Zalai Hírlap, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-19 / 245. szám

1996. október 19., SZOMBAT A nagykanizsai Nem­zetközi Jazzfesztivál sztárvendége volt az ötvenkét esztendős Monty Alexander, akit bravúros zongorajá­téka, zseniális zenei ötletgazdagsága és improvizációs készsé­ge folytán méltán te­kintik a nagy amerikai jazznemzedék egyik kiemelkedő képviselő­jének. A világhírű jazz-zongoristá­val a Hotel Centrál éttermében beszélgettünk, emlékeiről, pá­lyafutásáról és a műfaj legendás alakjairól. —A jamaikai gyermekkor, az indulás milyen hatással volt a későbbi művészetére? — tuda­koltuk a megnyerő modorú sztárzongoristától, aki egy nyu­gat-európai turnét megszakítva jött el hazánkba és kizárólag Nagykanizsán lépett közönség elé. — 1944 június 6-án, vagyis az emlékezetes partraszállás napján (D-day) születtem Kingstonban. Átlagos családból származom, de szerencsére már gyermekfejjel közel kerültem a muzsikához, mert édesanyám zongoráján gyakorolhattam. Ti­zenévesen szívtam magamba a jellegzetes karibi ritmust és dal­lamokat, majd apámtól kaptam egy tangóharmonikát és idősebb jamaikai muzsikusokkal egy ka­lipszazenekarban játszottam. Nagy hatással voltak rám a rá­dióműsorok is, ahol jószerivel mindenféle zenei programot hallgattam Nat King Cole-tól kezdve a western filmek meló­diáján át a klasszikusokig. Kingstonban sok remek zenészt hallhattam, köztük Fats Domi­­no-t és Sam Cooke-ot, de még az iskolából is ellógtam, hogy él­vezhessem Louis Armstrong él­ményszámba menő koncertjét. — Tizennyolc éves volt, ami­kor családja az Egyesült Álla­mokba emigrált. Hogyan pró­bálta meg valóra váltani az elképzeléseit a jazz szülőhazájá­ban? — Amikor Miamiba érkez­tem, Kingstonhoz hasonlóan felkerestem az éjszakai klubo­kat és hat hónap múltán már ál­lást is kaptam az egyik bárban, ahol hajnalig muzsikáltunk és persze gyönyörködtünk Errol Garner, Oscar Peterson és Count Basie csodálatos dalla­maiban. Később Las Vegasba kerültem, ahol Buddy Rich hí­vott az együttesébe. Azt hiszem, mérföldkőnek számított pálya­futásomban, hogy Las Vegas­ban találkoztam a nagy Frank Sinatrával, aki egy barátjával együtt meghívott New Yorkba. Tizenkilenc éves voltam, ami­kor ebbe a lüktető világvárosba kerültem, alig néhány hónappal a Kennedy-gyilkosság előtt. Gyakran megfordultam a híres Birdland-ban, illetve a hatvanas évek New Yorkjának számos jazzklubjában, micsoda élmény volt Thelonius Monk, John Coltrane és Miles Davies kon­certjeit hallgatni. Miles eljött abba a klubba, ahol játszottam és később jó barátokká váltunk. Az időtájt vettem fel az első le­mezemet és az elmúlt évtizedek alatt mintegy félszáz albumot készítettem, számos remek mu­zsikus közreműködésével. Clint Eastwooddal is dolgoztam együtt, amikor a Charlie Parker emlékére készített „A madár” című film zenéjét komponál­tam. —­ Annak idején együtt tur­néztunk és közös lemezfelvéte­lünk volt Dizzy Gillespie-vel, továbbá sok felejthetetlen kon­certet adtunk Mitt Jacksonnal és Ray Brownnal. A jelenlegi egyéniségek közül nagyra érté­kelem Quincy Jones-t, aki a jazz és a pop műfajban egyaránt ka­talizátor szerepet tölt be, ugyan­is Quincy bámulatos érzékkel hozza össze a kitűnő zenészeket egy-egy produkcióhoz. — „Yard