Zászlónk, 1926. szeptember - 1927. június (25. évfolyam, 1-10. szám)

1927-01-15 / 5. szám

1927 január 15. 159 hetsz még a körte foglalatából csavaros érint­kezőt is, ha a 4. ábrán láthatóan a rézfoglalatra egy papír (p) peremet teszel, a két pólushoz (a és b) pedig belül beforrasztod a zsinórt, az egészet gipsz­szel beöntöd. Ezzel bármely lámpafoglalatból levezet­heted az áramot a készülékeidhez. Azonban mindent készakarva nem mondtam el, hogy gondolkozzál te is egy kicsit. Bizonyára még sok mindenre fogod felhasználni a kiégett körtét, ahelyett, hogy elpukkasztgatásával másnak kellemet­len perceket okoznál. Az öcsköst érdekelte a dolog, mert másnap már úgy féltette a kiégett villanykörtéit, mint más a jót. Z­écsy István: AZ ÚJÉV HAJNALÁN. Most én beszélek, házról-házra járom Vajúdva égő telketek. Most én beszélek lanton és gitáron, Ó halljatok meg engemet! A telketekbe égő szót dobok, 7 és ívér­eim ti dalnokok, Jöjjetek nagy szó-ölelkezésre, Dalunk a dalba most dobog Dobogva éljen itt az őserő,­­ Pünkösdi lelkeink tüze Hűt legyen az elcsorbult remény is Lelkünknek dalvetésb­e. Ének égjen szent fohászba, dalba Az ősi földnek szentelt végein, Egy legyünk ez új nagy virradatba ’ Diákpoéták, én testvéreim . . .­ Meskó Zoltán kegyesrendi ig. VIII. o. 1., Bpest. ZÁSZLÓNK ÉJI KÖNNYEK. Cseng a tó ezüsttükörje A Hold aranyzáporától Messze-messze a nádasban Százezer kis madár dalol. Cseng a jég nagy bronzkorongja A madárdal zengésétől. Beteg szívek visszhangzanak A part álmos rejtekéből Beteg szívből, beteg vágyak Vágyakoznak elrepülni, S e bús éji órák vágyát, Minden búját én sírom ki. Szomorondi Ernő ker. isk. IV. évf. Szolnok. A KÖLTŐ SORSA ÉS A KÖLTÉSZET. Csodálom a kalászba szökkenő búzaszemet S a magból fogant büszke tölgyet. Csodálom a mosolygó, tiszta, kék gyermekszemet S a sast, mely a magasba törtet. Csodálom a virágok színét s üde illatát, Az erdőt és a rengeteget. Csodálom a tenger apró, csodás szép világát, A kis őzt s a hófedte hegyet. Csodálom az Óceánok titokzatos mélyét S a néma hegyóriásokat, Csodálom a lemenő napnak pirosló fényét És a tündöklő csillagokat. De hisz’ költő vagyok, s mi más a költészet, mint a Csodálkozások tengerárja. Igen, csodálkozás a költészet, amelyben a költő magát is megcsodálja. S ha újat, nagyot alkot hős lelke erejéből, Mely tán koszorút fon homlokán, Mást gazdagít sugarával tulajdon lelkének S­ó él tovább árván, mostohán. S ez a költő sorsa: megcsodálni azt, amit más kiélvez é­s bűnhődni keményen, Venni vándorbotot s útrakelve kutató szemmel, Ringatózni örökös reményen ... Gáncson Károly III. évf. Ij. Mezőhegyes. Kiskunfélegyháza. Preisz Sándor, IV. éves tanítónövendék. TURULMADÁR. . . I. Itt hagyott a turulmadár, Nem is rakott fészket; Könnye hullott új hazánkra — Szíve fájt szegénynek ! Őshazából, amíg jöttünk, Elkísért az útra; Messze látó jóslatával — — Vissza! — mindig búgta. Dacos lelkünk, izzó vérünk Hej, dehogy értette! Hogy a harcra még ő bíztat, Mindenki azt hitte. Csábított a szép honi föld, Mint egy édes álom, Úgy vágtattunk, úgy rohantunk Heted-hét országon! II. ...Turulmadár lelke sír még, Mindig visszavár . . . Amikor mi visszatérünk, Sohse lesz : — madár! III. Turulmadár... turulmadár... Igazad volt, érzem; Földünk könnyes, vérrel ázott — Nem hagyjuk el mégsem !

Next