Szórakoztató Zenészek, 1989 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 1. szám
EMLÉKEZÉS... Több mint negyvenéves újságokat lapozok. Természetesen főként olyan cikkek érdekelnek, amelyek kapcsolatban vannak a szórakoztató zenével. Néhány 1948-ból származó idézettel — remélem — egy kissé elgondolkodtatom a kedves olvasókat. A „Zenész”, a Magyar Hivatásos zenészek Szabad Szakszervezetének lapja havonta jelent meg. 1948 januári számából megtudhatjuk, hogy Royko Gizi 18 tagú női revűzenekara svédországi turnéra indul, hogy a zenészek szakszervezetébe csak zenészi vizsga után lehet kérni a felvételt és a működési engedély felmutatásával a szakszervezeti tagok élelmiszer-, textil- és egyéb jegyeket kapnak a helybeli hatóságoktól. A lapban Zsoldos Ernő „Külföldi szemle” című rovatából értesülhetett az olvasó például arról, hogy „Dizzy Gillespie, a világhírű be-bop trombitás 16 tagú néger zenekarával” európai turnéra indul. „Túlteng a gépzene a rádióban” hirdeti az egyik írás címe, és adatokkal alátámasztva tiltakozik a gramofonfelvételek sugárzása ellen, amely tendencia háttérbe szorítja az élőzenét. Ugyanebben a számban köszönik meg a lap szerkesztői a magyar zenészek nevében a svájci zenészszakszervezetnek, hogy „néhány élvonalbeli magyar zenekar munkalehetőséget kapott Svájcban”. A „Zenész” februári számában a „Nagyvilág” című rovatban többek között ez áll: „Szovjetoroszország. A Szovjet Művészdolgozók Szakszervezete 1948. január 16-i kelettel levelet intézett Szakszervezetünk címére...” A levél lényege: a szovjet zenészek kívánsága, hogy a jövőben a magyar művészekkel szoros összeköttetést létesítsenek és hogy a szovjet delegátusok érkezéséről értesítik a magyar felet. Ugyanebben a rovatban a Románia alcím alatt ez áll: „A magyar-román barátságot megpecsételő egyezmény vonatkozásai közelről érintik a mi Szakszervezetünket is. Groza miniszterelnök a budapesti sajtófogadáson úgy informálta Szakszervezetünk vezetőit, hogy a román-magyar művészcsere kiépítése és megerősítése a legközelebbi román kultúrprogram keretébe tartozik. Szakszervezetünk is megtette a lépéseket, hogy a román testvérszakszervezettel felvegye a kapcsolatot s így a kölcsönös munkalehetőségek kiépítésével a dunavölgyi államok együttműködését művészi vonatkozásban is megvalósíthatjuk”. A „Zenész” című havi újság már említett „Külföldi szemle” című rovatában — az 1948 februári számban —, ez áll: „A Down-Beat chicagói zenészújság évente leszavaztatja olvasóit. A szavazás a következő eredménnyel záródott. A legjobb amerikai tánczenekarok 1947-ben: 1. Stan Kenton, 2. Duke Ellington, 3. Lionel Hampton, 4. Dizzy Gillespie, 5. Claude Tornhill, 6. Count Basie...” Ugyanebben a cikkben: „A legjobb amerikai kisegyüttes (1947- ben) a King Cole-trió, a legjobb férfiénekes: Frank Sinatra, a legjobb énekesnő: Sarah Vaughan...” De nézzünk ebből a korból egy másik újságot! A „Színház-Mozi” 1948. április 27-i száma beszámol arról, hogy a főváros zenészei lelkesen készülnek a vidám, zenés május elsejére. „... Kiveszi részét az ünnepségből és a közönség szórakoztatásából a főváros zenésztársadalma is. A Zenészek Szabad Szakszervezete 90 tagú, fehér uniformisos zenekarral vesz részt a menetben és 13 színpadon szerepel a főváros különböző részein. A cigányzenészek három, 60 tagú cigányzenekarral szórakoztatják a május 1-jét ünneplő dolgozókat és három tömegtánchelyen három hatalmas tánczenekar szolgáltatja a talpalávaló friss muzsikát ...” Nem érdektelen a rádióműsor egy-egy részletének citálása sem az említett képes színházi hetilapból. Az 1948. május 2-től 8-áig terjedő héten többször visszatér a műsorban a „Szív küldi szívnek szívesen” programja. A mai, fiatal(abb) olvasók talán nem is tudják, hogy ez kívánságműsor volt. A hallgatók bizonyos összeg befizetése után, rokonaiknak, szeretteiknek küldhettek egy — legtöbbször tánc, illetve magyarnóta — számot. A „Szív küldi...” nem azonos időpontokban jelentkezett. Kedden például késő délután a Kossuth Rádió, majd éjfél előtt a Petőfi hullámhosszán, szerdán délután a Petőfin, pénteken