Zászlónk, 1918. szeptember - 1919. január (17. évfolyam, 1-5. szám)
1918-09-01 / 1. szám
k yTost íme kitesszük szemünk elé Prohászka Ottokár arcképét abból az alkalomból, hogy I életútjában immár elérkezett a hatvanadik évhez. V 1 De olyan embert, mint Prohászka Ottokár nem annyira nézni, mint érezni szokás. Ó sokkal inkább alany, mintsem hogy — akár így képen nézve is — tárgy lehetne. Nem lehet ezt a főt sokáig szemlélni, mint merev objektumot, mert ellenállhatlan, hatalmas feszültségű, izgalmasan érintő vitalitást sugároz és abban a pillanatban, melyben egyéni körzeteitek érintkezznek, nem te veszed őt hatalmadba, hanem ő borít el téged magasságos szellemiségének özönével és te állsz és vársz és fürödsz és örülsz, mint egy új fényzónába került isten bogárkája. A Korán azt mondja, hogy a jó emberek kétfélék. Vannak, akik egyszerűen jók /jó természettűk van/ és vannak, akiknek jósága kiárad másokra. »Ezek — úgymond — a Teremtő segítőtársai az alkotásban és a teremtés ünnepén ők az igazi meghívottak, a többiek csak az ő nyomdokukon járnak.« Prohászka Ottokár az isteni meghívottak királyi nemzetségéből való. Ha mi most szemeinket reáfüggesztjük, azzal lelkünk természetes vonzódásának adunk kifejezést. Érezzük, hogy, ha utána megyünk, az Isten asztalához vezet bennünket. Oda pedig — haj! — ősi vágyunk bejuthatni. Hogyisne ?! Ahol a föld eltikkadt vándorának a legédesebb szellemiség gyöngyöző borát nyújtják üdítőül.