ZeneSzó, 2018. (28. évfolyam, 1-7. szám)
2018 / 5. szám
PETŐFI A NÉPKÖLTÉSZETBEN Köztudott tény, hogy Petőfi Sándor versei annyira nagy rokonságot mutatnak a népköltészeti alkotásokkal, hogy szinte dalolni volna kedvünk elmondásuk alkalmával. Ezért volt az, hogy már kortársai is megzenésítették verseit (pl. Arany János: A toronyban delet harangoznak). Ezek a Petőfi költemények aztán futótűzként terjedtek, noha sokszor nem érték el a dallamok a szöveg színvonalát. Komárom-Esztergom megyében is sokat ismernek belőlük. A múlt század 20-as, 30-as éveiben még ezek mellett mulatoztak a kocsmákban, kukoricafosztókban az emberek. Petőfi Sándor a kornak valóban nagy és merész újítója volt, már az indítás éveiben is. Mind hangjában, mind témájában alapvetően újat énekelt. Mindez következett társadalmi helyzetéből, ifjú korának szenvedéseiből, és egyáltalán rövid életének gazdag élettapasztalataiból. Ebből adódott, hogy szembekerült a kor irodalmi ízlésével, szabályaival. Életsorsáról fiatalos, dacos hetykeséggel, szüleinek egyszerűségéről szinte kihívó nyíltsággal írt. Mindezt kifejezte a népdalszerű hang is. Petőfi „olyan érzéseket, lírai hangulatokat kíván dalformában, vagy másféle módon kifejezni, melyek ugyancsak a népi, a plebejus világ érzései, hangulatai.” (Sőtér) E művészet nagyszerű újítása tehát, hogy a nép szemével láttatja a népet. Ezért tiltakozott a kor hivatalos kritikája, a hang létjogosultsága ellen. Egy „műítész” így írt ezekről a versekről: „Petőfi a puszták és csárdák félvadságában sínylődő embereinek nyersen durva szójárásait hozza be a magyar költészet szent csarnokába. Könyvét műveltebb, vagy csak félig művelt olvasó is bosszankodással fogja eldobni; kenderfilózáskor, hol lárma nagy, tengerihántáskor és fonóházakban talán örömest hallgatnak, s még meg is kacagnak. Póroknak, a pórok legalsó osztályának énekel többnyire a költő.” Ez a kritika elsősorban a póriasságot támadja Petőfi népdalköltészetében; a valóságban azonban többről van szó; megkezdődött a társadalmi rétegek helycseréje az irodalomban. Petőfi Sándor dalaiban „úgy ír, mintha egy volna a népből, egy a millió hangból, melyen át - és átrepesve a nép annyi éneke végül tökéletes remekké válik.” (Illyés Gy.) Dalai szájról-szájra terjedtek, miközben variálódva egészítette ki, vagy szűkítette egy-egy éneklő. Az is előfordult, hogy csupán egy sor, vagy töredékes szöveg kerül be a dalokba. Természetesen a legtöbb esetben nem is sejtik, hogy a költőóriás versét dalolják az emberek, hiszen a dallam mellett a szöveg is annyira népi, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy irodalmi alkotásról van szó. Az is előfordul, hogy népi dallamokra éneklik Petőfi verseit, vagy csupán versrészleteket, tehát nem a versre találnak melódiát, hanem fordítva. Mindezzel a határainkon túl élő magyarok körében Almási István és Kallós Zoltán is foglalkozott bizonyítva, hogy népünk e rétegében is élénken élnek a népdallá vált Petőfi versek: „... sok esetben igen nehéz pontos feleletet adni arra, melyik volt előbb: a vers vagy a népdal. Bizonyára kölcsönös a hatás.” (Kallós Z. Utunk 1973 január 5.) Így tehát a népdallá vált Petőfi versek sorsa is olyan, mint a népdaloké; állandóan variálódik. Néha csupán a hangulata marad meg az eredeti költeménynek. Gyakran cserélődik természetesen a vershez kapcsolódó dallam is, ami ugyancsak sok-sok formában lelhető fel. Szinte minden falunak megvannak a sajátos variánsai, a népdallá vált Petőfi versek sorában. Komplex módon csupán a dallamokkal együtt lehetséges vizsgálódni, hiszen a melódia maga árulkodik a legjobban a terjedés útjáról, az átadó, illetve átvevő réteget illetően. Érdekes pl. megfigyelni a „Felhők” egyik borongós hangulatú - korántsem népi hangvételű - versét, a Nem sírok én kezdetűt. Eredeti: Nem sírok én, és nem panaszkodom Nem mondom én el másnak, mi bajom? De nézzetek színtelen arcaimra, Ott föl van írva... Hogy hangzik a csöpögős, limonádé dallammal terjedő, németes tempójú és melodikájú dal - amit legalábbis a megyében (Komárom-Esztergom) gyakran énekelnek - uram bocsa -, a ballagásokon: Nem sírok én, és nem panaszkodom, Ne lássák meg mások, mi bajom (vagy: Nem segít a könny a bánaton) Halvány arccal indulok tovább, tovább, tovább Kedves iskolánk, jó éjszakát. E vers terjedése is bizonyítéka tehát Petőfi népszerűségének, de annak is, hogy a „nép” csak a szívében élővel rokon dalokat fogadta be igazán, s bocsátotta a „valódiak”, tehát a népdalok útjára. Érdemes viszont megfigyelni az egyik legközismertebb, legtöbb variánsú Petőfi verset, az Alkut. Ez is a „Felhők” időszakában, a költő hangulati mélypontján keletkezett 1845-ben, amikor Borjád felé tartott. Útközben pattant ki belőle. A vers lényege: az öntudatos juhászlegény visszautasítja a test- és lélekvásárló aljas úr kövér erszényét. Az Alku mondandója tehát, hogy „nincs alku” Lássuk az eredetit: Juhász legény, szegény juhászlegény! Tele pénzzel ez a kövér erszény: Megveszem a szegénységet tőled, De ráadásul add a szeretődet. „Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id ’adnák a világot Jádásnak, Szeretőmet mégsem adnám másnak!” Neszmélyi variáns: Arra alá, a Bikor aljában, Két juhász ül, kivarrott subában, Megy a gazda, így szól az egyikhez, Kettő közül a szegényebbikhez: Juhászlegény, szegény juhászlegény, Nesze pénzzel ez a kövér erszény. Megveszem a szegénységet tőled, Ráadásul add a szeretődet. Ha ez a pénz csak borravaló volna, Ezer annyi még a foglaló volna, E világot adná ráadásnak, Szeretőmet, mégse adnám másnak. Debrecenben leégett a sövény,