Movement” című legújabb albuma erősen ritmi­kus jamaikai ihletésű kompozí­ciókat tartalmaz... — Telitalálatnak érzem ezt a CD-t, amit jamaikai barátaim közreműködésével most nyáron készítettem az Island Records számára. Ez egy jazz-reggae lemez, amelyen megpróbáltam ötvözni a jamaikai táncritmu­sokat a swing ihletésű zongora­szólókkal. Tudok avantgárd zenét is játszani, de nem tartom magam avantgárd zongoris­tának, hanem elsősorban me­lodikus darabokkal szeretnék örömet szerezni a jazzkedvelők­­nek. — Véleménye szerint a pop mennyire szorítja háttérbe a jazzmuzsikát? — Jelenleg New Yorkban élek és figyelemmel tudom kí­sérni a jazzklubok pezsdülését. Rengeteg tehetséges fiatal jazz­­muzsikus van, akik továbbvi­szik Charlie Parker, Clifford Brown és John Coltrane nagy hagyományait. A jazz a popze­nével ellentétben azon kevesek­hez szól, akik méltányolják az igazi zeneművészetet. Ez a mű­faj olyan, mint a legpatinásabb bor. Ezért is örülök annak, hogy Regensburgból eljöhettem a triómmal Nagykanizsára, hogy megörvendeztessük a közön­séget a muzsikánkkal. A trióról annyit, hogy a los angelesi Hassan Wiggins-szel (bass) legutóbb másfél évtizede ját­szottunk együtt. Ő egyébként korábban Duke Ellington fiának a formációjában muzsikált. Hans Braber a hollandiai Há­gából a trió új tagja, de kitűnően érti a dolgát, ami nem véletlen, hiszen Jeff Hamilton tanítvá­nya. — Végezetül, de nem utolsó­sorban érdekelne bennünket, is­meri-e a magyar jazzélet kiváló­ságait? — Szabó Gábor jazzgitárost jól ismertem. Ha jól emlékszem és nem csal az emlékezetem, ak­kor Pege Aladárt is hallottam egyszer New Yorkban és az volt a véleményem róla, hogy a vi­lágnak feltétlenül meg kell is­mernie ezt a nagyszerű jazzmu­­zsikust! Gelencsér Gábor Reggae — Alexander-módra Monty Alexander és az őt kísérő zenésztársak. (Szakony Attila felvétele) MAGAZIN E­mbernek ember által... Szeles Józseffel az írásról, versekről s a megélhetés gondjairól Nem tipikus eset, hogy vala­kinek 40 évesen jelenjék meg az első verseskötete. De előfordul, mint a napokban, mikor A hóem­ber álma címmel látott napvilá­got a keszthelyi Szeles Józsefé, a Zalai Írók Egyesülete kiadásá­ban, a megyei és a keszthelyi vá­rosi önkormányzat, valamint a Zalatour támogatásával... Előbb telefonon újságolta, aztán találkozunk is. A keszthe­lyi Kisfaludy-sörözőbe szól ran­devúnk, ahol törzsasztalához kalauzol. „Három háznyira” la­kik innét, jegyzi meg. Mostan­ság sem csak kötet­gazda, mun­kát is keres; a költészetből meg­élni persze nem lehet, jobbára maga­ maga most megjelent könyve terjesztője is. (A kötettel egyébként közelebbről — a szerző jelenlétében — október 28-án, a helyi Fejér György Vá­rosi Könyvtárban ismerkedhet­nek az érdeklődők, 17 órától.) — Olyan, mintha az ember­nek az első gyereke lenne — ka­pom a visszajelzéseket, sokan örülnek neki, a keszthelyiek is tudják, hogy húsz éve publiká­lok. Azt hiszem, ez életem egy ke­resztmetszete... Az Elsőkötetes zalai szerzők sorozatát Lackner László, a verseket Fodor András szer­kesztette. S az eredmény feszes ciklusokba szedett, az évszako­kat feltáró lírai látomásoktól a munkások körébe kalauzoló so­rokig, a poézis, az „ittmaradott­­ság” kínjait idéző strófáktól a szerelmetes verslevélig felvo­nultató