ZeneSzó, 2017. (27. évfolyam, 1-10. szám)
2017 / 5. szám
dolatait ismerhette föl a kortárs költő versében. Nem kevésbé kettős értelmű a Petőfi hazafiúi bánatát személyes átéléssel zenébe foglaló Rabházának fia című férfikar (1944). Költő és zeneszerző magában hordja, és sajátjaként fejezi ki a nemzeti közösség gondját-baját, a szabadság, az önrendelkezés hiánya miatti keserűségét. A vallomásos személyesség kivételesen magas hőfokon jelenik meg a Gazdag Erzsi „álruhás” és archaizáló versére (1938) írott vegyeskari műben, a Balassi Bálint elfelejtett éneke című alkotásban, 1942-ben. Hány meg hány embert feszített a gond a háborúba s a nácizmus szorításába sodródó országban: Csak ne volnék véred, / Könnyen felednélek Elmennék én messzire, / De jaj hová jussak, Hogy soha ne jussak / Vissza hazám földjére? Kodály számára a „menni vagy maradni” dilemmája valóságos kérdésként lehetőségként vetődött fel ezekben az években. De maradt, mert - amint maga mondta - egy oka lett volna elmenni, de számos oka volt a maradásra, hiszen egész életprogramja ide kötötte. Ugyanezt a gondolatot erősíti meg a Szózat-idézet a Zrínyi szózatában: „A SZÁLFA DŐLT KI KÖZÜLÜNK...’ Emlékhangverseny Kodály Zoltán halálának 50. évfordulóján A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Zeneművészeti Intézete és a Magyar Kodály Társaság Pécsi Csoportja- tisztelegve Kodály Zoltán művészete előtt - 2017. április 4-én ünnepi hangversenyt rendezett a Liszt Ferenc Hangversenyteremben. Megemlékező beszéde elején Fodor Andrástól idézett Kertész Attila a Művészeti Kar tanára, a Magyar Kodály Társaság elnökségi tagja: „Lebiccenő ezüst feje még fénylik ránk az alkonyatban. Szikár a teste, mint a pajzs, melyről a bók, a gáncs lepattan. Gúzsba kötött szavunk mögött dalunkat védi: zengjen, éljen!” Majd szomorú személyes emlékeit idézte: 1967 márciusában - mint annyiszor előtte - Pécsre vártuk Kodályt. Az ének-zene tagozatos iskolák Országos Kórustalálkozójára ígérte részvételét. Emlékszem, látogatásának híre helyett döbbenetes halálhíre érkezett meg, s terjedt el futótűzként a városban. Másnap a Dunántúli Naplóban Nádor Tamás így emlékezett meg: „Alig néhány hete még itt járt a mecsekaljai városban, melyet annyira szeretett, s mely 1945-ben néhány hónapra otthont nyújtott a magyar zene nagy mesterének. Azóta Pécs nemcsak a kodályi zeneoktatás valóra váltásában járt elöl, hanem a Mester műveinek nagy szeretettel és gondos betanítással való megszólaltatásában is.” Kodály ma is szól hozzánk - folytatta Kertész Attila -, megidézhetjük újra, meg újra. A szeretet és a hála hatja át megemlékezésünket az 50 éves évforduló alkalmából., A szeretet, mert Kodály a miénk, a hála, mert a nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. A nemzeti közösséghez rögzítő köteléket azonban a közös vér helyett valami más jelentette Kodály Zoltán számára. Maga mutatott rá a Visszatekintés előszavában, hogy minden gondolata, cselekedete hátterében és mélyén ott van „egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő többezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. Igen sokrétű érzés ez: egyrészt gyermeki, nagy ősök példáján lelkesedő, másrészt anyai, féltő, óvó, nevelő, így, ezen a gondolati és érzelmi alapon nyilvánul meg egyszerre a közösség hangja és a személyes vallomás Kodály műveiben. Dttzis/ki/uny gondviseléstől kaptuk ajándékba a magyarságunkat próbára tevő nehéz évtizedekben. A magyar lélekből fakadó kodályi hang egyetemessé vált. Bárhol megszólal, nem csak gyönyörködtet, épít, felemel, üzenetet, korszerű üzenetet közvetít. Az emberben gondolkodik, a test, a lélek, a szellem egységében. Hisz az embert formáló igényes, minőségi kultúrában, melynek közvetítését az itt fellépő szereplők is vállalták. Ma is hiányzik jelenléte, teremtő aktivitása, népben, nemzetben való gondolkodása, jövőt építő bölcsessége. Az előadó egy kodályi idézettel zárta megemlékező gondolatait: „Hisszük, hogy az emberiség boldogabb, ha megtanul a zenével méltóképpen élni. S aki csak tesz valamit ez irányban, már nem élt hiába.” Jelképesnek tekinthettük a koncert első műsorszámát (Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel), mely a nagy „ikerpár”, Bartók és Kodály barátságát is jelképezte. A Kodály által gyűjtött és kiválasztott, zongorakíséretével ellátott tíz dalt az egyetem magánének szakos 17