Zalai Hírlap, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-19 / 245. szám
1996. október 19., SZOMBAT A nagykanizsai Nemzetközi Jazzfesztivál sztárvendége volt az ötvenkét esztendős Monty Alexander, akit bravúros zongorajátéka, zseniális zenei ötletgazdagsága és improvizációs készsége folytán méltán tekintik a nagy amerikai jazznemzedék egyik kiemelkedő képviselőjének. A világhírű jazz-zongoristával a Hotel Centrál éttermében beszélgettünk, emlékeiről, pályafutásáról és a műfaj legendás alakjairól. —A jamaikai gyermekkor, az indulás milyen hatással volt a későbbi művészetére? — tudakoltuk a megnyerő modorú sztárzongoristától, aki egy nyugat-európai turnét megszakítva jött el hazánkba és kizárólag Nagykanizsán lépett közönség elé. — 1944 június 6-án, vagyis az emlékezetes partraszállás napján (D-day) születtem Kingstonban. Átlagos családból származom, de szerencsére már gyermekfejjel közel kerültem a muzsikához, mert édesanyám zongoráján gyakorolhattam. Tizenévesen szívtam magamba a jellegzetes karibi ritmust és dallamokat, majd apámtól kaptam egy tangóharmonikát és idősebb jamaikai muzsikusokkal egy kalipszazenekarban játszottam. Nagy hatással voltak rám a rádióműsorok is, ahol jószerivel mindenféle zenei programot hallgattam Nat King Cole-tól kezdve a western filmek melódiáján át a klasszikusokig. Kingstonban sok remek zenészt hallhattam, köztük Fats Domino-t és Sam Cooke-ot, de még az iskolából is ellógtam, hogy élvezhessem Louis Armstrong élményszámba menő koncertjét. — Tizennyolc éves volt, amikor családja az Egyesült Államokba emigrált. Hogyan próbálta meg valóra váltani az elképzeléseit a jazz szülőhazájában? — Amikor Miamiba érkeztem, Kingstonhoz hasonlóan felkerestem az éjszakai klubokat és hat hónap múltán már állást is kaptam az egyik bárban, ahol hajnalig muzsikáltunk és persze gyönyörködtünk Errol Garner, Oscar Peterson és Count Basie csodálatos dallamaiban. Később Las Vegasba kerültem, ahol Buddy Rich hívott az együttesébe. Azt hiszem, mérföldkőnek számított pályafutásomban, hogy Las Vegasban találkoztam a nagy Frank Sinatrával, aki egy barátjával együtt meghívott New Yorkba. Tizenkilenc éves voltam, amikor ebbe a lüktető világvárosba kerültem, alig néhány hónappal a Kennedy-gyilkosság előtt. Gyakran megfordultam a híres Birdland-ban, illetve a hatvanas évek New Yorkjának számos jazzklubjában, micsoda élmény volt Thelonius Monk, John Coltrane és Miles Davies koncertjeit hallgatni. Miles eljött abba a klubba, ahol játszottam és később jó barátokká váltunk. Az időtájt vettem fel az első lemezemet és az elmúlt évtizedek alatt mintegy félszáz albumot készítettem, számos remek muzsikus közreműködésével. Clint Eastwooddal is dolgoztam együtt, amikor a Charlie Parker emlékére készített „A madár” című film zenéjét komponáltam. — Annak idején együtt turnéztunk és közös lemezfelvételünk volt Dizzy Gillespie-vel, továbbá sok felejthetetlen koncertet adtunk Mitt Jacksonnal és Ray Brownnal. A jelenlegi egyéniségek közül nagyra értékelem Quincy Jones-t, aki a jazz és a pop műfajban egyaránt katalizátor szerepet tölt be, ugyanis Quincy bámulatos érzékkel hozza össze a kitűnő zenészeket egy-egy produkcióhoz. — „Yard Movement” című legújabb albuma erősen ritmikus jamaikai ihletésű kompozíciókat tartalmaz... — Telitalálatnak érzem ezt a CD-t, amit jamaikai barátaim közreműködésével most nyáron készítettem az Island Records számára. Ez egy jazz-reggae lemez, amelyen megpróbáltam ötvözni a jamaikai táncritmusokat a swing ihletésű zongoraszólókkal. Tudok avantgárd zenét is játszani, de nem tartom magam avantgárd zongoristának, hanem elsősorban melodikus darabokkal szeretnék örömet szerezni a jazzkedvelőknek. — Véleménye szerint a pop mennyire szorítja háttérbe a jazzmuzsikát? — Jelenleg New Yorkban élek és figyelemmel tudom kísérni a jazzklubok pezsdülését. Rengeteg tehetséges fiatal jazzmuzsikus van, akik továbbviszik Charlie Parker, Clifford Brown és John Coltrane nagy hagyományait. A jazz a popzenével ellentétben azon kevesekhez szól, akik méltányolják az igazi zeneművészetet. Ez a műfaj olyan, mint a legpatinásabb bor. Ezért is örülök annak, hogy Regensburgból eljöhettem a triómmal Nagykanizsára, hogy megörvendeztessük a közönséget a muzsikánkkal. A trióról