Zalai Hírlap, 1995. július (51. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-15 / 163. szám

8 ZALAI HÍRLAP VERSRŐL VERSSÜL Csokonai Vitéz Mihály (1773—1805) A gazdag Van Mídásnak pénze, van kincse rakással, De azért sohasem cserélnek Mídással. Neki foly Paktólus arany fövenyjével, Neki telik háza Frígia pénzével, De mit ér, hogy házát teli tölti a kincs, Ha esze házában semmi portéka sincs? Néki ezer juha legel a hegyeken, Ezer ökre járkál a kövér réteken. De ezer ökrével minek dicsekedik. Ha maga a gazdag az ezeregyedik? Hogy drága étkekkel van rakva asztala, Mit ér, ha ezekkel csak disznót hízlala? Hogy felhők közt lakik dicső palotába, Azzal nem derekabb ember valójába, Mert, lám, véle laknak ugyanott az ebek, Sőt még fentebb laknak a baglyok s egyebek. Nem újság, hogy bolond lakjon palotába, Egész sereget látsz a bécsi utcába. Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár, Már ezzel magának mély tiszteletet vár. Pedig sokkal cifrább és szebb a farsangi Szánkázó lovaknak csörgői s cafrangi, Még régemen­­sokkal cifrábbak valának, Akik a kópékkal egy házba lakának.) De sokkal drágábbak voltak a római Áldozatra hajtott barmok oldalai. De sok titulusid sem tehetnek nagynak, Nálunk a kutyáknak tíz nevei vagynak. Mit ér, hogy szolgálnak Frígia népei. Mit ér, hogy előtted görbülnek térdei, Ha a nádszálak is ekkér kiáltanak, Hogy Mídásnak szamárfülei látszanak. Utassy József: Viharban Viharban a villanatnyi égbolt: szép volt, igen, szép volt, nagyon szép volt viharban a villanatnyi égbolt. Kacsát, libát, tyúkot ólba zártam, és remegtem, félelem, szobádban, kacsát, libát, tyúkot ólba zártam. Recsegtek-ropogtak a menny gerendái, rebegtek ajkamon az Úrnak imái, recsegtek-ropogtak a menny gerendái. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Néztem őt: csupa kék foltok voltak rajta. Mikut, a pásztort, a villám agyoncsapta. Egy lélekkel így a falum kevesebb lett, ám a temetőnk is kövérebben csend lett, csend lett, csend lett, csend lett. Törő István: Lehetőségek Gubbasztok, mint hajnali árnyak, barack húsában az ízek, tündérhangok kedvesi szájban, alvó utca, hol lépted tipeg, hangszerben kürt hangjaiként várok, mosolyok mögött meghúzódtam, s ha gyűlölnek is, még bent vagyok áldásként a szülői szóban, kényszerű napomon feltörök, mint gejzír a fagyos északon, melengető lényed kérdezem, szétfagyott testemet otthagyom, lehetőség vagyok és véges, akiben benneszorul a dal, s akit hömpölygő vízesések szivárvány permete betakar. Szép Gyula. Miért kell? fog­ szorítva szeretni maró könnyel nevetni napszemünket porbavetni gerincünket összetörni homlokunkra tövist verni szögkorbáccsal ostorozni szeretteink sírbalökni MAGAZIN 1995. július 15., SZOMBAT Szent Bonaventura ünnepére Sokan kérdezik, hogy az egerszegi Jézus Szíve templom­ban ki az a ferences, a Jézus Szí­ve szobor bal oldalán. Ő Szent Bonaventura, akinek ma van ün­nepe. Ő a misztika fejedelme, a „szeráfi doktor”, a ferencrend második megalapítója, akinek misztikus munkái az Istenbe merülő, a vele való benső egye­sülés örömét élvezők életének tükörképei. O szerát, szárnya­kon ragadtatott Istenhez, Jézus szívéhez. Ezért van ott a helye a Jézus Szíve szobor mellett. Viterbo közelében született. A keresztségben atyja nevét, Já­nost