Zalai Hírlap, 2010. január (66. évfolyam, 1-25. szám)
2010-01-30 / 25. szám
20 • ZALAI HÍRLAP hét?vége 2010.01.30. A SZOMBAT A kék úr majd befogad, ha akar Arany Horváth Zsuzsa arany.horvath.zsuzsa@zalaihirlap.hu Szinte gyerekkora óta ismerőse e hasáboknak. Földink. Törékeny ifjú, halk szavakkal. Legalábbis szóban. Mert írásban... A mostanra generációja egyik legelismertebb alakjává váló Szálinger Balázs tíz évet élt a költészetbe. Eddig. Hat kötet után sem tágít. Mi a helyzet, kérdezi az ember időről időre azt, akiért felelősséget vállalt, amikor versei közlésével tizenéve a Zalai Hírlaphoz kötötte a középiskolást. Aki Alsópáhokon nevelkedett, Keszthelyen érettségizett, hogy aztán a főváros és az irodalmi élet szívó hatásának engedve Budapesten telepedjen le, alapítson családot. (Egy hatéves leány, s egy kisebbecske fiú nevezi apának.) Most éppen a magyar kultúra minapi ünnepén húzódtunk a zalaegerszegi színház egyik csendesebb zugába. „Nem jó a helyzet, a hangulat,” mondja az idén augusztusban harmincharmadik évébe lépő fiatalember, egy kissé igaztalan kritika vágott a minap elevenbe. (Az olvasó megnyugtatására: pár nap múlva már kedélyes levél érkezett, az ismét megtapasztalt hazai-zalai szeretet újravértezte hősünket, Péntek Imre, a Pannon Tükör főszerkesztőjének kötetbemutatója, s a közönség reakciói kisimították a homlokredőket.) Múlt év végén jelent meg az M1/M7 című, sorszám szerint hatodik könyve, ezt, az elmúlt hét évben született opusokból gondosan összeválogatott karcsú kollekciót illette szóval az amúgy jóbarátnak ismert elemző. Aki utólag lát bele olyasmit egy-egy költeménybe, amit annak megírása pillanatában nem ismerhetett a szerző. („Szép volt férfi, csatold le a kardot - /Benned az ország vére megalvadt:/ Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad.”) Egy másik orgánum tollnoka ellenben pompás kötetnek nevezte a sportos, zakózsebben elférő könyvet. - A kritika lesújtja? Egyáltalán hogyan viszonyul ahhoz a helyzethez, amikor a verseit megfejtik? Gondolta a fene, mondja magának, ahogy a nagy előd, vagy lakonikus nyugalommal tűri, hiszen a mű önálló életet él? — Én, mint saját verseim egyik olvasója, úgy vagyok vele, bárki másnak ugyanannyi joga van értelmezni azokat. Ha elengedtem, elváltam tőlük, az én értelmezésem is már csak egy a sok közül. De valóban, volt már okom meglepődésre. Amiről beszélünk, ilyen. Három évvel korábban írtam azokat a sorokat, amikbe most 2006-ot látták bele. Dehát a kritikusoké is egy szakma és szerintem engem egyre jobban értenek. Szálinger Balázs 1999-ben jelentette meg első kötetét - a Kievezni a vajból címűt -, ráadásul Kolozsvárott, az Előretolt Helyőrség kiadó jóvoltából. Amit máig felnevelő közegének tart, olyannyira, hogy hamarosan ismét ott, Erdélyben folytatja kenyérkereső foglalkozását, az írást, szerkesztést. Előzménye, hogy a bölcsészkar és a jogi kar stúdiuma után közben egy évet Nagyváradon is eltöltött újságíróként, természetesen nem kivonva magát az őt nagyon hamar rabul ejtő Adyhatások alól. Ottani sikere, elismertsége nemrég egy díjban, a Székely Bicskarend díjban testesült meg. - Mit értékelnek ezzel? - A Székelyföld folyóirat minden évben ad ki különböző díjakat, melyek között ez egyfajta ünnepélyes székellyé avatást jelképez, megkapta már Bella István, Kemény István, Nagy Gáspár is. Egyébként konkrétan egy bicska, ami olyan éles, hogy elvágja a levegőben tartott papírt. Mindig nálam van. Más díjak is szegélyezik az