annyit, hogy a los angelesi Hassan Wiggins-szel (bass) legutóbb másfél évtizede játszottunk együtt. Ő egyébként korábban Duke Ellington fiának a formációjában muzsikált. Hans Braber a hollandiai Hágából a trió új tagja, de kitűnően érti a dolgát, ami nem véletlen, hiszen Jeff Hamilton tanítványa. — Végezetül, de nem utolsósorban érdekelne bennünket, ismeri-e a magyar jazzélet kiválóságait? — Szabó Gábor jazzgitárost jól ismertem. Ha jól emlékszem és nem csal az emlékezetem, akkor Pege Aladárt is hallottam egyszer New Yorkban és az volt a véleményem róla, hogy a világnak feltétlenül meg kell ismernie ezt a nagyszerű jazzmuzsikust! Gelencsér Gábor Reggae — Alexander-módra Monty Alexander és az őt kísérő zenésztársak. (Szakony Attila felvétele) MAGAZIN Embernek ember által... Szeles Józseffel az írásról, versekről s a megélhetés gondjairól Nem tipikus eset, hogy valakinek 40 évesen jelenjék meg az első verseskötete. De előfordul, mint a napokban, mikor A hóember álma címmel látott napvilágot a keszthelyi Szeles Józsefé, a Zalai Írók Egyesülete kiadásában, a megyei és a keszthelyi városi önkormányzat, valamint a Zalatour támogatásával... Előbb telefonon újságolta, aztán találkozunk is. A keszthelyi Kisfaludy-sörözőbe szól randevúnk, ahol törzsasztalához kalauzol. „Három háznyira” lakik innét, jegyzi meg. Mostanság sem csak kötetgazda, munkát is keres; a költészetből megélni persze nem lehet, jobbára maga maga most megjelent könyve terjesztője is. (A kötettel egyébként közelebbről — a szerző jelenlétében — október 28-án, a helyi Fejér György Városi Könyvtárban ismerkedhetnek az érdeklődők, 17 órától.) — Olyan, mintha az embernek az első gyereke lenne — kapom a visszajelzéseket, sokan örülnek neki, a keszthelyiek is tudják, hogy húsz éve publikálok. Azt hiszem, ez életem egy keresztmetszete... Az Elsőkötetes zalai szerzők sorozatát Lackner László, a verseket Fodor András szerkesztette. S az eredmény feszes ciklusokba szedett, az évszakokat feltáró lírai látomásoktól a munkások körébe kalauzoló sorokig, a poézis, az „ittmaradottság” kínjait idéző strófáktól a szerelmetes verslevélig felvonultató kötet, mely rossz jókedvben már leemelhető a könyvespolcról... Örök kérdés, de nem megkerülhető: hogyan is kezd verselni az ember? — Még Veszprém megyéhez tartoztunk, mikor cikkecskéim jelentek meg a Naplóban, aztán szerelmes is volt az ember... Péntek Imréék bíztattak, hogy írjak, meg ezt kéne elolvasni, azt kezdtem komolyabban venni. Húsz évesen felmentem Pestre, sok íróval, költővel, újságíróval összejöttem. S hogy kik hatottak rá? Nagy László, Pilinszky János, József Attila, Kassák, no és a prózában Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán... Versei idővel nem csak a megyei lap(ok)ban, így rendre a Zalai Hírlapban is, de többek közt a Kortársban, Új írásban, a Somogyban, a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban jelentek meg, eljutottak a Vajdaságba s a párizsi Magyar Műhelybe, antológiákba is. A zalai írók társaságaihoz Keszthely zalai illetőségétől, a kezdetektől csatlakozott, s csupa jót hallani tőle a helyi körben folyó műhelymunkáról. De ez már a jelen, s hosszú az út idáig: — Avantgárd vonalon indultam, aztán valahogy kialakult egy stílusom... Szerettem volna számítógéppel, képversekkel is próbálkozni, de nem volt lehetőségem rá, kénytelen voltam így írni, ahogy most — de azt hiszem, jobb is... A versek kapcsán említem — mintha az összkép némileg borús, fátylas lenne. —Igen, ez az alkatomhoz tartozik. Csöndes ember vagyok— írásban „dühöngök", próza- és újságírásban is... — Mikor ír? — Hát amikor az embernek ihlete van. Ezt nem lehet megmagyarázni — a vers az jön, le kell írni egy pillanat alatt, éjjel háromkor fel kell kelni a hideg szobában, mert ha nem írom meg abban a pillanatban, utána már nem jó, már keresgélni kell. Régebben hagytam, hogy hadd haladjon magától a dolog, mostanában már szigorúbb vagyok magammal és javítgatok. —Kedvence? — Ezek ugye 76-tól vannak máig — a kedvencem, a Járom az utam. Keszthelyi polgárnak vallom magam, itt születtem, apám is, tősgyökeres keszthelyiek vagyunk. — A kötet ajánlásában szó esik színdarab- és filmtervről is... —Képek jutnak eszembe már évek óta, le kellene ülni és leírni. A családról