Szórakoztató Zenészek, 1978 (4. szám)

1978 / 4. szám

Reflektorfényben Pege együttessel, Kovács Gyu­la együttesével, Gallusz Gyu­­riékkal és még sok más együt­tessel. Vidéki fellépéseimről őrzök néhány szívmelengető élményt. Például­ ,mikor egy kis faluban gyerekek előtt lép­tem fel és láttam, éreztem, hogy „jönnek velem”, értik amit csinálok, csodálatos él­mény az ilyen! Aztán jött a külföldi fellépések kora: Szov­jetunió, Hollandia, NSZK, NDK, Jugoszlávia, Olaszország, Kuba, Finnország. Mind, mind életre szóló élmény. Talán a legjobb kíséretet a Körmendy együttestől kaptam. No és egy hannoveri orgonistától, akivel ketten dolgoztunk. Mondha­tom döbbenetes kíséretet pro­dukált! Úgy érzem, a legna­gyobb sikerem a Szovjetunió­ban, Kubában és talán megle­pő, Olaszországban volt. Hazatérve a Maximban, örökös visszatérő lettem. Itt szereztem igazán színpadi ru­tint. Aztán a Moulin-ba, For­tunába, Astoriába kerültem. Nagyjából ezeken a helyeken lépek fel. — Először idegenkedtél a vendéglátótól, most változott a véleményed? — Tulajdonképpen inkább féltem a kommersz zenétől. Koncertezni szerettem volna, de már látom, hogy ez a mun­ka is egy kis koncert naponta. Minden este lemérhetem a ha­tást. Tanulni, fejlődni is lehet, és nem utolsósorban anyagi biztonságot ad. — Fontos szerepet játszik életedben a pénz? Mit csinál­nál, ha egyszer nagyon sok pénzhez jutnál? — Úgy gondolom, a pénz minden ember életében szere­pet játszik, de nem hiszem, hogy túlzottan anyagias len­nék. Ha egyszer nagyon sok pénzem lenne? Építtetnék egy kis koncerttermet, meghívnék együtteseket, énekeseket, éj­jel-nappal szólna a zene, a na­gyon jó zene. Gyönyörű álom... Kár, hogy az is ma­rad. — Mit tanítasz a Stúdióban és mióta? — Hangképzést tanítok, nyolc éve. Szeretem a munká­mat, örülök, ha látom növen­dékeim fejlődését, de aggódom is értük. — Többet kellene foglalkoz­ni, törődni a fiatalokkal, a pá­lyakezdőkkel. Jól felkészíteni emberileg is őket, hogy az életbe kilépve, ott is érezzék a segítő, szerető gondoskodást, és ne kiábrándító hideg zu­hanyként találkozzanak a ri­deg gyakorlattal ö­rültem. Ma is itt vagyok, na­gyon jól érzem magam. 1972- től tanítok a stúdióban. Öröm­mel csinálom. — Mit tanítasz? — Zongorát, és vezetem a zenekari gyakorlatokat. — Mint vizsgabizottsági tag­nak, mi a véleményed az idei vizsgákról? — A zongoristáknál a lap­ról olvasással voltak problé­mák. Bár ebbe a vizsgadrukk is nyilván belejátszott. Sokuk­nál a kísérés is gyenge pont. A transzponálást a gyakorlat fogja igazán meghozni. Feltűnt, hogy milyen sokan vannak, akik már az indulásnál szóló­zongoristaként kívánnak dol­gozni. — Mivel töltöd szabad idő­det? — Ha van időm barkácsolok, zenét hallgatok, főleg zongo­risták felvételeit. — Kikre emlékszel vissza legszívesebben volt kollégáid közül? — Az 1954-ben Corvinban dolgozó Holéczy zenekar tag­jaira, és a műsorban fellépő énekesekre: Ákos Stefi, Putno­­ki Gábor, a Vámosi—Záray há­zaspár. A zenekarban Piroska Zoli, Stark Tibi, Boross Józsi, Torma Gyuri, Len Hughes ne­veket találjuk. — Mint látod a jövőt? — Nagyon nehéz jósolni! Nem tudom, mi marad meg ezekből a számokból, mi lesz érdekes mondjuk ötven év múlva. De egy dolog biztos: az univerzális zenész akkor is kedvezőbb helyzetben lesz. A tudást akkor is el fogják is­merni. Tehát azt tanácsolom mindenkinek: tanulni, tanulni, tanulni. OLÁH MIKLÓS Korn Zsuzsa — Nemrég elhangzott rádió­­nyilatkozatod nagy vihart ka­vart a szakmában. Valami olyasmit mondtál, sajnos, nem halottam az adást, hogy téged a magyar zenekarok nem tud­nak jól kísérni? — Nem mondtam ilyet, tel­jesen félreértették a dolgot! A riporter azt kérdezte, hogy ki­magasló dzsesszénekesnő lé­temre miért vállaltam a Moulin Rouge-beli fellépése­ket. Köztudott ugyanis, hogy az itteni közönség nem kimon­dottan dzsesszkedvelőkből áll. Aztán került szóba a kíséret és a play back probléma is. Már­most hogy miért vállaltam a Moulin-t? Mert itt kaptam munkát, szerződést. Dzsessz­­koncert nincs minden nap. Kü­lönben itt is lehet jót nyúj­tani, további rutint szerezni. Szerintem, ha csak egy ember figyel is rám, már nem éneke­lek hiába. A play back pedig kényszer­­megoldás: tudomásul kell ven­ni, hogy a vendéglátóipar nem alkalmaz nagyobb létszámú együttest, viszont bizonyos mű­faj csak úgy adható elő, hogy a kíséretet nagyzenekarral egyszeri gázsiért felveszik, és ezt adják be esténként. Elég problémát okoz ez a dolog még így is! Sajnos, a magyar dzsesszzenészek többsége nem hajlandó egy-egy fellépésre próbálni, a gázsit úgy is meg­kapják. Én viszont próba nél­kül nem lépek fel, utálom a haknizenét, a hakni szemlé­letet. Ezt is elmondtam. Talán ezért sértődtek meg néhányan. Sajnálom, de ez akkor is így van. — Fontos számodra a kísé­retben a „stenker”? Ott vol­tam, amikor egy fellépést rö­viddel a kezdet előtt mondtál le, mert úgy érezted, hogy a kíséret nem megfelelő. — Dzsesszt játszani, énekel­ni stenker nélkül nem lehet. Ha nem érzem a segíteni aka­rást a többiektől, inkább nem csinálom, lemondom a fellé­pést. — Elég lobbanékony, rap­­szódikus természetűnek tarta­nak. — Lehet, de mindig oka van annak, ha felemelem a han­gom. Sok esetben ordítani kell, hogy foganatja legyen. — Melyik műfajt kedveled a legjobban? — Ahol improvizálni lehet! Dzsesszrock, bossanova ... Vas Valériával írt egyetlen szerzeményem — melyből rá­diófelvételt is csináltam — szintén egy bossanova, impro­vizációs betéttel, külföldön is ment. — Eddig csak angolul hal­lottalak énekelni, magyarul is tudsz? — Nyolc rádiófelvételem van, amelyet magyarul éneke­lek. A dzsessz nyelve viszont az angol, s míg nem írnak jól énekelhető magyar szövegeket dzsessztémákra, addig angolul kell énekelni a szám szépségé­nek érvényesülése érdekében bizonyos számokat. Ez egyéb­ként érdekes dolog: az állam pénzén a dzsessztanszakon évekig angolul tanulunk, az­tán az életben egyszerre csak azt tapasztaljuk, hogy sem a televízióban, sem a rádióban nem kívánatos az angol szöve­gű éneklés. Egy kicsit furcsa. — Hogyan tanulod az új számokat? Honnan szerzed be az anyagot? — Van, hogy ajánlanak egy számot, de magam is állandó­an figyelem az új dolgokat. Ha találok, felveszem magnóra, és arról tanulom. A szöveget vagy én, vagy más írja le. Írok, olvasok angolul, de ha nem vagyok biztos valamiben megkérek valakit, aki tud se­gíteni. Irtózom a „kamu” szö­vegektől! Le tudom magam kí­sérni zongorán, de sokszor hi­ányzik egy jó korrepetitor. Egyébként távlati tervem, hogy saját zongorakíséretemmel énekeljek néhány alkalommal. Egyelőre még nem merném vállalni! — Ha valaki felajánlana számodra új nótát, a saját