Zalai Hírlap, 2006. november (62. évfolyam, 256-280. szám)

2006-11-04 / 258. szám

14 • ZALAI HÍRLAP 2006.11.04. SZOMBAT Templom a semmi közepén Magyar Hajnalka A tétován szakadozó ködön át­tűnő napfény szinte valósze­rűtlen színekbe vonja a dom­boktól ölelt kukoricást. De nem­csak a megvilágítás különleges, az itt folyó régészeti munkálatok is tartogattak bőven meglepe­tést. Dióskál határában járunk, az egykori Ung település helyén. K­ómán Bea ásatási asszisztens, akiben rangrejtve amúgy egy térinformatikust tisztelhetünk, terepfokozatba kapcsolja a zalaegerszegi Gö­cseji Múzeum járgányát. így is himbálózunk, csúszkálunk eleget a traktorok által vágott vájatokban, mire végre elen­gedhetem a „majrévasat”, s megállapodunk a feltárás helyszínén. Jókora kukorica­­tábla tövében, egy falatnyi, Árpád-kori templom alapjai­nál. - Ungi pusztának hívják e térséget, a nyelv megőrizte az egykori középkori falu nevét, amit oklevelekből is ismerünk - kezd a történetbe dr. Kvas­­say Judit régész, a feltárás irányítója. - Aprócska telepü­lés volt, úgy tíz házból ha áll­hatott, de templomot emeltek. Ennek találtuk meg az alap­jait, teljes egészében. Mint megtudjuk, a környék művelői szántás közben fi­gyeltek fel a földből kiforduló téglákra és embercsontokra. A leletet dicséretes módon jelentették a Kulturális Örök­ségvédelmi Hivatalnak, amelynek kiszálló szakembe­rei avval szembesültek, hogy e helyen bizony egy templom és egy temető került az eke út­jába. A domboldali elhelyez­kedés és az erózió miatt olyan közel került a felszínhez a le­let, hogy a vas már a templom alapozásába vágott. A feltárás nem tűrt halasztást, a hivatal a különleges esetekre fenntar­tott keretéből áldozott a mun­kálatokra.­­ Mai szemmel, az alapraj­zot szemlélve egy pici kápol­nának tűnhet az egész, de tud­ni kell, hogy az Árpád-korban ekkora, azaz 7x11 méteres volt egy átlagos templom - mutat körbe a szakember. - Éppen a méret segít a kormeg­határozásban, ez alapján az 1200-as évek elejére tehető az építése. A templom természe­tesen egyterű volt, közel négyzet alakú hajóval, ami­hez kis félköríves szentély csatlakozott. A tető ebben a korban még nem volt boltoza­tos, fazsindely fedhette a ge­renda ácsolatot. Ung települést először a 13. század közepén említik okle­velek, ennél bizonyosan jóval korábbi a templom. A pápai adójegyzékekben két alka­lommal is szerepel a falu, pontosan regisztrálták, hogy az itteni plébános hány dénárt fi­zetett be a kasszába. A temp­lom védőszentjéről viszont nem emlékezik meg a forrás. A habarccsal megkötött felmenő falakból csak muta­tóban maradt pár tucat tégla, de a kőből és téglából készült alapozás - az egymásra kerü­lő rétegek közé agyagot dön­göltek - szépen kirajzolja az épület körvonalait. Mint lát­hatjuk, akkoriban egészen más formájú tégla dívott. Az építőanyag jóval laposabb és szélesebb a klasszikus ké­ménytéglánál, s magán viseli a kézi technika minden esetle­gességét. Még azt is elárulják a felületi nyomok, hogy vél­hetőleg szérűskertben, gabo­natörmeléken szárították.­­ Az is bizonyos, hogy itt, helyben égették ki, mert elég gyenge minőségű, könnyen tört, repedt már akkor is - mert a régész. Megtudjuk még, hogy az épület belsejé­ben jókora kincskereső gö­dörre bukkantak, avatatlan kezek tehát már korábban is kutattak itt a lepergett évszá­zadok során. Két régészhallgató, Mészá­ros Melinda és Fullár Zoltán is részt vesz a munkában, az utóbbi ráadásul zalai. - Ötödéves vagyok az ELTE-n, s egyetemistaként gyakran volt módom együtt dolgozni Kvassay Judittal - mondja Zoltán, miután elő­csalogatjuk egy jókora gödör­ből, ahol méréseket végez. - Jó alkalom ez a gyakorlati ta­pasztalatok megszerzésére, hiszen a rajzolás, fényképe­zés, dokumentálás egyaránt feladatunk. A környék romantikus bá­ját nem zavarja semmi, amed­dig a szem ellát, sehol egy vil­lanyvezeték, antenna, nem csoda hát, hogy néha vaddisz­nó vagy nyest bukkan fel, s az erdő-mező népe döbbenten konstatálja, hogy alaposan megváltozott a megszokott csapás. S hogy mi lett Ung telepü­léssel? A falu, amely kezdet­ben a Hahótok -all. század második felében betelepülő német lovagok - uradalmá­hoz tartozott, 1594 körül pusztult el. De nagy valószí­nűséggel nem a török kezéről, a dúlásról égésnyomok árul­kodnának, inkább gazdasági okokból. Egyszerűen rossz helyen volt, két mocsárvidék között helyezkedett el, min­dentől távol. Általános ta­pasztalat, hogy a kor irtásfal­­vai, amelyek a semmi köze­pén, egy-egy erdő rejtekén szü­lettek, erre az időre kihaltak, a zavaros háborús viszonyok csak betetőzték a folyamatot. A jövő? Arról a feltárás eredményeinek ismeretében az Örökségvédelmi Hivatal határoz. Feltárnivaló akad bő­ven, hiszen a templom körül, közvetlenül a falaknál min­denütt sírok nyílnak, mintegy 400 éven át temetkeztek ide a falu lakói. A temetőt és magát a falut most nincs mód tovább kutatni, de a szakemberek re­mélik, hogy az eredmények láttán az Örökségvédelmi Hi­vatal áldását és pénzét adja a folytatásra is. Elképzelhető, hogy mivel a mezőgazdasági munka, jelesül a mélyszántás erősen­ veszélyezteti a lelő­helyet, a védelem érdekében más művelési ágat- gyep, rét, legelő - volna üdvös itt meg­honosítani. Elkelne az olta­lom, hiszen a felszín alatt ott rejtőzik egy egész, több száz éven át lakott középkori tele­pülés. Az alapozás kirajzolja a falatnyi Árpád-kori templom körvonalait. A közepén kincskereső­ gödörre bukkantak Fotó: A szerző Czene Csaba: Fogóztunk... fogóztunk fába fogóztunk földbe puska tusába édes anyaölbe azt mondtuk nyilván azt mondtuk vajha pokloknak nyíltan fogóztunk a jajba a csupasz sötétbe tízezer voltos drótkerítésbe azt mondtuk vajha azt mondtuk persze fogóztunk a zajba fogóztunk ködbe fogóztunk télbe azt mondtuk persze azt mondtuk nyilván míg házunkat veresre nyaldosta a villám két marokra fogtuk egy maréknyi pernyénk - ha tükrünk nem volna milyen szépek lennénk... Zongoraszó Ahogy a sav kikezdi a vasat, ahogy hámlik a falról a vakolat, úgy mállik, foszlik a zongoraszó. A kérges föld felett, a kérges ég alatt, minden harmónia valahol megakad. Ez a zongoraszó, az éjben rögtönzött térzene. A lemeztelenített cédrusok nyirkos szégyene. Szinte fájt, ahogy a visszhang a megtört csendben alácsurrant. És fájt, ahogy az értetlenség minden lehajló ága a zongoraszót betaszította az örök némaságba. Száz éve született Gombár Vince Sinkovics Eta Érdemes időről időre számba venni azokat a zalai kötődésű ki­válóságokat, akikre joggal lehet­nek büszkék a települések lakói. Ilyen személy volt Gombár Vin­ce, latin-görög szakos tanár is. M­inap, születésének századik évforduló­ján a község ön­­kormányzata emléktáblát avatott Zalaszentlászlón a falu szülötte, Gombár Vince (1906-1967) görög-latin sza­kos gimnáziumi tanár tisztele­tére. Életútjába Horváth Jó­zsef, a zalaegerszegi MMIK főtanácsosa segítségével kap­tunk bepillantást, s nemcsak azért, mert felesége révén ro­koni szálak fűzik Gombár Vincéhez, hanem mert régtől szívügye megyénk híres szü­löttei emlékének felkarolása. Gombár Vince édesapja is­kolaigazgató volt Zalaszent­lászlón, s ő maga is itt kezdte tanulmányait, amit a keszthe­lyi Premontrei Gimnáziumot követően a Csornai Premont­rei Rend Papnevelő Teológiai Főiskolán folytatott, majd a Budapesti Pázmány Péter Tu­dományegyetemen latin-gö­rög nyelvből diplomázott. Ta­nári pályafutása 1936-ban Ba­lassagyarmaton indult, majd a háborút követően haláláig a Budapesti Árpád Gimná­ziumban tanított. Elkötelezett tanári tevékenysége mellett a tudományos életben is sze­repet vállalt, klasszikus fi­lológusként tagja volt a Ma­gyar Tudományos Akadémia Ókortudományi Társaságá­nak, a „Juventus” latin nyelvű folyóirat szerkesztőségének, amelyben számos publikáció­ja jelent meg. Mint szótárbírá­ló és lektor állandó munkatár­sa a Szótárbizottságnak. Kiváló pedagógusi képes­sége mellett híresen szép te­norhanggal áldotta meg a sors, olyannyira, hogy például 1936-ban a Balassi Bálint­­szobor leleplezésekor tartott nagyszabású ünnepségen Schubert Ave Mariáját éne­kelte, amiről elismeréssel és csodálattal írtak a helyi új­ságok. Az Árpád Gimnázium tan­testülete és volt neves növen­dékei 1976-ban Gombár Vin­ce nevével fémjelzett Em­lékalapítványt létesítettek, amely azóta is ösztöndíjjal ju­talmazza a humán tárgyakban kiváló tanulókat. A Közneve­lés című lap egyik akkori írá­sában az alapítvány kezdemé­nyezői a következőket mond­ták: „Nagyon szerettük őt, mert tőle sokkal többet tanul­tunk, mint amennyi a tan­anyag volt... a klasszikusok­ról lebilincselően tudott ne­künk előadást tartani. Egyszer levitt bennünket az iskola közelében lévő amfiteátrum romjaihoz, és ott, a történelmi légkörben szinte megelevene­dett mindaz, amit mondott.” Az Árpád Gimnáziumban 2003-ban emeltek emléktáb­lát a kiváló pedagógus tiszte­letére. Zalaszentlászlón a faluház épületén helyezték el Gombár Vince emléktábláját (régen ennek a helyén volt az iskola­­igazgatói lakás, s itt töltötte gyermekkorát), az avatón a helyi Mindszenty József Ró­mai Katolikus Iskola diákjai adtak ünnepi műsort. Eljött a kiváló tanáregyéniség leánya is, Gombár Edit, aki mint a családban szinte mindenki, ugyancsak a pedagógus hiva­tást választotta - Svédország­ban tanít magyar nyelvet gyerekeknek. Fia, dr. Gom­bár Endre pedig nyugdíjazá­sáig az ELTE finnugor tanszé­kének docenseként dolgozott, könyveiből, fordításaiból több kötetet ajándékozott a zala­­szentlászlói könyvtárnak. Zalaszentlászlón, az em­­léktábla-avatón Gombár Edit, dr. Nagy Tibor, a község polgármestere és Horváth Józsefné. Gombár Vince, a kiváló tanár em­lékét őrzik a budapesti Árpád-gimnáziumban is Fotó: Horváth József

Next