Zászlónk, 1911. szeptember - 1912. június (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-09-15 / 1. szám
Fiúk ! Kedves Barátaim ! Éppen rózsanyilas ideje van most, midőn soraim írom hozzátok. Szeplőtelen színek mosolyognak rám, ahova nézek és a tavasz játszó szellői üdítő illatárban fürösztik idegeimet. És én úgy érzem mégis, hogy mindez csak szimbólum, szimbóluma annak, amit velem tettetek eme jubileumi napokban. Mennyi ragyogó szín és milyen finom illat volt az, amivel ti a lelkemet elárasztottátok! Szinte megdöbbent a gondolat: Istenem, hogyan érdemeltem én ezt ki és mi legyen az, amivel az igazság megbillent egyensúlyát az érdem és jutalom közt legalább megközelítőleg helyreállíthatjuk ? Mert, én ugyan megjártam veletek kedves barátaim. Tíz évig mindig a nagylelkűségetekre appelláltam, folyton azt szítottam, egyre azt keltegettem; most aztán itt állok, mint Gőthe bűvészinasa tanácstalanul — szemben a ti fölszabadított nagylelkűségetekkel, mely mint az ébredő tavasznak roppant életereje, egyszerűen és szuverénül hatalmába veszi a lelkemet. Mit tehetnék egyebet — én a ti foglyotok — lehajtom fejemet és engedem rázuhogni háladatos érzületetek édes-bájos viharát és örömkönnyekben sírom ki azt a bűnömet, hogy nem tudtam fölérni hozzátok nagylelkűségben. Ti sokkal többet adtok, mint amennyit kaptok és ezt úgy adjátok, mint a mesebeli királyfiak szokták: könnyen, pazarul, tündér-gesztussal. (Nézzétek meg a jubileumi számnak 293-ik oldalán a „Szívnyítogatást“.) Uram-istenem, hát nekem ilyen barátaim vannak ? Most már valóban : kezdek nem tájékozódni. Hiszen még az írás is azt mondja, hogy a tanítvány nem nagyobb mesterénél; itt pedig ni: az, aki tanított nyilvánvalóan alább maradt a tanítványoknál. Szó ami szó én kedves barátaim — ki kell mondanom, ami igaz: ti itt egyszerűen fölforgattátok a világrendet és engedjetek meg, de ezért én a felelősséget el nem vállalom. Vessetek a szívetekre: ő mindennek az okozója. Neki úgy tetszett, hogy okvetlen ki kell áradnia és most tessék: itt a szegény Zászlónk barátotok, meneküljön az izzó, tüzes folyótól, ahogy tud. Minden porrá ég ezen a csoda-fényességes tűz-folyón: az ész cicerói okoskodása, az igazság cátói mérlege, az elodázás cunctátori bölcsesége . . . minden, minden. Ez az elemi hatalmak megejtő ereje és én már látom, hogy ilyen elemi hatalommal kerültem szembe: ez a ti szívetek hatalma, a szeretet. Azt is tudom, hogy elemi hatalommal szemben nincs helye az alkudozásnak. Ott vagy futni kell (ha lehet) vagy megadni magad. Tertium non datur. Futnom már késő, ezt látom. Hát megadom magam hatalmatotoknak — egészen, osztatlanul, föntartás nélkül. Itt állok hát drága barátaim •— én, a ti szívetek boldog foglya — parancsoljatok velem. Mondjátok, hogy legyek a ti szép szeretetek szolgája továbbra is. Jaj minő örömmel fogok hozzá e királyi szolgálatomhoz — az új decenniumban. Csak egyet szeretnék jutalmul megkapni mindezekért a közeli és távoli jövőben: azt a fölemelő tudatot, hogy odaadó nagylelkűség dolgában megközelítettem a ti ifjú szívetek könnyű, pazar, adakozó tündér-gesztusát. Ha ihletett perceitekben eszetekbe jutok, ezt imádkozzátok le jubileumi ajándékul értetek élő barátotokra a Zászlónkra. ReV2010 729011 Tcor 1>ECA&OGlm KöNinrtMt