kötet, mely rossz­ jó­kedvben már leemelhető a könyvespolcról... Örök kérdés, de nem megke­rülhető: hogyan is kezd verselni az ember? — Még Veszprém megyéhez tartoztunk, mikor cikkecskéim jelentek meg a Naplóban, aztán szerelmes is volt az ember... Péntek Imréék bíztattak, hogy írjak, meg ezt kéne elolvasni, azt­­ kezdtem komolyabban venni. Húsz évesen felmentem Pestre, sok íróval, költővel, újságíróval összejöttem. S hogy kik hatottak rá? Nagy László, Pilinszky János, József Attila, Kassák, no és a prózában Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán... Versei idővel nem csak a megyei lap(ok)ban, így rendre a Zalai Hírlapban is, de többek közt a Kortársban, Új írásban, a Somogyban, a Ma­gyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban jelentek meg, elju­tottak a Vajdaságba s a párizsi Magyar Műhelybe, antológiák­ba is. A zalai írók társaságaihoz Keszthely zalai illetőségétől, a kezdetektől csatlakozott, s csu­pa jót hallani tőle a helyi körben folyó műhelymunkáról. De ez már a jelen, s hosszú az út idáig: — Avantgárd vonalon indul­tam, aztán valahogy kialakult egy stílusom... Szerettem volna számítógéppel, képversekkel is próbálkozni, de nem volt lehető­ségem rá, kénytelen voltam így írni, ahogy most — de azt hi­szem, jobb is... A versek kapcsán említem — mintha az összkép némileg bo­rús, fátylas lenne. —Igen, ez az alkatomhoz tar­tozik. Csöndes ember vagyok— írásban „dühöngök", próza- és újságírásban is... — Mikor ír? — Hát amikor az embernek ihlete van. Ezt nem lehet meg­magyarázni — a vers az jön, le kell írni egy pillanat alatt, éjjel háromkor fel kell kelni a hideg szobában, mert ha nem írom meg abban a pillanatban, utána már nem jó, már keresgélni kell. Régebben hagytam, hogy hadd haladjon magától a dolog, mos­tanában már szigorúbb vagyok magammal és javítgatok. —Kedvence? — Ezek ugye 76-tól vannak máig — a kedvencem, a Járom az utam. Keszthelyi polgárnak vallom magam, itt születtem, apám is, tősgyökeres keszthe­lyiek vagyunk. — A kötet ajánlásában szó esik színdarab- és filmtervről is... —Képek jutnak eszembe már évek óta, le kellene ülni és leírni. A családról szólnának, konflik­tusokról, problémákról. Ha megérem, akkor meglesz. Csak az ember napi gondjai mellett, hogy mit egyen holnap... Nőtlen. Egyedül él. És nem így akarta. — Elég sok tragédia volt az életemben—szinte vonzom... — Mennyire segít ezen az írás? — Nagy megkönnyebbülés, sokkal jobb, mint ha az ember marokszám szedné a gyógyszert vagy berúgna... Az írás nekem gyógyszer is — a konfliktusokat le tudom írni, meg tudom élni és ez segít az ember lelkén, köny­­nyebben veszi a tragédiákat is. Egyedül vagyok, de mégsem, sok ismerősöm, barátom, segí­tőm van itt... —Mitől érezné istenigazából boldognak magát? —Ha polgári családi életben létezhetnék, ha az íráshoz is meglenne minden lehetőségem, egy normális lakás, jövedelem, de ez régebben sem adatott meg, most meg főleg nem. Egyik nap­ról a másikra élek... Nekem ez adatott, visszabeszélni nem le­het. Némi sóvárgással említi egy utóbbi olvasmányát, Karinthy Ferenc naplóját s az írót övező miliőt. Mert sorsa más. Elmesé­li, sokáig volt kórházban s bír­­kózik-birkózott élettel-szenve­­déllyel. '87-ben döntött úgy: nem lesz beteg. — Van