kapta. Mégis Bonaventura néven tiszteljük. Hároméves ko­rában a kisfiú halálos betegség­be esett. Kétségbeesett anyja ha­­lálra vált gyermekéért Szent Fe­renchez könyörgött, hogy gyógyítsa meg. Áldásától a gyermek meggyógyult. Maga Szent Ferenc nevezte el Bona­­venturának (olaszul: buona Ven­tura, azaz: szép jövő, jó szeren­cse) a gyermeket, aki jó szeren­cséje lett Szent Ferenc rendjé­nek és az egész emberiségnek. Édesanyja hálás volt, hogy fia életben maradt és Szent Ferenc rendjébe szánta. Eszerint nevel­te, fia be is állt ferencesnek. Elöljárói felismerték rendkívüli tehetségét. Orvietoba, a feren­cesek első főiskolájába, majd a híres párizsi egyetemre küldték, ahol az egyetem büszkesége a híres ferences Háles Sándor ta­nított. A tanár és tanítvány kö­zött meghitt viszony fejlődött. A mester azt írja tanítványáról: „Ez az igaz izraelita, kiben mint­ha Ádám nem is vétkezett vol­na.” A tanítványból hamarosan mester és egyetemi tanár lett. Hatása páratlan volt. A hallga­tók határtalan lelkesedéssel vet­ték körül. Megvolt benne min­den kiválóság, eredeti gondola­tok, hihetetlen emlékezet, ter­mészetfölötti hév, bölcsesség, vonzó szép, mégis méltóságos külső és elragadó ékesszólás. Gerson, a híres kancellár vallot­ta róla: „Nem tudom volt-e vala­ha egyetemünknek fölségesebb tanára, mint Bonaventura.” Aquinói Szent Tamás ugyanak­kor volt ott professzor. Egy al­kalommal meglátogatta Bona­­venturát s megkérte, mutassa meg könyvtárát, ahonnan azt a rengeteg tudományt meríti. Ő az előtte függő feszületre mutatott: „Itt az én könyvtáram.” Tamás­tól származik a szép megnyilat­kozás is: amikor Párizsban meg­tudta, hogy Szent Ferenc életraj­zát írja, azt mondta: „Hagyjuk a szentet fáradozni a szentért.” Párizsi egyetemi tanársága ide­jén klasszikus értékű munkák­kal gyarapította a hittudományt. Ezek: Szentírásmagyarázat, Útikönyv, mely a lélek útját Is­tenhez világítja meg, A szeráfok hat szárnyáról, A tökéletesség hármas útja. 1257-ben a rend nagykápta­­lanját tartották Rómában. A rend generálisa Boldog Pármai János, aki Bonaventurának a pá­rizsi tanárságban elődje volt, le­mondott. Utódjául Bonaventu­­rát kívánta, így ő egyhangúlag lett utóda 36 éves korában a rend vezetésében. Minden gondja Szent Ferenc örökségének, rendjének, szellemének megőr­zése, ápolása és gyarapítása volt. Önmagán valósította meg mindazt, amit a hagyomány megőrzött Szent Ferenc életé­nek „illatos virágaiból”. Meg tudta tartani egységben az akkoriban mint­egy 30 ezer főt számláló szer­vezetet. A leg­több eredményt nem szavával, hanem bölcses­ségével, szelíd életszentségé­vel érte el. Nem volt gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege. Sze­génységben, tu­dásban, józan­ságban, aláza­tosságban élte szerzetesi éle­tét. Alázatos testvér maradt akkor is, amikor kinevezték kardinálisnak. Szo­kása szerint éppen mosogatott, amikor a pápai követek megér­keztek. Előbb befejezte a mun­káját, s azt mondta, addig akasz­­szák fel a kalapot, mert neki nem tiszta a keze. Majd feldobta a bí­­borosi kalapot a levegőbe e sza­vak kíséretében: „Mennyország kell nekem, nem kalap. A moso­gatás a testvérnek volt a munká­ja, mely üdvös volt és örömet szerzett, ez a kardinálisi méltó­ság viszont terhes és veszélyes.” A pápa egyetemes