szerzeményét, műsorodra tűz­néd, ha megnyerné a tetszése­det? — Örömmel, bárkitől szíve­sen venném, ha a szám ille­ne az egyéniségemhez. És ter­mészetesen, ha már a zsűri el­fogadta és engedélyezte. — Musicalszerepet vállalnál? — Boldogan! — Rádiófelvételeid tehát vannak, lemezed is jelent meg? — Vártam és várom, hogy felkérjenek erre is, de én ma­gam nem mozdulok. Az eddigi pályafutásom is úgy alakult, hogy vagy szerencsém volt, ha volt, vagy nem. Nem tudom magam adminisztrálni és visz­­szásnak tartanám, hogy ajánl­kozzam, kilincseljek különbö­ző lehetőségekért. — Eddigi pályafutásodat em­lítetted. Beszélj erről kicsit részletesebben. — KISZ Központi Művész­­együttes Egyetemi Énekkará­ban kezdődött. Majd Moldován Domonkos, ma már ismert filmrendező tanácsára jelent­keztem a dzsessztanszakra, ahol életem legboldogabb há­rom évét töltöttem. Ugyanis rengeteget foglalkoztattak: tv, rádió, kamarakoncertek. Az­tán amikor ennek vége lett és kikerültünk az életbe, jött a hideg zuhany. Kiderült, hogy a valóságban nem teljesen úgy van, mint ahogy elképzeltük. Benkóékkal koncerteztem, de felléptem a Vukán trióval, a Papp Gyula — Szerinted mikor tanítható zenére egy ember? — Ha tehetséges, vagy na­gyon szorgalmas. — Elkallódhat ma a tehet­ség? — Nem, de a körülmények gátolhatják a kibontakozását. Szerencse is kell, mert a fel­vételitől kezdve sok lutri van egy zenész pályafutásában. De ha valóban tehetséges, előbb­­utóbb felszínre tör, és akkor már nem lehet megállítani. — Kevés a zongorista, a jó zongorista még kevesebb. Mi erről a zongoratanár vélemé­nye? — Mert nagyon sok kellene belőlük, sokan úgy gondolják, hogy megtanulnak egyedül is. Később pedig úgy megszokják a szólójátékot, hogy nem is tudnának együttesben dolgoz­ni. — A zongoristák egy része lenézi a kísérést, illetve nem is tud kísérni. — Pedig a zongorakísérés komoly műfaj. Világnagyságai vannak. Persze nincs rá tan­anyag, legfeljebb a zenekari gyakorlatokon lehet próbálgat­ni. Sajnos, sokan nem tudnak téma nélkül játszani. Én taní­tom, de kevés idő jut rá. De nem is alkalmas mindenki er­re. — Ma már a zongoristáknak különféle elektromos hangsze­reken is kell játszaniuk. Ez egyből megy, vagy meg kell tanulni ezeken is? — Bizonyos hangszeren, pl. Fenderen egyből lehet játsza­ni, de orgonázni meg kell ta­nulni. Ugyanis más a billentés, meg kell tudni találni a hang­színeket stb. — Van aki „áttér” ezekre a hangszerekre, te úgy tudom, megmaradtál zongoristának. — Igen, bár orgonázom is. Szerintem a zongora az igazi, annak „lelke" van, azon lehet inkább muzsikálni. — Univerzális zenész vagy. Mégis, melyik műfaj áll leg­közelebb hozzád? — A széles körű vendéglátó­ipari zenélés. Szeretek duóban dolgozni, mert ez bizonyos fo­kú szabadságot jelent. Jelenle­gi munkahelyemen szinte minden nemzetiségű vendég megfordul, és jó érzés mind­nek nyújtani valamit. — Hallottam, hogy pályád kezdetén még tanulva — ta­nítottál? — Igen, Szelényi Istvánnál tanultam, klasszikus zongorá­zást, ugyanakkor én tánczenét tanítottam neki. Azután men­tem a Fodor zeneiskolába. Itt Solymossy Lulu volt a taná­rom. A másik „nagynál”, Bró­­dy Tamásnál, stúdiónk igazga­tója, Balassa P. Tamás tanult ebben az időben. Egy Daróczy nevű ügynök egyszer a szintén itt tanuló Szabó Józsit és en­gem elvitt vizsgázni az akkori Zenész Szövetségbe. Sikerült, és aztán el is helyezett ben­nünket. Én a Miami bárba ke­rültem. Azóta egyfolytában dolgozom, leszámítva a háború miatti „pauzát”. 