Zalai Hírlap, 1998. február (54. évfolyam, 27-49. szám)

1998-02-14 / 38. szám

1998. február 14., SZOMBAT HITVILÁG Kovász a tésztában Visszatérés­­ az ősegyház értékeihez A lourdesi jelenés bizonysága 1999. április 16-án lesz száz esztendeje, hogy Neverben meghalt Soubirous Berna­dette. Halálos ágyán mondott szavai: „Az lesz a legjobb, amit a lehető legegyszerűbben írnak meg. Azzal, hogy virágosakká akarják tenni a dolgokat, kifor­gatják azokat természetes vol­­tukból.” Bernadette tiszta, egyszerű és puritán evangéliumi szentséget élt meg, mindennap magasabb fokra emelkedve. A szegény és következő szentet csodáljuk benne: „akiben csodás harmó­niában működik együtt a termé­szet és kegyelem.” Nekünk való szent, korunknak adott szent. Üzenetközlő tanú, aki arra szó­lít, hogy éljük át a reménység misztériumát úgy ahogy ő tette. Századik évfordulója követke­zik annak a napnak, melyen szent Bernadette belépett a Mennyek boldogságába, melyet a Szeplőtelen Szűz neki meg­ígért: „Én téged boldoggá tesz­lek, de nem ezen a világon.” Franciaország déli részén a pireneusi hegylánc lábánál fek­szik Lourdes városka. Nem je­lentős hely. S mégis vágyako­zással tekint feléje az egész világ. Négy évvel a szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirde­tése után 1858-ban történt. Itt je­lent meg február 11-én a massa­­bielle-i barlangban a Boldogsá­­gos -Szűz Mária egy szegény lourdesi molnármester 14 éves leánykájának. Egy verőfényes téli napon rőzseszedés közben egy gyönyörű női alakot vett észre, aki hófehér ruhát viselt és derekát égszínkék öv szorította át, fejét fehér fátyol borította. Imára kulcsolt kezében rózsafü­zért tartott, melynek fehér sze­meit aranyzsinór fűzte egymás­hoz. Őt is imádságra intette. Megtanította a keresztvetés he­lyes módjára. Barátságos szere­tettel nézett rá, a rózsafüzér imádkozására buzdította. Majd a következő jelenések­ben bűnbánatra és bűnösökért való imádságra szólította fel a gyerekeket. Vigye meg a pap­ságnak az ő kívánságát, hogy e helyen templom emeltessék az ő tiszteletére és sokan zarándo­koljanak a kegyhelyre. A bar­lang fölött a gyönyörű háromha­jós márványtemplom felépült. Február 24-én a jelenés pa­rancsára Bernadette meghatáro­zott helyen körmével ásni kez­dett, s a jelzett helyen forrás fa­kadt. A mai napig folyó Lourdesi forrás tekintélyes forrássá duz­zadt, naponként 122 ezer liter vizet ad, amely körül a legtöbb gyógyulás történik. A betegek évente 100 ezer fürdőt vesznek. A március 25-i látomás alkal­mával a plébános megbízásából Bernadette egyenesen a nevét tudakolta. A Szent Szűz szelí­den rámosolygott, kezét az ég felé tárta és átszellemült tekin­tettel így válaszolt: „Én vagyok a Szeplőtelen fogantatás." A csodák nagy része a forrás körül, más része a barlangnál, jelentős része a templom előtti nagy té­ren történik, ahol a betegeket hordozó ágyakon kifektetik, az áldásra várva. Hívő és hitetlen tudósokból, teológusokból, ter­mészettudósokból összeállított bizottság évekig tartó beható vizsgálat után arra az eredmény­re jutott, hogy a lourdesi gyó­gyulások sok-sok gyógyulása természetes úton nem magya­rázható meg. Lourdes látoga­tottság tekintetében túlszárnyal­ta az összes kegyhelyeket. Igazi jelentőségét mégsem a csodálatos testi gyógyulások­ban kell keresnünk, hanem a lel­­kekre gyakorolt óriási hatásuk­ban. Mindjárt az első jelenések után számos feltűnő megtérés történt. Azóta a testi meggyó­gyultak száma ezrekben és ez­rekben fejezhető ki, a lelkileg meggyógyultaké pedig milliók­ban. A lourdesi jelenés Isten le­ereszkedő kegyessségének és a Boldogságos Szűz anyai szere­­tetének kiáltó nagy bizonyossá­ga a mi korunk számára. Dr. Huszár Imre P. Jeromos Szent Bernadette A háromhajós márványtemplom. „Állj meg életed rohanásában egy csöppet és ajándékozd meg magad egy kis idővel, hogy megnézhesd milyen a kapcsola­tod Istennel, embertársaiddal, önmagaddal! Gondolkodj el mit vársz magadtól és környezeted­től?” — szól az egyház felhívása (kérése) a római katolikusok­hoz. —A keresztény önismeret— hisz végül erről van szó — éle­sen elválasztható a más valláson élő emberétől, vagy a nem hívő önvizsgálódásától? — kérdez­zük dr. Szabó Gyula plébános­tól. — Érdekes kérdés, mert az önismeret inkább az erkölcsi­­ségtől elválaszthatatlan — vá­laszol az atya. — Az viszont vi­tathatatlan, az Isten nélkül élő ember csak a természetes mód­szereket fogadja el. Ugyanakkor egy hívő lélek — elfogadva más törvényszerűségeket is — szá­mára a Szentírás Isten hozzá szóló üzenete, igazságokat kö­zöl, így azt ő beépíti világnézeté­be. Az igazi választóvonal—az önismeret kérdésében is—talán az, hogy míg a természeti vallá­sok keresik az Istent, a keresz­tény vallásban ez épp fordított­ja. Isten keresi az embert. A ke­resztény önismeretben a döntő, hogy a természetes princípiu­mok mellett az isteni kinyilat­koztatást is alkalmazzuk ma­gunkra. Kár lenne elhallgatni, bizony az alapos önvizsgálat „megrokkant” napjainkban. — Miben tükröződik ez? — A bűntudat kiesése érzé­kelhető talán legjobban. Alapos önvizsgálat, önismeret nélkül bűntudata sincs az embernek. — Az önvizsgálódáshoz idő kell, legtöbbünk (néha joggal) ennek hiányát emlegeti. S hát ér­dekes tán az is, hogy az önvizs­gálat, meditáció a keleti vallá­sokban erősen jelen van. — így igaz, de most hadd utaljak az ősegyházra, annak történetére. A Római Birodalom bukásakor három kultúrköz­­pontra oszlott az egyház. Edesz­­sza a keleti ember befelé fordu­lásának, a meditációnak; Kons­tantinápoly az út, az igazságok feltárásának, keresésének, a te­ológiának; Róma pedig a jog­nak lett centruma. A keresztény­ség igazi szintézise ennek hár­masa lenne. Talán nem véletlen, hogy manapság a szerzetesek közül a Nyugat-Európában élők fordulnak a legtöbben — Kelet felé. Hogy az ottani meditatív módszerek keresésével-alkal­­mazásával, a keresztény igaz­ságok megismerésében mé­lyebbre tudjanak hatolni. — Akkor ma, amikor az egy­ház nagyobb hangsúlyt helyez az önismeretre, tulajdonképpen visszatér a gyökerekhez? Edesszához, Konstantinápoly­­hoz, Rómához? —Igen, kétségkívül van ilyen törekvés. Még azt azért meg­említeném — ha már régmúlt időkről beszélünk—, a görög fi­lozófusok az önismeret „meg­szerzését” szintén primátusként kezelték. No, de visszatérve a XX. századba. Ahhoz, hogy az ember az önismerettel bírjon, fogékonynak kell lennie az isteni parancsok iránt, így nyeri el az alázatosságot, s tudatában lesz — többek között —, hogy nem helyezheti magát más emberfö­lé. — A keresztény ember önis­merete tehát... — Egy mindent átjáró folya­mat, ami felszabadítja a lelket. Könnyebbé, mint kovász a tész­tát. Ezért kell időt adnunk—így van ez egyébként más ismeretek elsajátításánál is—a lelkiisme­ret vizsgálatához. A keresztény ember számára így kínálkozik a legjobb módszer az önismeret elsajátítására. — Kell azért ehhez némi ku­rázsi. — Egyensúlyt kell tartani, hisz képtelenség úgy élni, hogy mindig csak a nehezet válasz­­szuk. Az embert meg kell hagyni egészséges természetében, de ami rossz, azt nyesegetni kell. A. L. „Folyamat, ami felszabadít.” (Pezzetta Umberto felvétele) ZALAI HÍRLAP . „Nem a bűnöst kell elítélni”Sokéves kihagyás után oktatható az egyházjog Sem a prostituált, sem a szol­gáltatást igénybe vevő, sem pedig a futtató fölött nem mondunk ítéletet, mert nem ez a feladatunk — mondta Bíró László püspök, a Jövőnk vé­delmében, avagy prostitúció, emberi méltóság, egészséges társadalom címmel rendezett sajtóbeszélgetésen. A katolikus gondolkodás Jé­zus szavát követve vallja, hogy nem a bűnöst kell elítélni, ha­nem magát a bűnt — hangoztat­ta a püspök. Bíró László hang­súlyozta: segítséget akarnak nyújtani mindazoknak, akik zsákutcába kerültek. Nem fel­tétlenül az előkészületben lévő törvény megvitatása a legfonto­sabb. Erkölcsi elvek nélkül egyetlen törvény sem hatékony; ha a törvények alkotói nem ezt tartják szem előtt, akkor legali­zálják ezt az állapotot, és nem viasszaszorítják azt. (MTI) Aki önként jön, s akit küldenek ide Valláslélektan a pszichiátriai intézetben a segítségre szoruló betegek gyógyítására A „Valláslélektan” tábla né­hány éve új osztályt jelez a „Li­­póton”, az Országos Pszichiátri­ai és Neurológiai Intézetben. —Mi is ez a rendhagyónak, a világon egyedülállónak számító osztály, melyhez hasonló nincs sem Európában, sem másutt?— A kérdést dr. Süle Ferenc osz­tályvezető főorvosnak tettük fel. — Valóban új, hat éve műkö­dő osztályról van szó. Koráb­ban, az elmúlt évtizedekben a valláslélektan nem volt, nem le­hetett téma ott, ahol a vallást a népek ópiumának tartották, egy­értelműen káros jelenségnek könyvelték el. Ilyen körülmé­nyek között a vallásos emberek szükség szerinti lelki megsegí­tése szóba sem kerülhetett.­­ Amit régen a köznyelvben csak vallási hóbortként emle­gettek, azt ma, ezen az osztályon betegségként kezelik? — Igen nehéz határvonalakat húzni a normális vallásosság és a túlzott, már beteges vallási megnyilvánulások között. A vallást mi igen tágan értelmez­zük, vagyis nem csupán a törté­nelmi vallások körét értjük ide, hanem a különféle vallási cso­portokat, a gombamódra gyara­podó új vallási mozgalmakat is. — És kit tartanak betegnek? — Több betegcsoportot kü­lönböztetünk meg. Vannak olyan lelkileg labilis emberek, akik az átlagosnál jobban von­zódnak valamely valláshoz vagy vallási csoporthoz. Valami miatt menekülnek, támaszt ke­resnek, és az esetek nagy részé­ben az ott kapott támasz elegen­dő is számukra. Ha azonban a lelki krízis olyan mértékű, hogy a lelki zavart nem oldja, esetleg fel sem ismeri időben az adott vallási közösség, akkor a beteg hozzánk kerül. Sajnos, az esetek többségében már túl későn, mert sok vallási csoport túl sokáig to­lerálja, vallási kérdésnek véli csupán a pszichés zavart. Az­után vannak úgynevezett ekle­­siogén patológiás eseteink, mi­kor egy adott gyülekezetben el­torzul a vallási élet — gyakorta éppen a lelkész torz személyisé­ge révén —, és ez hat a hívekre is negatívan és természetesen a vallásos, komolyan hívő ember is megbetegedhet nemcsak testi, hanem lelki betegségekben is. Vannak példák, mikor vallási csoportok, az ún. destruktív szekták, belső sugallatra, töme­gesen öngyilkosságot követnek el, vagy sátáni parancsra gyil­kolnak, kényszerképzetek, láto­mások hatására kárt tesznek ön­magukban és másokban. E je­lenségeket komolyan kellene venni, és szakemberek bevoná­sával időben kezelni a lelkileg ilyen mértékben deformált bete­geket. —Miként is kerülnek ide a be­tegek, és hogyan gyógyítják őket? — Van, aki önként jön, felis­merve, hogy valami baj van vele, valami felborult lelki egyensú­lyában, másokat a család hoz, vagy éppen annak a vallási cso­portnak a lelkésze, ahova az ille­tő tartozik. Osztályunk forgalma nagy, és sok az ambuláns beteg is. A terápiának sokféle módja van a modern orvostudomány és pszichiátria mai ismeretei sze­rint. Mi itt egyéni, illetőleg kis- és nagycsoportos pszichoterápi­ás kezeléseket, foglalkozásokat tartunk, leginkább a jungi lélek­tan alkalmazása alapján. Egyre több szakember érdeklődik e téma iránt, célunk végül is az, hogy a labilis, beteg lelkű, pszichésen sérült embertársain­kat mielőbb visszavezessük az egészségesek társadalmába. Leopold Györgyi A közelmúltban egyházjogi konferenciát szervezett Debrecen­ben a Magyar Jogász Szövetség. Ezt megelőzően több mint fél évszázada nem volt ilyen áttekintés. Nem véletlenül, mert az egyházak szerepét csökkentő (párt) állami politika igyekezett teljesen kiirtani még az emlékét is annak az időnek, amikor az egyházjog önálló diszciplína volt a jogtudományban. Az egyház és az állam szétvá­lása előtt az egyházjog nem kü­lönült el a jogrendszer többi te­rületeitől. Amikor azonban ez a szétválás megtörtént, ez a disz­ciplína önállóvá vált. Az egyhá­zak mindegyike saját jogrend­szerében szabályozta az adott felekezethez tartozók jogait és kötelességeit, az oda tartozók belső viszonyaira vonatkozó szabályokat. Ezek a jogok és kötelezettsé­gek kiterjedtek az adott egyház hitelveire, belső életére, szerve­zetére, egyházi és világi tiszt­ségviselőire, azok választási szabályaira, az egyházi bírósá­gokra, azok eljárási rendjére, s más területekre is. 1945 után — mint oly sok minden abban az időben — az egyházi jog háttérbe szorult. Ki­zárólag a hittudományi egyete­meken oktatták, a jogtudományi karokon viszont szigorúan tilal­mazva volt. De maga az egyház­jog is halott szabályok gyűjte­ményévé vált, legföljebb az egyház intézményeinek önmeg­határozására szolgált, ugyanis a totális állam saját eszközeivel beavatkozott az egyház minden­napi életébe, korlátozta a feleke­zetek tevékenységét, belső éle­tét. Az egyház törvényeit is az állam hagyta jóvá, de e törvé­nyek alapján hozott döntéseket is felülbírálhatta. Különösen sok kárt szenvedett az egyház­jog azoknál az egyházaknál, amelyeknek vezetői teljesen be­hódoltak a hatalomnak. A refor­mátus egyházjog szinte teljesen összeomlott. A jogtudományt is hátráltatta ennek a területnek az elsorvasz­tása. Jogászok nemzedéke nőtt úgy fel az elmút évtizedekben, hogy nem ismerhette meg az egyházjogot. A nemrég Debrecenben le­zajlott konferencia kétfélekép­pen is érintette a várost. Mint a protestáns egyház történelmi székhelye érintve van abban, hogy a protestáns felekezet egy­házjoga nagy kárt szenvedett. Mint olyan város, amely veszte­séget szenvedett, mert egyete­mének 1945 után egyszerűen el­vették jogi karát. Most mind a két hiány meg­szüntetésére kitűnő alkalom van. Az egyházjog művelése elé semmilyen akadályt nem gördít az állam, s a debreceni egyete­men újra indul a jogi kar. Az egyházjogi konferencia résztve­vői és az újra indult jogi karnak ismét otthont adó debreceni Kossuth Lajos Tudományegye­tem képviselői megállapodtak abban, hogy a karon egyházjo­got is oktatnak. Góz József

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék