ZeneSzó, 2003. (13. évfolyam, 1-10. szám)
2003 / 1. szám
lítás... Négy vegyeskar együttes éneklése adta a koncert a cappella részének utolsó blokkját (Budapesti Monteverdi Kórus, Partiumi Keresztény Egyetem Vegyeskara - Nagyvárad, Kecskeméti Pedagógus Énekkar, Pécsi Kamarakórus. Mind a négy karnagy a saját kórusán kívül még hármat tartott kézben, vitte, vezette, hitelessé tette, perceken át ő volt központja a műnek,rá kellett figyelni, ő szabta a mércéjét tempónak, dinamikának, hangulatnak, karakternek. Elszánt energia, biztos tudás, s a sugárzó erő olyan megvalósulását láthattuk-élvezhettük, amely dicsőségére vált az egész magyar kórusmozgalomnak, a kodályi eszme, cél, nevelési, zeneszerzői koncepció megvalósulásának. A négy kórus "otthona", - Budapest, Nagyvárad, Kecskemét, Pécs - vonulatában pedig mintha a szemünk előtt terítenék ki a széles hazai térképet. A Szép könyörgést, Balassi versét, az évszázados rimánkodást, fohászkodást, bizakodó megnyugvást tette hitelessé a karnagy Kollár Éva, belemélyedve a mű történelmi valóságába. Berkesi Sándor a Szerző egyetlen, nagy bibliai freskójának megértésére vezetett bennünket. A Jézus és a kufárok drámai helyzetképe, cselekménye, változatos színei maradandó élményünk lett. A Székely keserves rebbenő parlandói, széttöredezett sorai, a kísérőszólamok fájdalmas, fenyegető, ringató volta s az egész mű egyetlen érzelmi helyzetbe sűrítése nagy bravúr volt Erdei Péter karnagyi vezetésével. Utolsóként a Mátrai képek csendült fel Tillai Aurél vezényletével. A 15 perces darabot nemcsak egyszerű népdalfeldolgozásnak, inkább népdalszvitnek nevezhetnénk. Az énekeseken a késői óra ellenére nem érződött hangbeli vagy magatartásbeli fáradtság, elengedettség. A szerkezetileg, "építészetileg" is változatos darab frissen, elevenen szólt. Hosszú ballada, ropogós táncdal, csöndes líra vagy fergeteges finálé mind megkapta az őt megillető energiát, karaktert. A Győri Filharmonikus Zenekar Medveczky Ádám briliáns vezényletével a szünet után a Marosszéki táncokat adta elő. Az órákig tartó kóruséneklést követően azt gondolhattuk, hogy majd idegenül zeng a zenekari hangzás. Pedig éppen hogy bámulatosan jólesett, lenyűgöző hatása volt! Medveczky mértéktartó komolysággal kezelte a zenét, tisztelet és alázat, ugyanakkor bravúros színváltások, a karakterek varázslatos keverése tette egészen újszerűvé a jól ismert darabot. Fantasztikusan összeforrt a zenekarral! A záró darab, a Psalmus Hungaricus talán még soha nem csengett ilyen szívbemarkolóan időszerű szavakkal, mint most. Hogy tudta mindezt Kodály már 1923-ban, és miért nem ad mindnyájunknak vigaszt és biztatást a Zsoltár óriási méretű tetőpontja: "Ha egy kevéssé elkeseríted, az égő tűzbe el-bétaszítod. Nagy hamarsággal onnét kivonszod, nagy tisztességre ismét felemeled!" 200-an énekelték együtt, a zsoltáros Wendler Attila volt. Gratulálunk! Elismeréssel, gratulációval kell, hogy forduljunk a rendezőkhöz, elsősorban Vadász Ágneshez, hogy ilyen aprólékos gonddal, pontos időbeosztással tervezte és valósította meg ezt a koncertet. Már a főpróbán kiderült, hogy minden és mindenki a helyén van; a 500 énekes négy nagy tömbben (gyerekkarok, nőikarok, férfikarok, vegyeskarok) sorakozott, vonult, megtalálta a helyét, fegyelem, figyelem, és mindemellett öröm uralta a tengernyi énekest. A három órás koncertnek nem volt egyetlen fáradt vagy fárasztó perce sem, a kodályi életmű gyönyörű, változatos terítéssel szolgálta a Mester évtizedek előtt leírt igazságát: szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mindegyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!" Pálinkás Péter:) Évtizedek óta nem lehetett részünk ilyen sodró erejű, jól artikuláló, dinamikai árnyalataiban is rendkívül igényes férfikari hangzásban. Talán nem sértő a fiatal karvezetők számára a valamikori Honvéd Művészegyüttessel és főleg Vásárhelyi Zoltán karnagyokkal való összehason l