Zalai Hírlap, 2000. április (56. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-01 / 77. szám
6 ZALAI HÍRLAP A múlt lidérces emlékei Vajdasági kanizsaiak Nagykanizsán, útban Sárvár felé Sárváron egy emléktábla és a ka(?) szeletére. 1941 és 1945 kötemetőben lévő sírok emlékezzett ide telepítették ki a vajdasáternek a történelem egy aprócsági Kanizsa lakosságának jelentős részét, mintegy 15 ezer embert. A megpróbáltatásokat túlélők, valamint hozzátartozóik ötévenként útra kelnek, hogy a helyszínen emlékezzenek az emlékeikbe örökre beleivódott évekre. A vajdasági kanizsaiak idei útjuk során — útban Sárvár felé —rövid időre megálltak Nagykanizsán is. — Hároméves voltam, amikor a szerbek kitelepítettek bennünket — kezdte a történetet Janyetovity Csedomir. — Apámat, anyámat, három nővéremet és há Maodus Milan rom fivéremet. Először gyalogszerrel tettünk meg vagy negyven kilométert, aztán bevagoníroztak bennünet, s a vonat Sárváron állt meg. — Milyen körülmények fogadtak bennünket? — kérdezett vissza Teszlics Péter. — Az öregeket meg a gyerekeket — mivel azok nem bírtak dolgozni — lágerekben helyezték el, akiket pedig alkalmasnak ítéltek a munkára, a környező birtokokon. Kora reggeltől késő estig kellett robotolni. Az akkori tizennégy éves fejemmel is emlékszem arra, hogy ennivalója annak volt, aki gürizett. Egy kiló kenyeret négyfelé vágtak, ennyi jelentette a napi adagot. Az istállókban laktunk, el lehet képzelni a körülményeket... Tetű és poloskák hihetetlen mennyiségben. Előttünk lengyelek voltak a sárvári táborban, hogy mi történt velük, azt nem tudom, de a takarók, matracok nagyon véresek voltak, ebből arra következtettünk, hogy nem lehetett valami jó sorsuk. — Amikor bekerültünk a lágerba — vette vissza a szót Janyetovity Csedomir—, a sárvári emberek felismerték a kiszolgáltatott helyzetünket, s drótkerítésen keresztül dobáltak be nekünk ennivalót. Ez azonban csak pár napig tartott, mert az őreink megtiltották nekik. A láger parancsnoka egy szakállas német volt. Úgy is hívta mindenki, hogy a Szakállas. Nagy gazember volt. Német és magyar katonák együtt szolgáltak a lágerban. Én például egy magyar őrnek köszönhetem, hogy életben maradtam. „Bácsinak” hívtam, pedig akkor még nem ismertem a szó jelentését. Tőle kaptam szinte mindennap egy marék kockacukrot. Amikor bejöttek az oroszok, első dolguk volt az őrök lefegyverzése, így a „Bácsié” is, aztán sorba állították őket. Én pedig belekapaszkodtam a lábába és sírtam, hogy ne vigyék el. Ezt látva az oroszok elengedték. Hosszú ideig velünk utazott azon a vonaton, amellyel mentünk vissza a Vajdaságba. Egyszer meg is látogattam Magyarországon, s a második találkozásunk előtti napon halt meg. Csak a sírjára tudtam virágot vinni... — A megpróbáltatások ellenére is szövődtek szerelmek, ma is élnek Kanizsán olyanok, akik Sárváron születtek. Szökésre nem emlékszem, de verésre igen — mondta Teszlics Péter. — Miért lehetett verést kapni? Szinte mindenért. —Csak egy példa—fűzte tovább a gondolatot Janyetovity Csedomir. — Kisgyerek lévén engem küldtek a felnőttek, hogy az őrök meg nem evett, de összeöntött ét. Egykori szenvedéseik helyszínén léből — ami gyakorlatilag moslék volt, melyet valaki elhordott a disznóinak — mertek egy-egy lábosnyit. Ha észrevették, jött a verés. Arról nincsenek adataink, hogy mennyien haltak meg Sárváron, de az