsolódott arcát, több tucat fiatal követte depressziós bálványát a halál­ba. Míg az ön­gyilkossági kí­sérletet elköve­tők közül min­dig sokkal több volt a lány — akár 3-4-szer is több — addig a fiúk száma ug­rásszerűen emelkedik (Né­metországban például az 1992-es 50-ről 1993-ban 250- re) 100.000 lakosra számítva). Az általuk alkalmazott módsze­rek is egyre radikálisabbak. Minden második öngyilkosje­lölt akasztással próbálkozik, de nem ritka a lőfegyverrel vagy robbanóanyaggal elkövetett kí­sérlet sem, amelyek közül csak­nem mindegyik halállal végző­dik. Nem így a lányoknál, akik a „gyengédebb” módszereket: a tablettát, vízbeugrást választják, így hiába kísérelnek meg két­szer annyian véget vetni életük­nek, mint a fiúk, szám szerint sokkal kevesebben halnak meg. Piros Christa Főzhetnék itt kőlevest? Napjaink egyik sikerműfa­ja a Kandi Kamera, mely­nek lényege, hogy elképesz­­tőbbnél elképesztőbb szi­tuációkba vonják be az utca gyanútlan emberét, aztán lehet derülni a reakciókon. A magunk módján mi is ha­sonlóval próbálkoztunk, bevizsgálandó, miként fo­gadják a polgárt, — jelen esetben az újságírót — ha kőlevest akar főzni. A kivi­telezés receptje: végy a ke­zedbe egy edénykét és egy nagyobb folyami kavicsot. Vedd nyakadba a „határt”, kunyeráld be magadat is­meretlen portákra. Ha aj­tók nyitódnak, már főzhe­ted is a kőlevest. Úgy mondják, okos embe­rektől ötleteket elcsaklizni nem szégyen. Márpedig Mat­hias Rex kvalitásait, aligha lehet kétségbe vonni. A nagy­orrú és igazságos király — legalábbis így őrizték meg a népmesék tetteit — számtalan fimyákos dologgal „szórakoz­tatta” alattvalóit. Tőle vettük a fenti ötletet is, hiszen mint gye­rekfővel olvashattuk, ő is álru­hába öltözött, s kőleves főzés ürügyével próbálta kitapasztal­ni, találkozik-e jószívű embe­rekkel. □ Hétköznap. Helios ugyan már próbálgatja erejét, de a fű még harmatos. Ilyenkor a leg­jobb kaszálni. —Jó reggelt — köszöntjük a zalaegerszegi polgárt, aki portá­ja előtt igyekszik méretre vágni a füvet. —Nagyon éhes vagyok, szeretnék egy kis kőlevest főzni. Bemehetek? A harminc körüli férfiú, szemrevételezi a vendég kellé­keit. Meglehetősen viseltes a ru­házata — csak ágrólszakadt le­het. Edénye, kavicsa van. Hát akkor miért ne? — Menjen csak nyugodtan be a lakásba. Otthon van az anyám, majd ő meg gyújtja a gáztűzhelyt. —De kellene egy kis liszt, só, zsír, paprika is. — Adnak mindent, főzhet amit akar. — Ismeri a kőleves receptjét? —Hogyne. Pár héttel ezelőtt olvastam a Nők Lapjában. Ott szoktak ilyen recepteket közölni. r, Na, a kaszáló úrtól alig száz méterre hazafelé bandukoló két háziasszony már nem ugrott be: — Ne vicceskedjen velünk. Méghogy kőleves. Hahaha... □ Zalaegerszeg-Andráshida. A takaros családi ház udvarán, a nagymama a lugast igazgatja. Átkurjantunk a kertajtón, „ke­rüljön beljebb" a válasz. Elő­adjuk a kőleves főzés óhaját. A nagyi gyanúsan méregeti az idegent (később kiderül miért), biztonság okáért hívja a férjét és a legnagyobb unokáját is.-—Kőlevest akar főzni. Aha... És ahhoz kell még zsír, paprika, liszt is. Hát azt bizony én nem adok. _ Felfedjük kilétünket. Óriási röhögés (már bocsánat a kifeje­zésért). — Tudja, én először azt hit­tem, maga egy kicsit stikkes. De jó az ötlet. — Adta Mátyás király. —Ismerem a mesét (az unoka bezzeg nem). Egyébként sem engedünk be a lakásba idegene­ket. A közelben történt, hogy gázszerelőnek adta ki magát két férfi. Még szerszámosládát is vittek magukkal. A tulajdonos beengedte őket — vesztére. Be­lökték a lakásba, lekötözték és kirabolták. □ Tízegynéhány kilométerrel nyugatra, Bagód. — Apjuk, gyere már ide! — csalogatja élete párját a háziasz­­szony a bejárathoz. „Apjuk” ér­kezik. — Te, ez az ember kőlevest akar főzni nálunk. — Nem kell az nekem — uta­sítja el látatlanba az étket, a csa­ládfő. — Hát nem is neked főzné, hanem magának. Éhes. ,Apjuk” taktikus ember: — Hátfőzni ugyan főzhetne, csak­hogy nincs szabad hely a tűzhe­lyen. Mi is most készítjük az en­nivalót. Nem fér fel a serblije. □ Éhgyomorra utazunk Zala­­szentgyörgyre. Hamisítatlan fa­lusi idill. Á tehenek galoppíroz­­nak a legelőre, gólyafiókák pró­bálgatják szárnyukat a fészek szélén. Kiszemeltünk a kerti vi­rágokat rendezgeti. Egy lendü­letből már hívna is a lakásba, de aztán meggondolja magát: — Adnék én magának fűsze­reket, csakhogy semmim sincs itthon. Ja, meg a palackos gáz is elfogyott. Jobb, ha kinnmarad az utcán. Persze azért csak furdalja az ember oldalát, hogy mire föl ez a hirtelen elzárkózás. Először „igen", másodpercek múlva „nem”. — Távolabbról mintha be­csületesebbnek tűnt volna. De, hogy most így közelről látom... Hát nem valami bizalomger­jesztő. □ Tökéletes a siker. Káváson. Pedig az autóból kászáló­dunk ki, a csomagtartóból szedjük elő a lábost és a kavi­csot. Ez egyáltalán nem za­varja a hazafelé tartó nyugdí­jas férfit: — Éhes? Jöjjön nyugod­tan, nálunk főzhet. Lisztet, sót, paprikát is kap. Kolbász? Karikázhat a levesbe. Majd az asszony ad. Zsírunk ugyan nincs, mert mi margarinnal főzünk. Ha az is jó lesz. Na, Mátyás most örülne igazán. Jószívű emberrel ta­lálkozott. Aki ráadásul — bár ez minden „szereplőre” áll — érti a viccet: — De jópofa! Na, jöjjön már be. Ha főzni nem is akar, legalább egy po­hár bort igyunk meg. □ Boncodföldén lebukunk. Mert a ház asszonya ugyan beenged, adna hagymát stb. Csakhogy a férje gyanút fog: —Honnan jött? Mi ez a kő­leves? És ebből a koszos lá­bosból akar maga enni? Hát igen. Azt tényleg nem említették a mesében, hogy a király tiszta edénnyel járt-e házról házra... A. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék