Szórakoztató Zenészek, 1970 (2-4. szám)
1970 / 2. szám
Szóljunk hozzá Vitatkozunk. Érdekek, szemléletek csapnak össze, hogy az ellentétesnek látszó törekvéseket a célnak megfelelően, a lehetőségek ismeretében alakítsuk ki és a legjobbakat alkalmazzuk is. A vendéglátóiparban foglalkoztatott zenészekről, munkájukról, munkaviszonyukról van szó. A zenészek szerződéses foglalkoztatása révén hosszabb-rövidebb ideig vannak egy üzletben vagy egy vállalatnál. Ezt az üzlet menete, igénye is szükségessé teszi: új zenekar vonzereje. Különösen vonatkozik ez az énekesekre. Ennek következtében viszont hiába dolgozik a szakmában már régebben, mégsem tekintik törzsgárdatagnak, nem élvezheti a törzsgárdatagokat megillető jogokat, előnyöket. Helyes lenne, megszakítás nélküli munkának tekinteni — nemcsak nyugdíj vonatkozásában — a folyamatos szerződéseket állandó munkaviszonyként kezelni. Problémaként jelentkezik egyes helyeken a csak fiatalokat foglalkoztatni akaró üzletvezetők szemlélete. Pedig a minden igényt — tehát az üzlet forgalmát elősegítő — kielégítő széles repetoárral, vendégismerettel csak a huzamosabb ideje vendéglátóiparban dolgozó zenészeink, tehát az öregebb gárda rendelkezhet. Vendégkör kialakításához idő kell. Bizonyítja ezt az a nem is kevés zenekar vagy zenekarvezető, akik nélkül „az” az üzlet el sem képzelhető. Személyük, művészetük vonzza oda a közönséget. Több nyugdíjkorhatárt elért zenészünket nemcsak a nyári idényben, hanem állandó szerződésben is foglalkoztat a vállalat. Sok szó esik a zenekarok énekesekkel való foglalkoztatásáról. A tánczenekarok vonatkozásában kevésbé, de a népi zenekaroknál annál inkább. Pedig az énekes produkciója nemcsak színt, gazdagabb programot jelent, hanem közönségsikert is. A húzódozás helytelen szemléletből adódik. Az üzlet részéről a több bér miatt, zenekaraink részéről pedig a „siker megoszlás” féltés miatt. Egyikük sem jár a helyes úton, mert a közös érdek összehangolása forgalomnövelő tényező és a garasoskodás adta hátráltatás helyett, mindenki előnyére válik a jó összmunka, a színvonal emelése. Ehhez viszont állandó képzésre van szükség, szakmai és általános műveltség emelése érdekében. Sokan fölösleges, sőt terhes nyaggatásnak fogják fel jóindulatú unszolásunkat. Pedig nem az. Már Lenin elvtárs is figyelmeztetőn állapította meg, hogy „a kommunizmust (szocializmust) csak korunk színvonalán álló műveltség alapján” lehet megvalósítani. Ehhez viszont tanulni, tanulni, tanulni kell! Vonatkozik ez a kötelezettség nemcsak a fiatalokra, hanem az idősebbekre, a felnőtt társadalomra is. Ma már a 8 általános iskola elvégzése csak a minimum, érettségi az alap. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy a zeneszolgáltatás a szórakoztatáson keresztül a népművelés egyik eszköze. Márpedig a népművelést végzőknek feltétlenül rendelkezni kell a műveltség alapjával. Néhány gondolat ez csupán a sok közül, de azért tárjuk zenészeink elé, hogy hozzászólásaikkal, javaslataikkal járuljanak hozzá a cselekvés végső kibontakoztatásához, gyakorlati megvalósításához. Ez mindannyiunk ügye, a szakma tekintélye, megbecsülése érdekében történik. Sz. F. az 1968. évi munkaverseny értékelése alapján kitüntetett vendéglátóipari vállalatokat, s az eredményeket elősegítő, ott dolgozó zenészeinket. KIVÁLÓ VÁLLALAT kitüntetést kapott: a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat, a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat, a