ZeneSzó, 2009. (19. évfolyam, 1-10. szám)
2009 / 1. szám
KOLLÁR ÉVA DECEMBER 16. ÜNNEPI BESZÉDE A FASORI REFORMÁTUS TEMPLOMBAN /Bényei József: Siratóének - Zsolozsma „...Hol van hősi kardod? Igaz magyar arcod, Vitéz híre nevednek? Ó, de megvetnélek, Ki is nevetnélek! De sírok, mert szeretlek..... /Gazdag Erzsi: Balassi Bálint elfelejtett éneke/ Tisztelt Kodály Zoltánné Asszony, tisztelt Szőnyi Erzsébet Elnök Asszony tisztelt Lelkipásztor Úr, kedves Barátaink! Azért gyűltünk össze, mert szeretnénk ünnepelni! Minden ember vágya, hogy a jeles napokat örömteli megemlékezéssel tegye felejthetetlenné, hogy kilépjen a mindennapok küzdelmes rengetegéből. Hiszen törődünk eleget, munkánk nem áll meg a hétvégeken sem, sürgetnek a teendők, szorítanak a határidők, és folyjon bár mindez mégoly nemes célokért is, elfáradunk. Ám, szomorúan tapasztaljuk, hogy mára a kikapcsolódás, a feltöltődés, a művészi élvezet luxussá vált. Pedig ünnepelni jó! Az ünnep üdítő megálló az életünkben, ugyanakkor a számadás ideje is: mit tettünk, hol tartunk a kitűzött úton, megvalósítottuk-e céljainkat, hogyan teljesítjük hivatásunkat. Ilyen számvetésre késztető, jeles nap Kodály Zoltán 126. születési évfordulója. Igaz, hogy a tavalyi, jubileumi esztendő tágabb keretet adott az ünnepléshez. Akkori számvetésünk főként Kodály szellemi örökségének világsikeréről rajzolt fontos képet. Most, egy év elmúltával, talán inkább az itthoni helyzetet kell elemeznünk. Kérdezzük meg egymást, magunkat: ünnepelhetünk? A minap Csókai András, a nagyszerű idegsebész elkeserítő kórképet adott: beteg az ország, beteg a magyar emberek teste és lelke. Szavainak az volt a lényege, hogy önmagában a politika, a gazdaságtan, a tudomány, vagy a művészet nem mentheti meg nemzetünket. „Lélek-jelenlét” kell! Csak a lélek gyógyítása hozhatja rendbe az országot. Hiszen amikor veszélyben vagyunk, így szól a segélykiáltásunk: SOS! Save Our Souls! „Mentsétek meg a lelkeinket!” Magyarországon hosszú ideje lélekölő hadjárat zajlik. A lelki és testi biztonság hiánya odáig vezetett, hogy nincs hit, nincs törvénytisztelet, nincs harmónia, így azután ezer baj éri az embereket. Pedig ha nincs is Tízparancsolata vagy bonyolult törvénye, csak joga, de minden embernek van lelkiismerete, és az eligazíthatna minket az élet dolgaiban. Csókai doktor kimondta azt, amit legbelül minden ember tud: a lelki tisztaság és a tiszta lelkiismeret elvesztésének következménye a mai boldogtalanság, az egészségtelen stressz, a bizonytalanság, a sok baleset, az erőszak, a betegség, a méltatlan élet és a méltatlan halál. Bényei József 1967-ben, Kodály halálára írta ezeket a sorokat, Siratóének címmel. A 3. tételből idézek néhány versszakot: „Szomorú fűzfának Harminchárom ága, Arra reá szállott Harminchárom páva. Nem ragyog a tollak Se zöldbe, se kékbe, Mind a harminchárom Mély gyász feketébe’.... ... Szomorú fűzfának ha egy ága törne, Kicsi reménységünk Jaj, az is eltörne. Ha egyetlen páva Most a földre hullna, Szívünk dobbanása, Az is véle hullna." Az akkori szavak visszhangja ma még tragikusabban cseng! Kodály Zoltán 126. születésnapján azt látjuk, hogy iskoláinkat összevonják, átalakítják, sőt sokat megszüntetnek közülük, a tanterv a művészeti nevelést jelentőségétől messze elmaradva kezeli. Elveszett a közös népdalkincs, a közös énekelnivaló, a legtöbb iskolából hiányzik az énekkar, mert nincs időhely és pénz a fenntartására, és általában úgy tartják, hogy a gyermekek energiáit inkább a közvetlenül kamatozó életpályák felé kell irányítani. A tanárok, szülők és az iskolavezetés összhangja hiányzik, és így végül elvész az iskola jó szelleme, a tudás élménye, a közös művészi munka öröme. Nem követeli ki azt a család sem, hiszen ezen értékőrző közösségek egyre kisebb szerepet játszanak a nevelésben és az egész társadalomban. A felnőttek életében már nem jut idő a test edzésére, a szellem játékaira és a lélek ápolására. A meglévő kórusok fennmaradása bizonytalan, mert működési körülményeik a nyomasztó anyagi gondoktól, valamint a bizonytalan kimenetelű és drága pályázatoktól függenek. Kodály Zoltán életművét, 100 éves tervét, nemzetépítő gondolatait ismerve joggal kérdezhetjük: mit teszünk a feltárt kincsekkel? Hogy sáfárkodunk javainkkal? Hol vannak az éneklő gyermekek? Hol vannak a reátermett, képzett tanárok? Hol van a zengő iskola, az Éneklő Magyarország? És még sokkal szomorúbb, hogy napjainkban azt kell kérdeznünk: egyáltalában, megvan-e a becsülete a szépnek, az igaznak, a szorgalomnak, megvan-e az értéke a jognak, a kötelességteljesítésnek, a tisztes munkának? Egyáltalában: hol van az érték mai világunkban? Nem kétséges, hogy sokan próbáljuk tovább vinni Kodály Zoltán szellemi örökségét. Sokan szenteljük életünket ennek a szolgálatnak. Megkérdezhetjük: mit kell még tennünk ahhoz, hogy veszteségeinket pótoljuk, hogy lerontott iskoláinkat újra építsük, hogy osztálytermeinket és templomainkat újra bezengje a megtisztító és éltető közösségi ének? Hogyan tartsuk meg a hagyományőrzés és a megújulás örök törvényeit? Ismerjük-e Kodály életfilozófiáját és pontosan kidolgozott szakmai útmutatásait, amelyekben mindenkinek odanyújtotta a tudás és szépség megszerzésének lehetőségét? Aki ezernyi előadásban fogalmazta meg országépítő gondolatait? Aki zenei remekműveiben történelmet, költészetet és néphagyományt tett közkinccsé? Akinek életművéért az egész világ irigyli hazánkat? Tudhatjuk-e tehát, mit kell tennünk? Tudnunk kell, hogy mit tegyünk! Éppen a nehéz helyzetekben van a legnagyobb szükségünk Kodály Zoltán tanítására, ő pontosan kijelölte feladatainkat. Gondolatainak gyémánt foglalatát élete és munkássága adja. Újra kell teremtenünk országunk szellemi javainkat, ugyanakkor tevékeny részt kell vállalnunk Európa és a világ kultúrájának formálásában. Könnyű és nehéz is a feladatunk, hiszen a zene különös, csodálatos ajándékát, a lélek értékeit hívjuk segítségül. 1944-ben írta Kodály: töredék Kodály halálára 1967/ ZeneSzó 9