7 évig az ORI-nál koncertesztem, 6 évet külföldön dolgoztam szerződés­sel, és igen fájó pontom, hogy ez a 13 év nem fog beszámíta­ni a nyugdíjamba. Lehetetlen, hogy ne lehetne valami meg­oldást találni, hogy visszamenő hatállyal érvényesítsék ezeket az éveket a hasonló helyzet­ben levő zenészek számára is. No, ezt csak megjegyeztem. Pályám kezdetén elég hamar bekerültem a Holéczy együt­­tesbe, ahol énekeltem, rádió­­ban és lemezre is. Ma már nem énekelek,hála partnerem­nek és szigorú önkritikámnak. Sokat hangszereltem akkori­ban. A Holéczy együttest, melynek 16 tagja volt, én lát­tam el koncertanyaggal. A TV egymást követő 3 szilveszteri műsorának zenéjét is én hang­szereltem. Tánczenét is szerez­tem egy időben. Szöveg nélküli zenekari számok voltak. Az akkori Koltai—Papp együttes­sel játszottuk őket. Nem vagyok ugrálás típus. Jelenlegi munkahelyemen he­tedik éve dolgozom. A Gellért bárban 4 évet töltöttem. A Moulin-ban kaptam életem el­ső nyugati szerződését a frankfurti Parisiana Kabaréba. Itt többször meghosszabbítot­ták a szerződést, és egyre jobb feltételekkel. Hadd említsem meg az együttes többi tagjait: Kottás Róbert, Tasnády Tamás és szegény Szélessy Józsi, aki­vel több mint 12 évig dolgoz­tam. Jó barátok voltunk. Ma is gyászolom. Svájcban egy évet, dolgoztam, aztán előnyös finn szerződést kaptam, ott voltam fél évig. Hazatérve a rózsadombi SZOT üdülőbe ke­ Gyarmati István Akik ismerik a „szakmában” — nem kevesen vannak — olykor talán alig titkolt vágya­kozással és némi irigységgel beszélnek arról a hangulati at­moszféráról, ami őt, a korrepe­titort évek óta körülveszi. Mert ez a fiatalon deresedő, nyugodt muzsikus, emberileg és művé­szileg már hosszú évek óta el­kötelezte magát a zongorakísé­résnek. Országos és Európa - hírű művészek állandó partne­re, tehát ezernyi élménnyel, színes történetek légkörében, átutazva országunkat többször is Soprontól Kisvárdáig, Esz­tergomtól Szegedig ... Így az első kérdés szinte természete­sen adódik. — A színes, változatos, bár sokszor fárasztó és alkotómű­vészetnek tekinthető zongora­kísérő műfaj mellett, miért ha­tároztál úgy, hogy az áldozatos pedagóguspályát (is) válasz­tod? — Szeretek tanítani... Az első válasz tehát rövid és határozott. De szinte sűrű­töményen árad e két szóból az őszinteség. Aztán kibontakozik a pályakezdés képe, majd az emberi kapcsolatok szövevé­nye, a tanulási módszer vázla­ta ... — 1963-ban végeztem a „konzit”, később a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola (ma főiskola) zongoratanár szakán folytattam. Már ekkor, 1966- ban megszereztem az ŐRI mű­ködési engedélyt és a Tarka Színpad korrepetitora lettem. De rendszeresen dolgoztam a válogatott keret művészi tor­nászai mellett is. Sőt 1970-ig — hetente két alkalommal — Szé­kesfehérvárra jártam taníta­ni... A korrepetálást sem ak­kor, sem ma nem tartom vala­miféle alantas zenei szolgaság­nak. Sőt! Erre készültem, ezért tanultam. És ezért csodálko­zom, amikor észreveszem, hogy bizony sokan szótlanul is azt kérdezik tekintetükkel: nem idegölő a vesződés az éneke­(Folytatás az 5. oldalon) SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK

Next