szólnának, konfliktusokról, problémákról. Ha megérem, akkor meglesz. Csak az ember napi gondjai mellett, hogy mit egyen holnap... Nőtlen. Egyedül él. És nem így akarta. — Elég sok tragédia volt az életemben—szinte vonzom... — Mennyire segít ezen az írás? — Nagy megkönnyebbülés, sokkal jobb, mint ha az ember marokszám szedné a gyógyszert vagy berúgna... Az írás nekem gyógyszer is — a konfliktusokat le tudom írni, meg tudom élni és ez segít az ember lelkén, könynyebben veszi a tragédiákat is. Egyedül vagyok, de mégsem, sok ismerősöm, barátom, segítőm van itt... —Mitől érezné istenigazából boldognak magát? —Ha polgári családi életben létezhetnék, ha az íráshoz is meglenne minden lehetőségem, egy normális lakás, jövedelem, de ez régebben sem adatott meg, most meg főleg nem. Egyik napról a másikra élek... Nekem ez adatott, visszabeszélni nem lehet. Némi sóvárgással említi egy utóbbi olvasmányát, Karinthy Ferenc naplóját s az írót övező miliőt. Mert sorsa más. Elmeséli, sokáig volt kórházban s bírkózik-birkózott élettel-szenvedéllyel. '87-ben döntött úgy: nem lesz beteg. — Van bennem egy kis győzni akarás—nem akarom elhagyni magam, győzni akarok. „A kalapács, mérőszalag, főzőkanál kieshetett a kezemből, a töltőtoll viszont a kezembe szállt”, fogalmaz a kötet bevezetőjében s ugyanitt életrajzába pillantva még sok mindent talál az ember, hogy szakmája szerint autószerelő, hegesztő s szakács, de dolgozott rikkancsként, segédmunkásként, csontozóként, volt raktáros és munkanélküli... — '93-ig tanultam, akkor a szakács szakmát, átképzésen, mivel munkanélküli lettem. Mikor Pesten dolgoztam három műszakban a textiliparban, akkor textilipari szakközépiskolába jártam — mikor volt munkahelyem, tanultam, próbáltam képezni magam. De miből is él meg egy mai verselő? Aligha a honoráriumból...: — Próbálok újságot írni, a nyáron hírlapelosztóként dolgoztam, naponta reggel fél öttől, amíg volt újság... Most a szakács szakmában szeretnék elhelyezkedni, de akármilyen munkát el kell vállalnom, mert fent kell tartanom magam... S nem csak polgári létet, családot szeretne, hanem „prózaibban”: egy prózakötetet is, majd. Prózát különben is szívesebben ír, hisz a „vers az jön”, a prózát pedig ki kell találni, csiszolni... Kvázi „időmilliomos”. Például hogy mit olvas? Most éppen Molnár Ferenc prózáját. Hogy telnek napjai? — Elég sokat vagyok itt, beszélgetünk, a lakást is rendben kell tartani, takarítani, mosnifőzni. Könyvtárba járok, a napi sajtót figyelem és most azon dolgozom, hogy a könyvemet bemutassam, ez egy kis kenyérkereseti forrás is nekem... Nem lehet kihagyni, hogyan is ajánlaná maga a verseit? —Embernek ember által való üzenet... — Kujber — „Prózai kívánság gyanánt prózai kötetet is szeretnék...” ZALAI HÍRLAP . „Értük dolgozunk” Hétről hétre többen nézik a televízióban a csaknem két hónapja folyó „Ki mit tud?”-ot. A közönségszavazatok száma is meghaladta immáron a 200 ezret. Keveset tudunk viszont az adások rendezőjéről, aki nő létére ötszemélyes, férfiakból álló stábot „vezényel”. Csenterics Ágnes, a Magyar Televízió egyik legtöbbet foglalkoztatott rendezője. A nyolc elődöntő után október 23-tól három héten át, szerdánként sugározzák a középdöntőket. A döntő november 16-án, szombat este lesz, rá egy hétre pedig a gálaműsor, amelyben a régi „Ki mit tud?”-ok nagy felfedezettjei is színpadra lépnek. — Életemben először rendezek „Ki mit tud?”-ot, de sajnos emlékszem már a legelsőre is — mondja a rendezőnő. — 1962- ben, a televíziózás hőskorában ez a műsor óriási dolognak számított. Az előadások hangulatát a televízió legmodernebb közvetítőkocsijából varázsolja a képernyőkre a 13 tagú csapat. —Az adásokat megelőző próbán minden versenyzőnek igyekszünk teljesíteni kívánságait — folytatja Csenterics Ágnes. — Van, aki kész elképzelésekkel érkezik, például a világosítást illetően, ilyenkor a kérésének megfelelő tényeket biztosítunk. Szeretnénk éreztetni a versenyzőkkel, hogy mindannyian értük dolgozunk, hiszen a mai, elüzletiesült világban sok tehetséges fiatalnak ez az egyetlen „kiugrási” lehetősége. Évek óta ugyanazzal a stábbal dolgozom, kollégáimmal félszavakból értjük egymást, mégis nehéz pillanatokat élünk át abban a 15 másodpercben, amikor az élő adás kezdete előtt megindul a visszaszámlálás. n. zs.