Magyar Zenészek Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1. szám)
1901-07-15 / 1. szám
legyen egy betegsegélyző, legyen egy temetkezési egyletük. Szóval: tömörüljünk. A zászló ki van bontva : melyik huszadik században élő magyar népzenész mondja: nem áll a zászló alá? Fővárosi és vidéki népzenészek! határozzátok el erős akarattal, egyesült erővel, hogy a magatok, a feleségetek, a gyermekeitek jövőjét biztosítani akarjátok. Mégpedig a saját szövetségetek által. Fel legyetek egy test, egy lélek! Alakuljon meg minél előbb a magyar cigányzenészek országos szövetsége! Hallgassatok az okos szóra, hallgassatok jó szivetekre, józan gondolkozásotokra és dobjatok félre minden magánérdeket, mikor a közjólétről van szó. Én hiszem, hogy ez a néhány lelkes szavam nem lesz hozzátok pusztában elhangó szó és a miként szépen szívhez szólóan tudtok hegedülni, éppen olyan szépen és szívhez szólóan tudtok gondolkozni is. Nem a más, de a magatok érdeke követeli és parancsolja ezt! Serly Lajos: Az alapító tagok. Kellemesen csalódtunk, mikor azt hittük, hogy a magyar cigányzenészek között nincsenek lelkes emberek. Még lámpással sem kell őket keresni. Igaz, hogy a Budapesten levő 50—60 cigányprímás között csak IP—20 at találtunk, de éppen úgy, mint hógörgetegnél kicsinyből lesz a nagy tömeg: reméljük, hogy a lelkes kis csapat után egy egész sereg áll, rövid, hónapok múlván, oldalunk mellett. A lapalapítókat értjük. Azokat, kik megértettékfelfogták azt, hogy minden világosságot terjesztő legjobb eszköz: egy lap alapítása. Ha a cipészeknek lehet 3 szaklapjuk, mintegy parancsoló kötelesség, hogy a magyar cigányzenészeknek, kiknek számuk meghaladja a 15 —16 ezret, szintén legyen olyan lapjuk, mely kizárólagosan az ő javukra dolgozzék és az ő sorsukkal foglalkozzék. A »Magyar Zenészek Lapja« íme megjelent, még pedig már I1-ik évfolyamának 1-fő száma, mely az eddigi hézagot pótolni fogja. Mert hiányzott ez a lap. Égető szükség volt rá. Itt, ennek a lapnak hasábjain minden cigányügyet közlünk, megvitatjuk, előterjesztjük és megmutatjuk, hogy »ami késik, az nem múlik.« A lapalapítók, kik érdemesek arra, hogy külön cikkben is megemlékezzünk róluk, a következő derék férfiak, nevezetesen: Iladics Béla, id. Rácz Pál, Balogh Károly, Banda Marcsi és fiai, Minczy Lajos, Rácz László, Koczé Antal, Bogdémy Bertus, Csóka József, Rácz Gyula, Babám József, Farkas Pali, Márkus Péter, Babán Dezső, Hegedűs Gyula, Oláh Sándor, Dani Náczi, Berkes Miklós, Balogh Géza és Szalay Lajos. Íme a lelkes, a haladás kis csapatja, kik örömmel írták alá nevüket az alá az ív alá, mely a cigányzenészek sorsát felkaroló lap érdekében elébük tétetett. Legyenek üdvözölve a nyilvánosság előtt is! De biztos reményünk az, hogy e 20 lelkes ember csak megmutatta az utat és lesznek még sokan, nagyon sokan, kik úgy a székesfővárosból, mint a vidékről követni fogják az alapítók nyomdokát és szintoly örömmel írják be nevüket abba az ívbe, mely emlékül fog szolgálni arra, hogy a magyar cigányzenészek, ha kissé későn is, de végre felfogták, hogy nekik is haladni kell a korral. Ferenenn és Kovács Dánielné úriasszonyok voltak. Nyoszolyóleányok, mint Erdélyi István írja tárczájában, a kellemdús kickl nővérek. Vahot Imre, a násznagy ezt az esküvőt emlékezetessé akarta tenni, mely, mint ő írja, a tiszai zenét szorosabb viszonyba fűzi egybe a dunaival, minél fényesebb, országosabb hatású, minél jelentékenyebb s a két szívgyógyitó hegedűkirály érdemeinek koszorúja legyen és igy egy hangversenyt rendezett A lakodalom 1858. november 24-én volt és a következő napon Debreczenben, a régi Nánássyszinházban megtartatott a hangverseny. Ezen a hangversenyen részt vettek Lisznyay Kálmán, Vahot Imre és Erdélyi József, kik külön-külön gyöngyökből álló költeményeikben dicsőítették az illusztris új párt. Természetes, hogy Boka Károly, az örömapa és Palikárius Farkó, a boldog férj ugyancsak kitettek magukért. Soha azelőtt s míg a régi Nánássy-színház állt, soha azután nem hangzott annyi taps mint ez estén. Mindkét hegedűkirály, mint Vahot Imre nevezi őket, saját alkalmi zenszerzeményüket játszták. Patikárius Ferkó ritka nagy művészetéért megérdemli, hogy kegyelettel őrizzék emlékét az utódok. Huszár Miklós: Az alapítás története. Már rég elmúlt az éjfél. A cigányok a kávéházakban összeszedték hangszereiket. Ők is, szegények, örültek, hogy a sok nótázásnak és újrázásnak vége van. Mi, egy kis társaság, visszavonultunk az elegáns kávéház szeparéjába. Zsurnaliszták, színészek és cigányprímások voltak köztünk. Csendesen borozgattunk és — csevegtünk. Beszéltünk mindenféléről és végül a művészetre került a sor. Arról volt szó, hogy a mindenféle fajta művésznek mennyi jövedelme van és a mi a fő, mit csinál a sok pénzzel? Az író, a költő — az anyagi viszonyainak megfelelőleg — szép házat rendez be magának, hogy az év néhány hónapját családja körében tölthesse el zavartalanul. A színész, aki művészetét a világ minden színpadán bemutatja, szép és előkelő nőt vesz el és pazar estélyeket rendez, gyermekeinek kitűnő nevelést ad stb. Csak a cigányzenész, aki pedig talán a legkönnyebben keres és szerez vagyont, nos ? — kérdeztük a cigányprímástól, — hát ti mit csináltok a sok pénzzel? — Uram, ne is beszéljünk erről, — volt a felelet. — Ismerem a népemet. Elissza, megeszi, elkártyázza a pénzét és nem gondol a fivére, sőt a holnapra sem