Pestvidéki üzemi Vendéglátó Vállalat és „Róna” Vendéglátó Vállalat. DICSÉRŐ OKLEVELET kapott a Borsodi Üzemi Vendéglátó Vállalat és a VL ker. Vendéglátóipari Vállalat. Eredményeikért kapott kitüntetésükhöz gratulálunk, és munkájukhoz további sikereket kívánunk! A szélesedő munkaverseny a párt X. kongresszusa tiszteletére mint „Kongresszusi munkaverseny” folyik tovább, ami lehetőséget ad a párt politikájának megvalósításához, a népjólét növeléséhez, a szocialista demokrácia erősítéséhez. Vécsey Ernő zenekara és Váradi Zsuzsa énekesnő a New York-i Brake Bárban Ifj. Burai Béla és népi zenekara Lengyelországban vendégszerepeit SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK ,,Röpülj páva" tv-adásai s a Rádió különféle népdalsorozatai nyomán innen is, onnan is egyre gyakrabban hallani: „miért játszanak oly kevés népdalt népi zenekaraink?" Annak ellenére, hogy a fenti adássorozatok egynémelyike bizonyos vonatkozásokban kívánnivalókat hagy maga után (s ezt a műsorok szerkesztői nyilván maguk is észrevették, s a továbbiakban bizonyára le is fogják vonni belőlük a tanulságokat), a kérdés jogosságáról vitatkozni, s a válaszadás elől kitérni nem lehet. Annál kevésbé sem, mert a népdal — szinte a szemünk láttára — újjászületik, újból divatba jön, kezd újból népszerűvé válni. Ez a jelenség nemcsak az egyetemi ifjúság körében feltűnő, de tapasztalható a zenés helyeken szórakozni vágyó közönség soraiban is. Messze vezetne, ha ennek lélektani vagy társadalmi okai után kutatnánk, de helyénvaló, ha a problémát a vendéglátóipari szórakoztató zene oldaláról közelítjük meg. Elöljáróban talán annyit, hogy — minden ellenkező híreszteléssel szemben — nincs az országnak egyetlen olyan népi zenekara, amely ne játszana estéről estére folklór szempontból is autentikus népzenét. Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a kocsma, vendéglő, az étterem nem zenei népművelési intézmény, s ott a cigány azt játssza, amit közönsége igényel. Ezek olyan cáfolhatatlan tények, melyek népzenészeink védelmében szólnak. A másik oldalról viszont elvitathatatlan, hogy szocialista kultúránk és nemzeti művelődésünk szempontjából egyáltalán nem közömbös a népdal sorsa és jövője. E két erősen kisarkított s a valóságot tükröző tétel között feszül a probléma belső dialektikája. Annak, hogy népi zenekaraink — mint említettem — estéről estére játszanak autentikus népzenét, s hogy az még■ sem világlik ki, annak több oka is van. Elvileg elsősorban az, hogy a „népdal” fogalmát, mibenlétét, lényegét Bartók óta senki egyértelműen meg nem határozta. Így nem mindenki érti ugyanazt ugyanazon kifejezés alatt. Bartók meghatározása viszont ma már — a nagy ipari forradalmak, a városiasodás, valamint a társadalmi struktúrák megváltozásának következtében — kiegészítésre, módosításra szorul, de ezt még senki sem kísérelte meg. Így sem a cigány, sem hallgatója nemállnak biztos elvi alapokon. Gyakorlatilag elmosódottá teszi a határokat, hogy népzenészeink (és nótaénekeseink) műsorában az egymásutániság tetszőleges, s a valódi népdalok keverednek a magyarnótákkal, gyakran — sajnos — a leggiccsesebb és legértéktelenebb fércművekkel. Így a felületes hallgató nem tud disztingválni. Bonyolítja a dolgot, hogy nyomtatásban megjelent kiadványaink (még a legújabbak is) pontatlanok: népdalokként közölnek olyan műdalokat, melyeknek