biztos, hogy sokan. A sírokat a helyiek szépen rendben tartják. Mi ötévenként jövünk, s helyezzük el az emlékezés virágait. Nagy megpróbáltatás volt a láger éppen úgy, mint amikor 1945-ben viszszakerültünk Kanizsára. Korábban volt két lovunk, három tehenünk, tele volt gabonával minden. Emlékszem arra a döbbenetre, amikor megláttuk, hogy a házunk üres, még a padlót is felszedték. Anyám egyetlen lábosban tudott csak főzni, azt rakta az összetákolt asztalra, s aki gyorsabb volt a családból, annak jutott kanál, a többieknek várniuk kellett. — Én nem voltam Sárváron — kapcsolódott a beszélgetésbe Maodus Milan —, de fontosnak tartom, hogy eljöjjek, mert azok az évek nem törölhetők ki az emlékezetből. Azóta persze eltelt néhány évtized. Janyetovity Csedomir buszvezetőként ment nyugdíjba, két fiának otthon teremtett munkahelyet. Az egy évvel ezelőtti NATO-bombázásról ezt mondta: — Maguk soha nem fogják elhinni, hogyan viselte ez a nép a támadást. Ezrével szálltak a repülők, de a többségnek eszébe sem jutott, hogy meneküljön, mert ebben a népben erő van. — Így — Janyetovity Csedomir Teszlics Péter Éppen egy esztendeje tallózgatunk a Zalai Hírlap—55 évfolyama során — megjelent írásaiból. Rácsodálkoztunk számos érdekességre, de rájöttünk, a hétköznapok sorában az emberek régebben is hasonló dolgoknak örültek, mint manapság — a békének, a jól végzett munkának — s mindezt hűen tükrözte a lap. Fecskék hozzák a nyarat — Jó repülést!... Egy pillanatra megáll a munka, a fiatalok visszaköszönnek, aztán tovább dolgoznak. Az asztalokon szerszámok, lécdarabkák, az egyik sarokban repülőgépszárnyhoz hasonló alkalmatosság, a falakon repülőmodellek és a repülést népszerűsítő jelszavak. A MINSz nagykanizsai „Kaszala Károly Sportrepülő Kör”-ének modellező műhelyében vagyunk. Kíváncsian emeljük fel az egyik modellt. Az egyik fiú mindjárt magyaráz: — Ez egy fecske, ami talán segít nyarat csinálni — szól közbe hatalmasat sóhajtva a kör vezetője. — Úgy érzem, hogy célunk: repülni, nagy gépen. — Azt hiszem, erre sem kell már sokat várunk — szólal meg most egy fekete fiú. Lelkendezve meséli, hogy az Országos Magyar Repülő Egyesületnek komoly tervei vannak, a kis, 36 tagból álló kanizsai csoporttal. —Május 1-jére hat vitorlázót és egy vontatót akarnak leküldeni. A munka ünnepén nagy repülő-bemutatóval nyitná meg kapuját a kanizsai repülőtábor. Szép terv, most már „csak” meg kell valósítani. Mi kellene hozzá? Először is repülőtér... (Részlet az 1949. április 3. számból.) Szabad hazában boldogan Nézz körül az országban! A gyárkémények gomolygó füstje egybeolvad a fürge tavaszi felhőkkel. Városban, falun gerendákat húznak, kopácsolnak, téglafalak, gyárak, házak nőnek kezünk nyomán, épül az ország. A földek téli fehér bársonyszőnyege mindinkább zöldbe vész, a szorgos őszi munka eredményeképp kikel a tavalyi vetés. A traktorok dübörgése elvegyül a vidám nótaszóval. Bármerre nézel, a győzelemre jutott dolgozó nép akarását látod, amint keményen újabb győzelmek előfeltételeit teremti meg, így él és alkot öt esztendő óta a szabad magyar nép. Az ország képe csakúgy kisimult már a háború ütötte sebekből, mint ahogy a szabadság jótékony levegőjén a ráncok kezdenek eltűnni az arcokról a sok éhkép, szenvedés és megaláztatás után. (Részlet az 1950. március 28. számból.) HÉTVÉGE Nem baj, ha nem harapnak Tallózás a március 27. és az