Magyar Zenészek Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1. szám)

1901-07-15 / 1. szám

legyen egy betegsegélyző, legyen egy temet­kezési egyletük. Szóval­: tömörüljünk. A zászló ki van bontva : melyik huszadik században­­ élő magyar nép­zenész mondja: nem áll a zászló alá? Fővárosi és vidéki nép­zenészek! határozzátok el erős akarattal, egyesült erővel, hogy a magatok, a felesé­getek, a gyermekeitek jövőjét biztosítani akarjátok. Még­pedig a saját szövetségetek által. Fel­ legyetek egy test, egy lélek! Alakuljon meg minél előbb a magyar cigány­zenészek országos szövetsége! Hallgassatok az okos szóra, hallgassatok jó szive­tekre, józan gondolkozásotokra és dobjatok félre minden magán­érdeket, mikor a közjólétről van szó. Én hiszem, hogy ez a néhány lelkes szavam nem lesz hozzátok pusztában elhangó szó és a miként szépen szívhez szólóan tudtok hegedülni, éppen olyan szépen és szívhez szólóan tudtok gondolkozni is. Nem a más, de a magatok érdeke követeli és parancsolja ezt! Serly Lajos: Az alapító tagok. Kellemesen csalódtunk, mikor azt hittük, hogy a magyar cigány­zenészek között nincsenek lelkes em­berek. Még lámpással sem kell őket keresni. Igaz, hogy a Budapesten levő 50—60 cigány­prímás között csak IP—20 at találtunk, de éppen úgy, mint hógörge­tegnél kicsinyből lesz a nagy tömeg: reméljük, hogy a lelkes kis csapat után egy egész sereg áll, rövid, hónapok múlván, oldalunk mellett. A lapalapítókat értjük. Azokat, kik megértették­­felfogták azt, hogy minden világosságot terjesztő leg­jobb eszköz: egy lap alapítása. Ha a cipészeknek lehet 3 szaklapjuk, mintegy parancsoló kötelesség­, hogy a magyar cigány­zenészeknek, kiknek számuk meghaladja a 15 —16 ezret, szintén legyen olyan lapjuk, mely kizárólagosan az ő javukra dolgozzék és az ő sorsukkal foglalkozzék. A »Magyar Zenészek Lapja« íme megjelent, még pedig már I1-ik évfolyamának 1-fő száma, mely az eddigi hézagot pótolni fogja. Mert hiányzott ez a lap. Égető szükség volt rá. Itt, ennek a lapnak hasábjain minden cigány­ügyet közlünk, megvitatjuk, előterjesztjük és megmutatjuk, hogy »a­mi késik, az nem múlik.« A lapalapítók, kik érdemesek arra, hogy külön cikkben is megemlékezzünk róluk, a következő derék férfiak, nevezetesen: Iladics Béla, id. Rácz Pál, Balogh Károly, Banda Marcsi és fiai, Minczy Lajos, Rácz László, Koczé Antal, Bogdémy Bertus, Csóka József, Rácz Gyula, Babám­ József, Farkas Pali, Márkus Péter, Babán­ Dezső, Hegedűs Gyula, Oláh Sándor, Dani Náczi, Berkes Miklós, Balogh Géza és Szalay Lajos. Íme a lelkes, a haladás kis csapatja, kik öröm­mel írták alá nevüket az alá az ív alá, mely a cigány­zenészek sorsát felkaroló lap érdekében elébük tétetett. Legyenek üdvözölve a nyilvánosság előtt is! De biztos reményünk az, hogy e 20 lelkes ember csak megmutatta az utat és lesznek még sokan, nagyon sokan, kik úgy a székesfővárosból, mint a vidékről követni fogják az alapítók nyomdokát és szintoly örömmel írják be nevüket abba az ívbe, mely emlékül fog szolgálni arra, hogy a magyar cigány­zenészek, ha kissé későn is, de végre felfogták, hogy nekik is haladni kell a korral. Ferenenn és Kovács Dánielné úriasszonyok voltak. Nyoszolyóleányok, mint Erdélyi István írja tárczájában, a kellemdús k­ickl nővérek. Vahot Imre, a násznagy ezt az esküvőt emléke­zetessé akarta tenni, mely, mint ő írja, a tiszai zenét szorosabb viszonyba fűzi egybe a dunaival, minél fényesebb, országosabb hatású, minél jelenté­kenyebb s a két szívgyógyitó hegedűkirály érdemeinek koszorúja legyen és igy egy hangversenyt rendezett A lakodalom 1858. november 24-én volt és a következő napon Debreczenben, a régi Nánássy­­szinházban megtartatott a hangverseny. Ezen a hang­versenyen részt vettek Lisznyay Kálmán, Vahot Imre és Erdélyi József, kik külön-külön gyöngyökből álló költeményeikben dicsőítették az illusztris új párt. Természetes, hogy Boka Károly, az örömapa és Palikárius Farkó, a boldog férj ugyancsak kitettek magukért. Soha azelőtt s míg a régi Nánássy-színház állt, soha azután nem hangzott annyi taps mint ez estén. Mindkét hegedűkirály, mint Vahot Imre nevezi őket, saját alkalmi zenszerzeményüket játszták. Patikárius Ferkó ritka nagy művészetéért meg­érdemli, hogy kegyelettel őrizzék emlékét az utódok. Huszár Miklós: A­z alapítás története. Már rég elmúlt az éjfél. A cigányok a kávé­házakban összeszedték hangszereiket. Ők is, szegények, örültek, hogy a sok nótázásnak és újrázásnak vége van. Mi, egy k­is társaság, visszavonultunk az elegáns kávéház szeparéjába. Zsurnaliszták, színészek és­­ cigányprímások voltak köztünk. Csendesen borozgat­­tunk és — csevegtünk. Beszéltünk mindenféléről és végül a művészetre került a sor. Arról volt szó, hogy a mindenféle fajta művésznek mennyi jövedelme van és a mi a fő, mit csinál a sok pénzzel? Az író, a költő — az anyagi viszonyainak megfelelőleg — szép házat rendez be magának, hogy az év néhány hónapját családja körében tölthesse el zavartalanul. A színész, aki művészetét a világ minden színpadán bemutatja, szép és előkelő nőt vesz el és pazar estélyeket rendez, gyermekeinek kitűnő nevelést ad stb. Csak a cigányzenész, aki pedig talán a leg­könnyebben keres és szerez vagyont, nos ? — kérdeztük a cigányprímástól, — hát ti mit csináltok a sok pénzzel? — Uram, ne is beszéljünk erről, — volt a felelet. — Ismerem a népemet. Elissza, megeszi, elkártyázza a pénzét és nem gondol a fivére, sőt a holnapra sem

Next