zsinatot hívott össze Lyonba 1274-ben. A tárgyalásokat Bonaventura vezette. Nagy tudása, ékesszó­lása ragyogott, nemes egyénisé­ge vonzott. A bizánciak elismer­ték a pápa főhatóságát, elfogad­ták a hittételeket. A megegyezés megtörtént és ez Bonaventura személyes sikere. Amikor a gö­rögök letették a hitvallást Bona­ventura gyönyörű beszédben méltatta az egyesülés jelentősé­gét. Ez volt szíve lángjának utol­só fellobbanása. A pápa kezéből vette fel a szent kenetet. Kevés embernek volt oly fé­nyes temetése, mint az Assziszi Szegény Ferenc e szegény fiá­nak. Jelen volt az egész zsinat, a bíborosok testülete a pápával. Egy vélemény hangzott felőle: „Nem volt nála szebb, szentebb, tudósabb ember.” Dr. Huszár Imre P. Jeromos Botticelli festménye Szent Bonaventuráról. Egy nagy múltú rend jövője Kanizsai találkozás és beszélgetés dr. Jeleníts István piarista tanárral A nagykanizsai Identitás sza­badegyetem egyik prominens vendége volt dr. Jeleníts István piarista tanár — ez év tavaszáig a rend tartományfőnöke —­ aki­vel abból az alkalomból beszél­gettünk, hogy pontosan öt évti­zeddel ezelőtt lépett be a rend tagjainak sorába. Bevezetőül elmondta, hogy 1951-ben érettségizett a buda­pesti Piarista Gimnáziumban, amely egyike volt annak a nyolc oktatási intézménynek, amelye­ket a katolikus egyház visszaka­pott 1950-ben. —Valószínűnek látszik, hogy amikor 50-ben ez a megegyezés történt az egyház és az állam kö­zött, akkor mindkét fél arra gon­dolt, hogy a másik nem sokáig létezik. Az egyház képviselői re­ménykedtek abban, hogy a kel­eti blokk visszaszorul, Magyaror­szágon újra egy demokratiku­sabb élet indul meg és az egyház lehetőségei megint szabadabbá válnak — emlékezett vissza a nehéz időkre a professzor. — A másik csoport pedig minden jel szerint arra gondolt, hogy olyan társadalmi nyomást tud gyako­rolni az emberekre, melynek ré­vén nem élnek a számukra bizto­sított lehetőségekkel. A helyzet később valahogy mégis másként alakult, jóllehet a rendszer négy évtizedig fennmaradt, de a kez­deti nyers és goromba diktatúra az évek során valamelyest eny­hült és a lehetőségek nem szű­kültek tovább. A rendbe azzal a gondolattal léptem be, hogy ez a lépésem esetleg éppen az ifjú­sággal való kapcsolatomat örökre lehetetlenné teszi, mert­hogy elveszik az iskolákat, mi­előtt belőlem tényleg magyarta­nár lenne. Végül is azokban az intézményekben teljesedhetett ki pedagógus munkásságom, ame­lyek akkor a rendelkezésünkre álltak. Úgy látszott, hogy a kom­munista diktatúra egyértelműen szűk mederbe terelte a tevékeny­ségünket és ehhez a tudathoz igyekeztünk hozzászokni. A szű­kös kereteken belül nagyon szí­nes és gazdag kulturális és lelki életet tudtunk kialakítani. Elmondta, hogy amikor a po­litikai változások lehetővé tet­ték, a rend újra megnyitott néhá­nyat a régi iskolák közül, illetve egy új szakmunkásképzőt is, Gödön.