Szórakoztató Zenészek, 1970 (2-4. szám)

1970 / 2. szám

Szóljunk hozzá Vitatkozunk. Érdekek, szemléletek csapnak össze, hogy az ellen­tétesnek látszó törekvéseket a célnak megfelelően, a lehetőségek ismeretében alakítsuk ki és a legjobbakat alkalmazzuk is. A ven­déglátóiparban foglalkoztatott zenészekről, munkájukról, munka­viszonyukról van szó. A zenészek szerződéses foglalkoztatása révén hosszabb-rövidebb ideig vannak egy üzletben vagy egy vállalatnál. Ezt az üzlet me­nete, igénye is szükségessé teszi: új zenekar vonzereje. Különösen vonatkozik ez az énekesekre. Ennek következtében viszont hiába dolgozik a szakmában már régebben, mégsem tekintik törzsgárda­­tagnak, nem élvezheti a törzsgárdatagokat megillető jogokat, elő­nyöket. Helyes lenne, megszakítás nélküli munkának tekinteni — nemcsak nyugdíj vonatkozásában — a folyamatos szerződéseket állandó munkaviszonyként kezelni. Problémaként jelentkezik egyes helyeken a csak fiatalokat fog­lalkoztatni akaró üzletvezetők szemlélete. Pedig a minden igényt — tehát az üzlet forgalmát elősegítő — kielégítő széles repetoár­­ral, vendégismerettel csak a huzamosabb ideje vendéglátóiparban dolgozó zenészeink, tehát az öregebb gárda rendelkezhet. Vendég­kör kialakításához idő kell. Bizonyítja ezt az a nem is kevés zene­kar vagy zenekarvezető, akik nélkül „az” az üzlet el sem képzel­hető. Személyük, művészetük vonzza oda a közönséget. Több nyugdíjkorhatárt elért zenészünket nemcsak a nyári idényben, ha­nem állandó szerződésben is foglalkoztat a vállalat. Sok szó esik a zenekarok énekesekkel való foglalkoztatásáról. A tánczenekarok vonatkozásában kevésbé, de a népi zenekaroknál annál inkább. Pedig az énekes produkciója nemcsak színt, gazda­gabb programot jelent, hanem közönségsikert is. A húzódozás helytelen szemléletből adódik. Az üzlet részéről a több bér miatt, zenekaraink részéről pedig a „siker megoszlás” féltés miatt. Egyikük sem jár a helyes úton, mert a közös érdek összehango­lása forgalomnövelő tényező és a garasoskodás adta hátráltatás helyett, mindenki előnyére válik a jó összmunka, a színvonal emelése. Ehhez viszont állandó képzésre van szükség, szakmai és álta­lános műveltség emelése érdekében. Sokan fölösleges, sőt terhes nyaggatásnak fogják fel jóindulatú unszolásunkat. Pedig nem az. Már Lenin elvtárs is figyelmeztetőn állapította meg, hogy „a kom­munizmust (szocializmust) csak korunk színvonalán álló műveltség alapján” lehet megvalósítani. Ehhez viszont tanulni, tanulni, tanulni kell! Vonatkozik ez a kötelezettség nemcsak a fiatalokra, hanem az idősebbekre, a felnőtt társadalomra is. Ma már a 8 általános iskola elvégzése csak a minimum, érettségi az alap. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy a zeneszolgáltatás a szórakoztatáson ke­resztül a népművelés egyik eszköze. Márpedig a népművelést vég­zőknek feltétlenül rendelkezni kell a műveltség alapjával. Néhány gondolat ez csupán a sok közül, de azért tárjuk zené­szeink elé, hogy hozzászólásaikkal, javaslataikkal járuljanak hozzá a cselekvés végső kibontakoztatásához, gyakorlati megvalósításá­hoz. Ez mindannyiunk ügye, a szakma tekintélye, megbecsülése érdekében történik. Sz. F. az 1968. évi munkaverseny ér­tékelése alapján kitüntetett vendéglátóipari vállalatokat, s az eredményeket elősegítő, ott dolgozó zenészeinket. KIVÁLÓ VÁLLALAT ki­tüntetést kapott: a Hungária Szálloda és Ét­terem Vállalat, a Pannónia Szálloda és Ven­déglátó Vállalat, a