Zalai Hírlap, 2000. április (56. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-01 / 77. szám

6 ZALAI HÍRLAP A múlt lidérces emlékei Vajdasági kanizsaiak Nagykanizsán, útban Sárvár felé Sárváron egy emléktábla és a ka(?) szeletére. 1941 és 1945 kö­­temetőben lévő sírok emlékez­­zett ide telepítették ki a vajdasá­­ternek a történelem egy aprócsá­gi Kanizsa lakosságának jelen­tős részét, mintegy 15 ezer embert. A megpró­báltatásokat túlélők, va­lamint hozzátartozóik ötévenként útra kelnek, hogy a helyszínen em­lékezzenek az emlé­keikbe örökre beleivó­dott évekre. A vajdasági kanizsaiak idei útjuk so­rán — útban Sárvár felé —rövid időre megálltak Nagykanizsán is. — Hároméves vol­tam, amikor a szerbek kitelepítettek bennünket — kezdte a történetet Janyetovity Csedomir. — Apámat, anyámat, három nővéremet és há­ Maodus Milan rom fivéremet. Először gyalogszerrel tettünk meg vagy negyven kilométert, aztán beva­­goníroztak bennünet, s a vonat Sárváron állt meg. — Milyen körülmények fo­gadtak bennünket? — kérdezett vissza Teszlics Péter. — Az öregeket meg a gyerekeket — mivel azok nem bírtak dolgozni — lágerekben helyezték el, aki­ket pedig alkalmasnak ítéltek a munkára, a környező birtoko­kon. Kora reggeltől késő estig kellett robotolni. Az akkori ti­zennégy éves fejemmel is em­lékszem arra, hogy ennivalója annak volt, aki gürizett. Egy kiló kenyeret négyfelé vágtak, ennyi jelentette a napi adagot. Az istál­lókban laktunk, el lehet képzelni a körülményeket... Tetű és po­loskák hihetetlen mennyiség­ben. Előttünk lengyelek voltak a sárvári táborban, hogy mi történt velük, azt nem tudom, de a taka­rók, matracok nagyon véresek voltak, ebből arra következtet­tünk, hogy nem lehetett valami jó sorsuk. — Amikor bekerültünk a lá­gerba — vette vissza a szót Ja­nyetovity Csedomir—, a sárvári emberek felismerték a kiszolgál­tatott helyzetünket, s drótkeríté­sen keresztül dobáltak be ne­künk ennivalót. Ez azonban csak pár napig tartott, mert az őreink megtiltották nekik. A láger pa­rancsnoka egy szakállas német volt. Úgy is hívta mindenki, hogy a Szakállas. Nagy gaz­ember volt. Német és magyar katonák együtt szolgáltak a lá­gerban. Én például egy magyar őrnek köszönhetem, hogy élet­ben maradtam. „Bácsinak” hív­tam, pedig akkor még nem is­mertem a szó jelentését. Tőle kaptam szinte mindennap egy marék kockacukrot. Amikor be­jöttek az oroszok, első dolguk volt az őrök lefegyverzése, így a „Bácsié” is, aztán sorba állítot­ták őket. Én pedig belekapasz­kodtam a lábába és sírtam, hogy ne vigyék el. Ezt látva az oro­szok elengedték. Hosszú ideig velünk utazott azon a vonaton, amellyel mentünk vissza a Vaj­daságba. Egyszer meg is látogat­tam Magyarországon, s a máso­dik találkozásunk előtti napon halt meg. Csak a sírjára tudtam virágot vinni... — A megpróbáltatások elle­nére is szövődtek szerelmek, ma is élnek Kanizsán olyanok, akik Sárváron születtek. Szökésre nem emlékszem, de verésre igen — mondta Teszlics Péter. — Miért lehetett verést kapni? Szinte mindenért. —Csak egy példa—fűzte to­vább a gondolatot Janyetovity Csedomir. — Kisgyerek lévén engem küldtek a felnőttek, hogy az őrök meg nem evett, de összeöntött ét.