utat: a Junior Prímát például tavaly nyerte el - hogy a mi tájainkon a lírát kevéssé kényeztető anyagi megbecsültségen lendítsen egy kicsit a vele járó pályadíj. De akad a kollekcióban Sziveri János-, Petőfi-, Bródy-, Irodalmi Jelen költészeti-, Quasimodo-, Vilmos-díj, Szép Ernő-jutalom, Zalai Közművelődésért Díj is. Szót ejtettünk aztán az időleges távozásról, Budapestről él, amikor épp most jön fel a csillagzat egy másik műfajban? Nem félő-e, hogy a frissen szerzett „teátrális” hírnév hamar megkopik, ha nem gondozza maga-maga a szerző? Tudniillik Szálinger egy véletlen folytán a színházban is megmerítkezett, új darabként színpadra ültette át a Kalevalát, amit Debrecenben mutattak be, Horváth Csaba rendezésében; Haydn: Philemon és Baucisát műfordította, ezt Kovalik Balázs rendezte; Racine: Atáliáját a Nemzeti Színházban Valló Péter, majd tavaly ősszel az Oidipusz gyermekeit ugyanő. Utóbbihoz három ókori klasszikus Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész szolgáltatott „alapanyagot”, de önálló drámának tekintjük. S akkor még ott vannak a kötetek (Zalai passió, Első Pesti Vérkabaré, A sík— ebből kölcsönöztem a címet - a szerk. -, A százegyedik év, melyeket számon tart a kortárs irodalmi kánon, a legelsőt átütő bemutatkozásnak tartva.) A székely bicska olyan éles, hogy elvágja a levegőben tartott papírlapot - Nem tudom, lehet, hogy hiba, ha most megválok egy időre Budapesttől, de az is lehet, éppen hogy jót tesz, ha kicsit eltávolodom, noha nem tagadom, izgalmas a színházi munka. De visszatérek egy kicsit a tíz évvel ezelőtti közegembe Kolozsvárott, ahol rengeteget tanultam. Többek között a klasszikus verselés minden csínját-bínját, amiért oly sokan irigylik. Mondják, ipari méretekben dől belőle a hexameter, még ha legutóbb öt éve írt utoljára ebben a sörfajtában. - Új verseskönyvében felfedezhető, elgondolkodik az öregségen. Foglalkoztatja? - Most már gondolkodni kell ezen is. Úgy saccolom, egy magyar költő szavatossága negyven éves koráig tart, addig progresszív, újat mond, utána már csak feléli az addigikat. Talán ez okolja meg azt is, hogy a krisztusi korban másképp kezdenek írni a költők. Mindenesetere már közeleg valami új, mert már másokat gondolok, mint néhány éve. Ráadásul ilyenkor veszíti el az ember a nagyszüleit... („Vessünk pillantást az öregekre,/ Mert a természet hadat visel/ Az ő szemükben: nagy ostrom zajlik,/ Legvéresebb és legelveszettebb. // Körbezárt isten tör ki a várból/ ((...)) Minket nem érhet a tűz, mert minket/ Máriaüveg véd a nyilaiktól”) - Az M1/M7 Album című ciklusában római jogi kifejezések köszönnek visssza. Miért? - Annak idején, amikor római jogot tanultam, pont akkor akartam először leginkább költővé lenni, így aztán nehéz volt a penzumot bemagolni. A két élmény összekapcsolódik, régóta akartam egyszer versben foglalkozni a témával. Tíztizenkét definícióban találtam költőileg kifejthető dolgot. A tömegbe való pénzszórásban érzem a dilemmát, hogy mennyire vevők az emberek arra, amit én művelek. A jogátruházás, vagyonátruházás, menedékjog is megihletett, noha jól elrugaszkodtam tőle. Számon kérik a közéleti lírát az alkotásain? Hiszen az M1/M7 indító vers is kijelöl ilyesfajta pályát. Olvasom: „A bécsi büszkeség s az önként alávetettek/ Kényelmessége itt szálazódik eggyé/ Budaörs alatt, s nekem ez az öt kilométer/ A hazám.” Aztán Kertész Imre legutóbbi, ránk, magyarokra nézve nem túl hízelgő kijelentését, miszerint a magyarok szélsőjobbra