bennem egy kis győzni akarás—nem akarom elhagyni magam, győzni akarok. „A kalapács, mérőszalag, fő­zőkanál kieshetett a kezemből, a töltőtoll viszont a kezembe szállt”, fogalmaz a kötet beve­zetőjében s ugyanitt életrajzába pillantva még sok mindent talál az ember, hogy szakmája szerint autószerelő, hegesztő s szakács, de dolgozott rikkancsként, se­gédmunkásként, csontozóként, volt raktáros és munkanélküli... — '93-ig tanultam, akkor a szakács szakmát, átképzésen, mivel munkanélküli lettem. Mi­kor Pesten dolgoztam három műszakban a textiliparban, ak­kor textilipari szakközépiskolá­ba jártam —­ mikor volt munka­helyem, tanultam, próbáltam képezni magam. De miből is él meg egy mai verselő? Aligha a honorárium­ból...: — Próbálok újságot írni, a nyáron hírlapelosztóként dol­goztam, naponta reggel fél öttől, amíg volt újság... Most a sza­kács szakmában szeretnék elhe­lyezkedni, de akármilyen mun­kát el kell vállalnom, mert fent kell tartanom magam... S nem csak polgári létet, csa­ládot szeretne, hanem „prózaib­ban”: egy prózakötetet is, majd. Prózát különben is szívesebben ír, hisz a „vers az jön”, a prózát pedig ki kell találni, csiszolni... Kvázi „időmilliomos”. Pél­dául hogy mit olvas? Most ép­pen Molnár Ferenc prózáját. Hogy telnek napjai? — Elég sokat vagyok itt, be­szélgetünk, a lakást is rendben kell tartani, takarítani, mosni­­főzni. Könyvtárba járok, a napi sajtót figyelem és most azon dol­gozom, hogy a könyvemet bemu­tassam, ez egy kis kenyérkerese­ti forrás is nekem... Nem lehet kihagyni, hogyan is ajánlaná maga a verseit? —Embernek ember által való üzenet... — Kujber — „Prózai kívánság gyanánt prózai kötetet is szeretnék...” ZALAI HÍRLAP . „Értük dolgozunk” Hétről hétre többen nézik a te­levízióban a csaknem két hó­napja folyó „Ki mit tud?”-ot. A közönségszavazatok száma is meghaladta immáron a 200 ezret. Keveset tudunk viszont az adások rendezőjéről, aki nő lété­re ötszemélyes, férfiakból álló stábot „vezényel”. Csenterics Ágnes, a Magyar Televízió egyik legtöbbet foglalkoztatott rendezője. A nyolc elődöntő után októ­ber 23-tól három héten át, szer­dánként sugározzák a közép­döntőket. A döntő november 16-án, szombat este lesz, rá egy hétre pedig a gálaműsor, amely­ben a régi „Ki mit tud?”-ok nagy felfedezettjei is színpadra lép­nek. — Életemben először rende­zek „Ki mit tud?”-ot, de sajnos emlékszem már a legelsőre is — mondja a rendezőnő. — 1962- ben, a televíziózás hőskorában ez a műsor óriási dolognak szá­mított. Az előadások hangulatát a televízió legmodernebb közve­títőkocsijából varázsolja a kép­ernyőkre a 13 tagú csapat. —Az adásokat megelőző pró­bán minden versenyzőnek igyekszünk teljesíteni kívánsá­gait — folytatja Csenterics Ág­nes. —­ Van, aki kész elképzelé­sekkel érkezik, például a vilá­­gosítást illetően, ilyenkor a ké­résének megfelelő tényeket biztosítunk. Szeretnénk éreztet­ni a versenyzőkkel, hogy mind­annyian értük dolgozunk, hiszen a mai, elüzletiesült világban sok tehetséges fiatalnak ez az egyet­len „kiugrási” lehetősége. Évek óta ugyanazzal a stábbal dolgo­zom, kollégáimmal félszavakból értjük egymást, mégis nehéz pil­lanatokat élünk át abban a 15 másodpercben, amikor az élő adás kezdete előtt megindul a visszaszámlálás. n. zs.

Next