Pestvidéki üzemi Vendég­látó Vállalat és „Róna” Vendéglátó Vállalat. DICSÉRŐ OKLEVELET ka­pott a Borsodi Üzemi Ven­déglátó Vállalat és a VL ker. Vendéglátó­ipari Vállalat. Eredményeikért kapott ki­tüntetésükhöz gratulálunk, és munkájukhoz további sikere­ket kívánunk! A szélesedő munkaverseny a párt X. kongresszusa tiszteletére mint „Kongresszusi munkaverseny” folyik tovább, ami lehetőséget ad a párt politikájának meg­valósításához, a népjólét nö­veléséhez, a szocialista de­mokrácia erősítéséhez. Vécsey Ernő zenekara és Váradi Zsuzsa énekesnő a New York-i Brake Bárban Ifj. Burai Béla és népi zenekara Lengyelországban vendégszerepeit SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK ,,Röpülj páva" tv-adásai s a Rádió különféle nép­dalsorozatai nyomán in­nen is, onnan is egyre gyak­rabban hallani: „miért ját­szanak oly kevés népdalt népi zenekaraink?" Annak ellené­re, hogy a fenti adássorozatok egynémelyike bizonyos vonat­kozásokban kívánnivalókat hagy maga után (s ezt a mű­sorok szerkesztői nyilván ma­guk is észrevették, s a továb­biakban bizonyára le is fog­ják vonni belőlük a tanulsá­gokat), a kérdés jogosságáról vitatkozni, s a válaszadás elől kitérni nem lehet. Annál ke­vésbé sem, mert a népdal — szinte a szemünk láttára — újjászületik, újból divatba jön, kezd újból népszerűvé válni. Ez a jelenség nemcsak az egyetemi ifjúság körében fel­tűnő, de tapasztalható a zenés helyeken szórakozni vágyó közönség soraiban is. Messze vezetne, ha ennek lélektani vagy társadalmi okai után ku­tatnánk, de helyénvaló, ha a problémát a vendéglátóipari szórakoztató zene oldaláról közelítjük meg. Elöljáróban talán annyit, hogy — minden ellenkező hí­reszteléssel szemben — nincs az országnak egyetlen olyan népi zenekara, amely ne ját­szana estéről estére folklór szempontból is autentikus nép­zenét. Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a kocsma, vendéglő, az étterem nem ze­nei népművelési intézmény, s ott a cigány azt játssza, amit közönsége igényel. Ezek olyan cáfolhatatlan tények, melyek nép­zenészeink védelmében szólnak. A másik oldalról vi­szont elvitathatatlan, hogy szo­cialista kultúránk és nemzeti művelődésünk szempontjából egyáltalán nem közömbös a népdal sorsa és jövője. E két erősen kisarkított s a valósá­got tükröző tétel között feszül a probléma belső dialektikája. Annak, hogy népi zeneka­raink — mint említettem — estéről estére játszanak auten­tikus népzenét, s hogy az még­­■ sem világlik ki, annak több oka is van. Elvileg elsősorban az, hogy a „népdal” fogalmát, mibenlétét, lényegét Bartók óta senki egyértelműen meg nem határozta. Így nem min­denki érti ugyanazt ugyan­azon kifejezés alatt. Bartók meghatározása viszont ma már — a nagy ipari forradal­mak, a városiasodás, valamint a társadalmi struktúrák meg­változásának következtében — kiegészítésre, módosításra szo­rul, de ezt még senki sem kí­sérelte meg. Így sem a cigány, sem hallgatója nem­­állnak biztos elvi alapokon. Gyakorlatilag elmosódottá teszi a határokat, hogy népze­nészeink (és nótaénekeseink) műsorában az egymásutáni­ság tetszőleges, s a valódi nép­dalok keverednek a magyar­nótákkal, gyakran — sajnos — a leggiccsesebb és legértékte­lenebb fércművekkel. Így a felületes hallgató nem tud disztingválni. Bonyolítja a dolgot, hogy nyomtatásban megjelent ki­adványaink (még a legújab­bak is) pontatlanok: népdalok­ként közölnek olyan műdalo­­kat, melyeknek szerzői isme­retesek. Vendéglátóipari