szerzői ismeretesek. Vendéglátóipari zenészeinktől pedig nem kívánhatjuk meg, hogy egyúttal zenetudósok is legyenek, akik azonnal különbséget tudjanak tenni népi, álnépi és műzenei dalok között (sok esetben még az ezzel foglalkozó szakembereknek is fejtörést okoz ez). Egy további ok, hogy népzenészeink túlnyomólag azokat a népdalokat játsszák, melyek a népzene úgynevezett „új”, vagy „B” stílusához tartoznak, melyből a múlt század derekán (részint a verbunkos zene behatására) alakult ki a népies műdal, majd ebből — mintegy újabb félszázad múlva — a magyarnóta. Népzenénk régebbi — s értékesebb — rétege alig-alig szólal meg vonójuk alatt. Ennek oka viszont abban rejlik, hogy a népi zenekari gyakorlat bizonyos mechanikusan beidegzett fogásokon alapuló olyan harmóniai modelleken és sémákon nyugszik, melyek nagyon hasznosíthatók a dúr és moll hangnemekben mozgó dallamok kollektív harmonizálásában és kollektíven rögtönzött hangszerelésében. De ezek a modellek és sémák azonnal csődöt mondanak, mihelyt nem dúr és nem moll hangnemben levő dallamokról van szó; márpedig a magyar népzene túlnyomó része a pentaton és modális hangsorokon nyugszik. Így — népzenészeink szava szerint: „nem lehet alájuk akkordokat fogni" (már ti. a szokványosakat). Lehetne még tovább is sorolni az okokat, mentségeket és kifogásokat, de helyesebb, ha inkább azt nézzük: mi lehetne a kivezető út, a megoldás? Leghelyesebb lenne, ha valamely intézmény — esetünkben erre legalkalmasabb az Országos Szórakoztatózenei Központ lenne — szakértők bevonásával kiválogatná azt a 100—150 népdalt, melyek egyrészt dallamilag is szépek, másrészt szövegük az ipari társadalomban élő mai emberhez is szól. Nem holt anyagra, és nem muzeális értékekre van szükség, hanem élő zenére! Ezeket a népdalokat művészi, de mégis könynyű letétben kellene népzenészeink rendelkezésére bocsájtani. Szinte biztos, hogy zeneileg pontos, stílusos és szép előadásukkal még propagálásra s különösebb népszerűsítésükre sem lenne szükség. Kultúrmissziónak és munkának is elég lenne pár esztendőre! Pongrácz Zoltán es cigányzene NÉPZENÉNK ÉLETÉRŐL Kulturális hagyományaink egyik legnagyobb értékének, a népzenének jelenével találta magát szemben az ország a Televízió népzenei vetélkedőjének elődöntője során. Hallhattunk vállalati dolgozókat, tanítókat, akik vidéken zajló életük, munkájuk kapcsán lesték el az ízes népi éneklés fortélyait, és hallhattunk nem egyszer valódi paraszti éneklést, abban a kissé „torkolós” stílusban, amelyet sok más, a miénktől különböző népi dallam előadásában is felfedezhetünk. Az adásban közbevetett kis ismertetések a népzene néhány stilisztikai kérdését is vázolták előttünk, Békés János együttesének előadóművészetében pedig a népi zenekari muzsikálás magas színvonalát figyelhettük meg. Hallhattunk bevezetőket, amelyek a népzene különleges jelentőségét festették ihletett szavakkal, és sok más érdekes problémáról is értesülhettünk a zsűri munkája folyamán. Hallhattunk arról az országos felbuzdulásról is, amely a felkészülést és magukat az adásokat kísérte. Hogy él-e a népdal? Feltétlenül él! De miért is tűnne el nyomtalanul az, ami évezredeken át megmaradt, történelmi viharok között, és ami az írott „magas kultúra” nyomásának és a középkori egyházi muzsika egyeduralmi törekvéseinek egyaránt ellenállt? Él a népdal! Ezt az eredeti ízzel megszólaló és eredeti környezetből előlépő „népi” énekesek éppúgy bizonyították, mint azok, akik megtanulták és éneklik a népdalokat. „Az a meggyőződésem, nem kell siratnunk a népdalt, eleven ereje nem apadt el, csak nem a régi formák közt él ma már közöttünk” — mondta Ortutay Gyula. Valóban él, magunk tapasztalhattuk. A kérdés most már az: hogyan él? Maga Ortutay így felelt: „Meghal a népdal, elrejtőzik, új életre támad .. Igen, mintha elrejtőzött volna, mint az írásos és paraszti-közösségi kultúra harcának évszázadaiban. Napjaink legerősebb zenei áramlatának, a beatnek országos méretű mozgalma alig és csak áttételesen támaszkodik a népzenére, főleg, ha nem az ismert együttesek darabjait, hanem a lassacskán szociológiailag is felmért (l. Vitányi: Beat c. könyvét) kb. 6000 magyar beat-együttes repertoárját vizsgáljuk. Egy olasz tudós, Massimo Mila, Liszt és Bartók ízlését összevetve megjegyzi, hogy a konzervatív kispolgári igényeket kielégítő, szentimentális cigányzene már a század elején kezdett népszerűtlenné válni a haladó magyar értelmiség körében. Ez az ellenérzés az elmúlt évtizedekben általánosabbá vált, modern fiatalok és konzervatívabb öregek körében egyaránt. A cigányzenekar hangzásképe akarva-akaratlanul olyan ízlés emlékképére utal, amely mind szigorú ideológiai, mind hétköznapi, „hangulati” értelemben már elavult. Pedig maga Bartók is figyelmeztetett feldolgozásaival, sőt alkotásaival is arra, hogy a népi dallam önmagában csak néprajzi értéket képvisel, s csak akkor válik a kulturális élet szervez részévé, ha teljes értékű szereplőként vesz részt a napi kulturális tevékenységben, vagyis ha a népi dallam az aktuális zenei megnyilvánulások minden rétegében jelen van, gyakran még ma is élő elképzelés gátolja, hogy a népzenei feldolgozás csak szólóénekként, népi zenekari kísérettel, esetleg népies jellegű hangszereken (pl. cimbalmon), és lehetőleg egyszerű akkordokkal alátámasztva szólalhat meg. Pedig, ha azt tűzzük ki célul, hogy a népzene egészként vegyen részt zenei életünkben, akkor elsősorban az ő dallamkincsünk modernebb feldolgozására irányuló kísérleteket kell támogatnunk. Nem zárhatjuk ki sem az önállóbb, kompozíciós jellegű megoldásokat, sem az olyan avantgard-ízű kísérleteket, amilyenről például a kecskeméti népzenei találkozón értesültünk, ahol Király Ernő, jugoszláviai magyar zeneszerző magnetofonszalagról mutatta be elektronikus feldolgozású „népdalreflexióit”. Ezek a kísérletek később a népszerűbb műfajokat is megtermékenyíthetik. A Televízió népzenei vetélkedőjének az az egyik legfontosabb eredménye, hogy ismét az érdeklődés homlokterébe emelte a népzenét. Ideje tehát, hogy e sikeres ötlet kapcsán a felmerülő feladatokat is összefoglaljuk. Mire volna szerintem szükség? 1. A rádió és a tv könnyűzenei műsoraiban (pl. a számok közti beszélgetésekben, a szociális értékű „sztorik” mellett) a népzenéről is szót kell ejteni, szem előtt tartva a zenével és szöveggel szembeni igényességét. 2. Meg kelene keresni a módját annak, hogyan juthat el legkönynyebben a mai fiatalokhoz a történeti magyar népdal. (Tolcsvayék példája elgondolkoztató!) 3. Végül: Magyarországon is meg lehetne honosítani a már szinte világjelenséggé vált folklórfesztivált, amely eleven, sokszínű nemzetközi vonatkozásaival csak erősíthetné népzenénk hadállásait zenei életünk különféle rétegeiben. (Társadalmi Szemle, 1970. ápr.) BIERNACZKY SZILÁRD Cikk a Társadalmi Szemléből .