­ Egykori szenvedéseik helyszínén léből — ami gyakorlatilag moslék volt, melyet valaki el­hordott a disznóinak — mertek egy-egy lábosnyit. Ha észrevet­ték, jött a verés. Arról nincsenek adataink, hogy mennyien haltak meg Sárváron, de az biztos, hogy sokan. A sírokat a helyiek szé­pen rendben tartják. Mi ötéven­ként jövünk, s helyezzük el az emlékezés virágait. Nagy meg­próbáltatás volt a láger éppen úgy, mint amikor 1945-ben visz­­szakerültünk Kanizsára. Koráb­ban volt két lovunk, három tehe­nünk, tele volt gabonával min­den. Emlékszem arra a döbbe­netre, amikor megláttuk, hogy a házunk üres, még a padlót is fel­szedték. Anyám egyetlen lábos­ban tudott csak főzni, azt rakta az összetákolt asztalra, s aki gyor­sabb volt a családból, annak ju­tott kanál, a többieknek várniuk kellett. — Én nem voltam Sárváron — kapcsolódott a beszélgetésbe Maodus Milan —, de fontosnak tartom, hogy eljöjjek, mert azok az évek nem törölhetők ki az em­lékezetből. Azóta persze eltelt néhány évtized. Janyetovity Csedomir buszvezetőként ment nyugdíjba, két fiának otthon teremtett mun­kahelyet. Az egy évvel ezelőtti NATO-bombázásról ezt mondta: — Maguk soha nem fogják elhinni, hogyan viselte ez a nép a támadást. Ezrével szálltak a re­pülők, de a többségnek eszébe sem jutott, hogy meneküljön, mert ebben a népben erő van. — Így — Janyetovity Csedomir Teszlics Péter Éppen egy esztendeje tallózgatunk a Zalai Hírlap—55 évfolya­ma során — megjelent írásaiból. Rácsodálkoztunk számos ér­dekességre, de rájöttünk, a hétköznapok sorában az emberek régebben is hasonló dolgoknak örültek, mint manapság — a bé­kének, a jól végzett munkának — s mindezt hűen tükrözte a lap. Fecskék hozzák a nyarat — Jó repülést!... Egy pillanatra megáll a mun­ka, a fiatalok visszaköszönnek, aztán tovább dolgoznak. Az asz­talokon szerszámok, lécdarab­kák, az egyik sarokban repülő­­gépszárnyhoz hasonló alkalma­tosság, a falakon repülőmodel­­lek és a repülést népszerűsítő jelszavak. A MINSz nagykani­zsai „Kaszala Károly Sportre­pülő Kör”-ének modellező mű­helyében vagyunk. Kíváncsian emeljük fel az egyik modellt. Az egyik fiú mindjárt magyaráz: — Ez egy fecske, ami talán segít nyarat csinálni — szól köz­be hatalmasat sóhajtva a kör ve­zetője. — Úgy érzem, hogy cé­lunk: repülni, nagy gépen. — Azt hiszem, erre sem kell már sokat várunk — szólal meg most egy fekete fiú. Lelkendez­ve meséli, hogy az Országos Magyar Repülő Egyesületnek komoly tervei vannak, a kis, 36 tagból álló kanizsai csoporttal. —Május 1-jére hat vitorlázót és egy vontatót akarnak lekülde­­ni. A munka ünnepén nagy repü­lő-bemutatóval nyitná meg ka­puját a kanizsai repülőtábor. Szép terv, most már „csak” meg kell valósítani. Mi kellene hozzá? Először is repülőtér... (Részlet az 1949. április 3. számból.) Szabad hazában boldogan Nézz­ körül az országban! A gyárkémények gomolygó füstje egybeolvad a fürge tavaszi fel­hőkkel. Városban, falun geren­dákat húznak, kopácsolnak, tég­lafalak, gyárak, házak nőnek ke­zünk nyomán, épül az ország. A földek téli fehér bársonyszőnye­ge mindinkább zöldbe vész, a szorgos őszi munka eredménye­képp kikel a tavalyi vetés. A traktorok dübörgése elvegyül a vidám nótaszóval. Bármerre né­zel, a győzelemre jutott dolgozó nép akarását látod, amint kemé­nyen újabb győzelmek előfelté­teleit teremti meg, így él és alkot öt esztendő óta a szabad magyar nép. Az ország képe csakúgy kisimult már a háború ütötte se­bekből, mint ahogy a szabadság jótékony levegőjén a ráncok kezdenek eltűnni az arcokról a sok éhkép, szenvedés és meg­aláztatás után. (Részlet az 1950. március 28. számból.) HÉTVÉGE Nem baj, ha nem harapnak Tallózás a március 27. és az április 3. között megjelent Zalai Hírlapokból Nem kedvez a huzavona A gyümölcs után a baromfi a megye legértékesebb és legke­resettebb valutája. Az adottsá­gok és a lehetőségek alapos ta­nulmányozása után huszonhat nagyüzemi baromfitenyésztő központot jelöltek ki a megyé­ben. E telepek a tervek szerint­­ már az idén félmillió barom­fit és több mint kétmillió tojást adnak át a kereskedelemnek. A számításba azonban hiba csúszott. A baromfitelepeknek a télen kellett volna felépülniök, hogy kora tavasszal átadhassák azokat rendeltetésüknek. A tele­pek nem épültek fel. Az eredeti tervek szerint szerfából épültek volna a farmok. Amint a későbbi országos szakmai értekezések­ből kiderült, ezek az ólak csak nyári baromfitenyésztésre al­kalmasak. Ugyanis nem fűthe­­tők. Mivel az egész évi, folya­matos rántani való baromfi el­adást január és február hónapok­ra kell megalapozni , a nyári szállások építéséről le kellett mondani. (Részlet az 1961. ápri­lis 3. számból.) Nemessándorházi mese „Horváth Gyula meg a veji, mindig csak a hasznot lesi, égő szivar a szájába, jobb keze a ska­­tulába.” Nevetnek a köröttünk ülők. Petrus bá' tovább mesél: —Tudja, az öreg Gyula soha­sem dohányzott, de mikor a fő­kortes a lakásán itatott minket, a Gyula egyik kezével az égő szi­vart fogta, a másikkal meg új szivar után kutatott a kínáló do­bozban. Baracskáról jött a fő­kortes, itatott minket, odaadtuk a voksot. Aztán mégis elbukott itt az Andaházi Kasnya Béla. Hanem a Huszovszky pesti ügy­védnek mégis kicsinálták a mandátumot, mert őt a kor­mányzat tette ide. Sok régi választásról beszél Raffai Péter bácsi, míg a mosta­ni járási tanácstagi jelölőgyűlés kezdetére várakozunk a nemes­sándorházi kultúrházban. A gyűlés rövid. A határozat egy­hangú: Dezső Józsefet, a nép­front járási titkárát javasolják egyhangúlag. Két-három mon­datosak, de velősek az ajánlá­sok: — Ismerjük őt, rendes em­ber... — Sokat segített a község­nek, válasszuk meg... — Biztosak vagyunk benne, hogy úgy fog dolgozni, mint elődje, Hajas Gyula... Felhangzik az éljen, amikor Dezső József így köszöni meg a bizalmat: — Én nem tudok ígérni sem­mi különösebbet, csak becsüle­tes munkát. Folytatjuk azt, amit eddig tettünk... — Ez a rendes beszéd. Nem lesz pletyka. (Részlet az 1968. március 27. számból.) 2000. április 1., SZOMBAT Hét végi tavaszi esőben az ébredező Balatonnál A Balaton felől fújdogáló langyos szellő friss illatot hoz. Az idei első, igazi napfényes és meleg szombat délutánon sétá­lók népes csoportjával találkoz­tunk a keszthelyi mólónál. — Pszt, csendesebben! — csitítja hancúrozó unokáit a nagymama, s miközben ők visz­­szafogják a hangjukat, erősebb­nek tűnik a kikeletet sürgető ma­darak március végi dala. — Mindig ehhez az évszak­hoz vonzódtam, ezt a képét sze­retem a balatoni tájnak — mondja karját széttárva a lan­gyos, balzsamos szellőben a tó­part egyik első üdülővendége. — Nem mindegy, hogy ha­rapnak-e a halak? — kérdez vissza a móló sziklái között gub­basztó házaspár hölgytagja. — A pillanat a fontos, amikor fel­töltődünk az üdén fodrozódó víztükör, a felugró halak csillo­gó pikkelyeinek a látványától, s a téli álomból ébredő part más érdekességeitől. — Esőszagú a levegő... — mondja valaki, s a tornyosuló felhőkre mutat. (Részlet az 1988. március 28. számból.) — Jolán kortársnő csak azt mutatta meg, milyen szépen lebarnult (In flagranti 1966-ban) Sorozatszerkesztő: Fincza Zsuzsa

Next