zené­szeinktől pedig nem kívánhat­juk meg, hogy egyúttal zene­tudósok is legyenek, akik azonnal különbséget tudjanak tenni népi, álnépi és műzenei dalok között (sok esetben még az ezzel foglalkozó szakembe­reknek is fejtörést okoz ez). Egy további ok, hogy nép­zenészeink túlnyomólag azo­kat a népdalokat játsszák, me­lyek a­ népzene úgynevezett „új”, vagy „B” stílusához tar­toznak, melyből a múlt század derekán (részint a verbunkos zene behatására) alakult ki a népies műdal, majd ebből — mintegy újabb félszázad múl­va — a magyarnóta. Népze­nénk régebbi — s értékesebb — rétege alig-alig szólal meg vonójuk alatt. Ennek oka vi­szont abban rejlik, hogy a népi zenekari gyakorlat bizo­nyos mechanikusan beidegzett fogásokon alapuló olyan har­móniai modelleken és sémá­kon nyugszik, melyek nagyon hasznosíthatók a dúr és moll hangnemekben mozgó dalla­mok kollektív harmonizálásá­ban és kollektíven rögtönzött hangszerelésében. De ezek a modellek és sémák azonnal csődöt mondanak, mihelyt nem dúr és nem moll hang­nemben levő dallamokról van szó; márpedig a magyar nép­zene túlnyomó része a penta­­ton és modális hangsorokon nyugszik. Így — népzené­szeink szava szerint: „nem le­het alájuk akkordokat fogni" (már ti. a szokványosakat). Lehetne még tovább is so­rolni az okokat, mentségeket és kifogásokat, de helyesebb, ha inkább azt nézzük: mi le­hetne a kivezető út, a megol­dás? Leghelyesebb lenne, ha va­lamely intézmény — esetünk­ben erre legalkalmasabb az Országos Szórakoztatózenei Központ lenne — szakértők bevonásával kiválogatná azt a 100—150 népdalt, melyek egy­részt dallamilag is szépek, másrészt szövegük az ipari társadalomban élő mai em­berhez is szól. Nem holt anyagra, és nem muzeális ér­tékekre van szükség, hanem élő zenére! Ezeket a népdalo­kat művészi, de mégis köny­­nyű letétben kellene népzené­szeink rendelkezésére bocsáj­­tani. Szinte biztos, hogy zenei­leg pontos, stílusos és szép előadásukkal még propagálás­ra s különösebb népszerűsíté­sükre sem lenne szükség. Kultúrmissziónak és munká­nak is elég lenne pár eszten­dőre! Pongrácz Zoltán es cigányzene NÉPZENÉNK ÉLETÉRŐL Kulturális hagyományaink egyik legnagyobb értékének, a népzené­nek jelenével találta magát szem­ben az ország a Televízió népze­nei vetélkedőj­ének elődöntője so­rán. Hallhattunk vállalati dolgo­zókat, tanítókat, akik vidéken zajló életük, munkájuk kapcsán lesték el az ízes népi éneklés fortélyait, és hallhattunk nem egyszer va­lódi paraszti éneklést, abban a kissé „torkolós” stílusban, ame­lyet sok más, a miénktől külön­böző népi dallam előadásában is felfedezhetünk. Az adásban köz­bevetett kis ismertetések a nép­zene néhány stilisztikai kérdését is vázolták előttünk, Békés János együttesének előadóművészetében pedig a népi zenekari muzsikálás magas színvonalát figyelhettük meg. Hallhattunk bevezetőket, amelyek a népzene különleges je­lentőségét festették ihletett szavak­kal, és sok más érdekes problé­máról is értesülhettünk a zsűri munkája folyamán. Hallhattunk arról az országos felbuzdulásról is, amely a felkészülést és magu­kat az adásokat kísérte. Hogy él-e a népdal? Feltétlenül él! De miért is tűnne el nyomta­lanul az, ami évezredeken át megmaradt, történelmi viharok között, és ami az írott „magas kultúra” nyomásának és a közép­kori egyházi muzsika egyeduralmi törekvéseinek egyaránt ellenállt? Él a népdal! Ezt az eredeti íz­zel megszólaló és eredeti környe­zetből előlépő „népi” énekesek éppúgy bizonyították, mint azok, akik megtanulták és éneklik a népdalokat. „Az a meggyőződésem, nem kell siratnunk a népdalt, eleven ereje nem apadt el, csak nem a régi formák közt él ma már közöt­tünk” — mondta Ortutay Gyula. Valóban él, magunk tapasztalhat­tuk. A kérdés most már az: ho­gyan él? Maga Ortutay így felelt: „Meghal a népdal, elrejtőzik, új életre támad .. Igen, mintha elrejtőzött volna, mint az írásos és paraszti-közös­ségi kultúra harcának évszázadai­ban. Napjaink legerősebb zenei áramlatának, a beatnek országos méretű mozgalma alig és csak át­tételesen támaszkodik a népzenére, főleg, ha nem az ismert együttesek darabjait, hanem a lassacskán szo­ciológiailag is felmért (l. Vitányi: Beat c. könyvét) kb. 6000 magyar beat-együttes repertoárját vizsgál­juk. Egy olasz tudós, Massimo Mila, Liszt és Bartók ízlését összevetve megjegyzi, hogy a konzervatív kispolgári igényeket kielégítő, szentimentális cigányzene már a század elején kezdett népszerűt­lenné válni a haladó magyar ér­telmiség körében. Ez az ellenérzés az elmúlt évtizedekben általáno­sabbá vált, modern fiatalok és konzervatívabb öregek körében egyaránt. A cigányzenekar hangzásképe akarva-akaratlanul olyan ízlés em­lékképére utal, amely mind szi­gorú ideológiai, mind hétköznapi, „hangulati” értelemben már el­avult. Pedig maga Bartók is fi­gyelmeztetett feldolgozásaival, sőt alkotásaival is arra, hogy a népi dallam önmagában csak néprajzi értéket képvisel, s csak akkor válik a kulturális élet szervez részévé, ha teljes értékű szereplőként vesz részt a napi kulturális tevékeny­ségben, vagyis ha a népi dallam az aktuális zenei megnyilvánulá­sok minden rétegében jelen van, gyakran még ma is élő elképze­lés gátolja, hogy a népzenei fel­dolgozás csak szólóénekként, népi zenekari kísérettel, esetleg népies jellegű hangszereken (pl. cimbal­mon), és lehetőleg egyszerű ak­kordokkal alátámasztva szólalhat meg. Pedig, ha azt tűzzük ki célul, hogy a népzene egészként vegyen részt zenei életünkben, akkor elsősorban az ő dallamkincsünk modernebb feldolgozására irányuló kísérleteket kell támogatnunk. Nem zárhatjuk ki sem az önállóbb, kompozíciós jellegű megoldásokat, sem az olyan avantgard-ízű kísér­leteket, amilyenről például a kecs­keméti népzenei találkozón érte­sültünk, ahol Király Ernő, jugo­szláviai magyar zeneszerző mag­netofonszalagról mutatta be elektronikus feldolgozású „nép­dalreflexióit”. Ezek a kísérletek később a népszerűbb műfajokat is megtermékenyíthetik. A Televízió népzenei vetélkedő­jének az az egyik legfontosabb eredménye, hogy ismét az érdek­lődés homlokterébe emelte a nép­zenét. Ideje tehát, hogy e sikeres ötlet kapcsán a felmerülő felada­tokat is összefoglaljuk. Mire volna szerintem szükség? 1. A rádió és a tv könnyűzenei műsoraiban (pl. a számok közti beszélgetésekben, a szociális értékű „sztorik” mellett) a népzenéről is szót kell ejteni, szem előtt tartva a zenével és szöveggel szembeni igényességét. 2. Meg kelene keresni a módját annak, hogyan juthat el legköny­­nyebben a mai fiatalokhoz a törté­neti magyar népdal. (Tolcsvayék példája elgondolkoztató!) 3. Végül: Magyarországon is meg lehetne honosítani a már szinte világjelenséggé vált folklór­fesztivált, amely eleven, sokszínű nemzetközi vonatkozásaival csak erősíthetné népzenénk hadállásait zenei életünk különféle rétegeiben. (Társadalmi Szemle, 1970. ápr.) BIERNACZKY SZILÁRD Cikk a Társadalmi Szemléből .

Next