­­Ez az új társadalmi helyzet arra késztet bennünket, hogy összeszedjük az erőnket, a türel­münket és a leleményünket, hogy megfelelhessünk a kor kö­vetelményeinek — beszélt a megújuló rendről a budapesti vendég. — Arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy lehetőleg nem meglévő egész oktatási in­tézményeket veszünk át, hanem elölről kezdünk építkezni. Ahogy itt Nagykanizsán is tet­tük, ahol elindítottunk egy pia­rista iskolát, amely évről évre egy-egy új évfolyammal bővül. Vácott és Szegeden gimnáziu­mot hoztunk létre és magunk is részt veszünk a nevelő-oktató munkában. Szerzetesekkel nem győzzük az oktatást, ezért jó együttműködést alakítottunk ki a világi tanárokkal. Bennük olyan munkatársakra leltünk, akik szívesen vállalják a szel­lemiségünket és megtaláltuk azt a közös hangot, melynek révén együtt tudunk működni. Beszélgetésünk során szóba került a rekatolizáció is, mely­nek koráról Jeleníts István mű­velődéstörténeti szempontból is figyelemre méltó előadást tar­tott az Identitás szabadegyete­men. Felettébb érdekesek a ka­tolikus újjászületés (16-18. század) rendi hagyományai, melynek jellegzetességei, sajá­tosságai leginkább a reformátu­sok lakta Debrecenben bonta­koztak ki.­­A debreceniek régóta töre­kedtek arra, hogy szabad királyi városi jogokat kapjanak, de a Habsburgok—mivel a debrece­niek protestánsok voltak — er­ről hallani sem akartak. Ekkor a nagyváradi püspök vállalta, hogy közben jár az érdekükben, cserébe azt kérve, hadd építsen fel egy katolikus templomot és szerzeteseket telepíthessen a vá­rosba. A debreceniek engedé­lyezték mindezt, gondolván, hogy úgysem lesz sok jövője a szerzetesi iskolának, mert a vá­rosban nincsenek katolikusok. Abban az időben Debrecenben mindössze két katolikus család élt: az egyik egy királyi biztos, akit a bécsi udvar telepített oda. A másik pedig a hóhér, akit a debreceniek azért alkalmaztak, mert egy megvetett foglalkozást nem akartak reformátusra bízni. Amikor a piaristák felépítették a templomukat és körmenetet tar­tottak, ez a két család szegődött a nyomukba, a debreceni polgá­rok pedig kinevették őket. A pia­risták lóháton járták be a kör­nyező vidékeket és főként a Hor­tobágy­ról kutattak fel katolikus családokat és az ő gyermekeiket hívták meg az iskolába. Szegény nemesi családok számára kon­­viktust (bentlakásos otthont) lé­tesítettek és messze földről is odavitték az elszegényedett csa­ládok gyermekeit. Debrecenben a reformáció nagy ereje abban állt, hogy egy kiváló iskolát tar­tott fenn. Emellett elképesztőnek tűnt, hogy a katolicizmus éppen mint egy iskolának a létesítője jelent meg Debrecenben, még akkor is, ha a piarista iskola sokkal kisebb volt, mint a Refor­mátus Kollégium. A piarista ok­tatási intézmény olyan újdonsá­gokkal szolgált, melyek a Refor­mátus Kollégiumot is további bővülésre és megújulásra ösztö­nözték. Julow Viktor történetíró sze­rint Debrecenben a piaristák voltak a barokk kultúra letéte­ményesei. A református és kato­likus közösségek egymás közötti versengése voltaképpen az al­földi város gyarapodását szol­gálta. A jó szándékú törekvések ellenére Debrecen nem akarta befogadni a piaristákat és talán csak akkor tört meg a jég, ami­kor a pestisjárvány idején a pia­rista szerzetesek segítettek ren­det tenni a városban. A piaristák azonban nem nehezteltek a deb­receniekre. A történelmi tanulságok fon­tolgatása során észre kell ven­nünk, hogy a szabadság nem ha­sonlítható a pokróchoz, amit egymásról rángatunk le és minél kevsebb jut a másiknak, annál több jut nekünk. Nekünk is akkor nagyobb a szabadságunk, ha a másiknak is több van belőle...— mondta végezetül Jeleníts Ist­ván. Gelencsér Gábor

Next