április 3. között megjelent Zalai Hírlapokból Nem kedvez a huzavona A gyümölcs után a baromfi a megye legértékesebb és legkeresettebb valutája. Az adottságok és a lehetőségek alapos tanulmányozása után huszonhat nagyüzemi baromfitenyésztő központot jelöltek ki a megyében. E telepek a tervek szerint már az idén félmillió baromfit és több mint kétmillió tojást adnak át a kereskedelemnek. A számításba azonban hiba csúszott. A baromfitelepeknek a télen kellett volna felépülniök, hogy kora tavasszal átadhassák azokat rendeltetésüknek. A telepek nem épültek fel. Az eredeti tervek szerint szerfából épültek volna a farmok. Amint a későbbi országos szakmai értekezésekből kiderült, ezek az ólak csak nyári baromfitenyésztésre alkalmasak. Ugyanis nem fűthetők. Mivel az egész évi, folyamatos rántani való baromfi eladást január és február hónapokra kell megalapozni , a nyári szállások építéséről le kellett mondani. (Részlet az 1961. április 3. számból.) Nemessándorházi mese „Horváth Gyula meg a veji, mindig csak a hasznot lesi, égő szivar a szájába, jobb keze a skatulába.” Nevetnek a köröttünk ülők. Petrus bá' tovább mesél: —Tudja, az öreg Gyula sohasem dohányzott, de mikor a főkortes a lakásán itatott minket, a Gyula egyik kezével az égő szivart fogta, a másikkal meg új szivar után kutatott a kínáló dobozban. Baracskáról jött a főkortes, itatott minket, odaadtuk a voksot. Aztán mégis elbukott itt az Andaházi Kasnya Béla. Hanem a Huszovszky pesti ügyvédnek mégis kicsinálták a mandátumot, mert őt a kormányzat tette ide. Sok régi választásról beszél Raffai Péter bácsi, míg a mostani járási tanácstagi jelölőgyűlés kezdetére várakozunk a nemessándorházi kultúrházban. A gyűlés rövid. A határozat egyhangú: Dezső Józsefet, a népfront járási titkárát javasolják egyhangúlag. Két-három mondatosak, de velősek az ajánlások: — Ismerjük őt, rendes ember... — Sokat segített a községnek, válasszuk meg... — Biztosak vagyunk benne, hogy úgy fog dolgozni, mint elődje, Hajas Gyula... Felhangzik az éljen, amikor Dezső József így köszöni meg a bizalmat: — Én nem tudok ígérni semmi különösebbet, csak becsületes munkát. Folytatjuk azt, amit eddig tettünk... — Ez a rendes beszéd. Nem lesz pletyka. (Részlet az 1968. március 27. számból.) 2000. április 1., SZOMBAT Hét végi tavaszi esőben az ébredező Balatonnál A Balaton felől fújdogáló langyos szellő friss illatot hoz. Az idei első, igazi napfényes és meleg szombat délutánon sétálók népes csoportjával találkoztunk a keszthelyi mólónál. — Pszt, csendesebben! — csitítja hancúrozó unokáit a nagymama, s miközben ők viszszafogják a hangjukat, erősebbnek tűnik a kikeletet sürgető madarak március végi dala. — Mindig ehhez az évszakhoz vonzódtam, ezt a képét szeretem a balatoni tájnak — mondja karját széttárva a langyos, balzsamos szellőben a tópart egyik első üdülővendége. — Nem mindegy, hogy harapnak-e a halak? — kérdez vissza a móló sziklái között gubbasztó házaspár hölgytagja. — A pillanat a fontos, amikor feltöltődünk az üdén fodrozódó víztükör, a felugró halak csillogó pikkelyeinek a látványától, s a téli álomból ébredő part más érdekességeitől. — Esőszagú a levegő... — mondja valaki, s a tornyosuló felhőkre mutat. (Részlet az 1988. március 28. számból.) — Jolán kortársnő csak azt mutatta meg, milyen szépen lebarnult (In flagranti 1966-ban) Sorozatszerkesztő: Fincza Zsuzsa