tolódnak, Ady nemzetkritikájához hasonlította egyik írásában. -Most már egyre inkább úgy van, számon kérik a közéletiséget. Érdekes, velem kapcsolatban ez sokkal inkább téma, mint ahány százalékot képvisel a verseimben. Kertész Imre véleményét boncolgatva csak az író és az ember szabadságát védtem. - Prózai kérdés a lírikushoz: meg lehet élni az irodalomból? - A színházzal együtt igen... Szálinger Balázs: „Egy időre eltávolodom a budapesti irodalmi élettől, lehet, hogy épp ez lesz jó..." Hát mégsem vérszomjas fenevad? Báthory - A legenda másik arca: sztereotípiákkal szakító történelmi portré Horváth A. Attila horvath.attila@zalaihirlap.hu Női Drakula, szűzlányok vérében fürdő boszorkány, elmeháborodott szadista, aki tömegesen és bestiálisan gyilkolta le szolgálóit - Báthory Erzsébet neve világszerte összeforrt e jelzőkkel és vádakkal, éppen emiatt vált az egyik leghíresebb magyar történelmi személyiséggé. Ám a 16. században élt grófnő nem feltétlenül szolgált rá e titulusokra, a történészszakma bizonyítékok híján legalábbis szkeptikus legendáit illetően, sőt, az újabb kutatások szerint egyenesen a Habsburg-ház pénzéhségének áldozata lehetett az előkelő Báthory-család ecsedi ágának sarja. Kérje, a folyvást törökkel hadakozó Nádasdy Ferenc gróf ugyanis tetemes vagyont Ki volt Báthory Erzsébet? Legendáriuma szerint minden idők legbrutálisabb gyilkosa, hagyott a valóban labilis pszichéjű Erzsébetre, s ettől fosztották meg egy koncepciós eljárásban azzal, hogy haláláig tartó várfogságra ítélték az uralkodóhoz lojális nádor vezényletével. A Juraj Jakubisko rendezte szlovák-cseh-magyar-amerikai (!) koprodukciós filmdráma szakít a sztereotípiákkal, és az ártatlanul meghurcolt Báthory Erzsébet portréját festi meg, egyébként felvilágosult, bájos nemesaszszonyként ábrázolva főhősét. Aki tehát vérbő horrorfilmet remél az alapanyagból, csalódni fog - bár a bizarr álomjelenetek azért csempésznek egy kis borzongást a kosztümös darab amúgy korhűnek, hitelesnek tűnő világába. Lelkiismeretesen, meggyőződéssel rehabilitálja a grófnőt, és közel 140 perces hossza dacára mindvégig fogyasztható marad, de azért korántsem tökéletes Jakubisko alkotása. Dokumentumfilmes vonásai ugyanis hiába értékesek, ha felesleges fiktív szálakat is sző történetébe (Báthory sosem volt szerelme). Hiába villantja fel izgalmasan a három részre szakadt Magyarország főúri ármánykodásait és széthúzó hatalmi érdekeit, ha az egyszerű nép világát olcsó közhelyekkel próbálja bemutatni, a korabeli antihumánus értékrendet tükröző jelenetei pedig hiába megrázóak, ha másutt idegesítően erőlteti a műfajidegen poénkodást. Színészei is csak átlagosak: az Erzsébetet megformáló Anna Friel kedves jelenség, de korántsem az a díva, akinek alakítása elhalványíthatná a film hibáit, a II. Mátyás királyt életre keltő Franco Nero pedig (bár lassan tiszteletbeli magyar színésznek tekinthetjük) ugyanazt a száraz figurát hozza, mint általában. Mindezek ellenére különleges történet került a hazai mozikba, s ha világsikerre nem is pályázhat, azért a mi figyelmünket megérdemli. Anna Friel kelti életre Báthory Erzsébet grófnőt a koprodukciós történelmi drámában, ami egyébként a közép-kelet-európai régió eddigi legdrágább filmje, költségvetése elérte a négymilliárd forintot. A korabeli értékrend és politikai megosztottság érzékletes bemutatásán túl újszerű Báthory-ábrázolása miatt is érdemes a figyelemre: áldozatként, s nem bestiaként láttatja hősét Fotó: Illusztráció