ismét mindkét adón délután, illetve késő este. Többször szerepel ez az egy szó: jazz. 1948-ban már bizonyos mértékig érezhető volt a kultúrpolitikában az „amerikai dekadens muzsika” elleni hadjárat, tehát a kinyomtatott rádióműsorok diplomatikus, szinte csak jelzésszerű tartózkodása nem volt indokolatlan. (1949— 1950-től lényegében 1958-ig, el is tűnt a magyar rádióállomások műsoraiból az amerikai ihletésű tánczene.) Visszatérve az 1948-as rádióprogramra, május 2-án hétfői napon 15.30-tól 16 óráig Balassa Tamás jazz-számokat adott elő, május 4-én, szerda este Gödöllői Vidák Sándor cigányzenekara játszott a Kossuth-on, majd több helyen, csak a már említett, egyetlen szó szerepel: jazz, avagy „bővebben” csak ennyi: „jazz-együttes”. Érdekes a könnyűzenei műsorok viszonylagos „torlódása”. Gyakran egymás után következtek ilyen műsorok: magyarnóták, jazz, szalonzene (Roósz Emil együttese) Szív küldi.. ..tánczene. A szórakoztatózenei műfajok arányának vizsgálata sem lehet mellékes a negyven évvel ezelőtti rádióműsorban tallózó számára: a magyarnóta, cigányzene aránya 1948-ban nem volt nagyobb, mint mai rádióműsorainkban. K. A. SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK , Technikai érdekesség Mikroprocesszor az akusztikus zongorában A zongoraművésznek koncertje lesz a Carnegie Hallban. Odaül a csaknem három méter hosszú, 97 billentyűs Bösendorfer hangversenyzongorához. Eljátszik egy darabot, majd beül a terem közepébe és visszahallgatja saját játékát a zongoráról. Mert, majd’ elfelejtettem mondani, hogy a zongora aljára fel van szerelve egy fekete doboz, az SE 290, ami a visszajátszást lehetővé teszi. Már régebben is próbálkoztak az előadás rögzítésére, és erre a célra különféle mechanikus-pneumatikus rendszereket fejlesztettek ki. Ezek a berendezések egészen jól működtek. A Magyar Rádió is rendbe hozatott egy ilyen szerkezetet, amelynek segítségével Sebestyén János műsorában a századforduló és a századelő néhány kiváló zongoristáját hallhattuk szinte élőben. Egy ilyen bonyolult mechanizmus életben tartása azonban nem könnyű és a hibalehetőség óriási. Ez az új, mikroprocesszoros készülék teljesen megbízhatóan működik. Benne optikai érzékelők mérik a leütés sebességét és feszültségvezérelt motorok — szolenoidok — ismétlik a leütéseket nagy pontossággal. Az SE 290 feltalálója Wayne Stannke, kaliforniai mérnök. Eredetileg arra gondolt, amikor a készüléket megalkotta, hogy a kor nagy zongoraművészeinek játékát fogja rögzíteni vele. Ez a program el is kezdődött, de időközben a készülék az előadóművészek nélkülözhetetlen segítője lett. Az SE 290 kitűnően használható természetesen élő adások rögzítésére is. Ritka azonban az olyan life felvétel, amely mentes volna kisebb-nagyobb gikszerektől, bakiktól. Ez a berendezés lehetővé teszi, hogy a hibákat utólag kijavítsák anélkül, hogy az előadás hangulata csorbát szenvedne. Az archívumokban őrzött sérülékeny roll-pianó felvételeket is meg lehet menteni az enyészettől a fekete doboz segítségével. A tekercseket komputerre írják át, és a komputer vezérlésével a régi felvételek ismét hallhatók lesznek az SE 290 segítségével. Az amerikaiak a Bösendorfert tartják a legjobb akusztikus zongorának. A hangszert Bécsben gyártják kézműipari technikával, kis szériákban. Az Imperial koncertzongorából ezideig mindössze tíz darab készült. Ennek ára 97 ezer dollár. A 280 centiméter hosszú Concert Grandból (85 e. dollár) csak négy darab, s a kisebb 230 cm hosszú modellből is összesen húsz darab készült. Az SE 290 felszerelése tovább drágítja a hangszert, ezért egyelőre csak a legjobban kereső muzsikusok vásárolják és természetesen a hangversenytermek. Stevie Wondernek van már SE 290-es zongorája és van a Nashville Stúdiónak úgyszintén. A Yamaha is kifejlesztett egy előadásrögzítőt, ennek neve Disklavier, de ez — egyelőre — csak pianínóba szerelhető be. Reméljük, hogy hamarosan itthon is láthatunk belőlük egy-egy példányt. Addig meg kell elégednünk a magnófelvételek visszahallgatásával. Németh Zsigmond V ///. ///. ///. .///. ///. ///. ///. /// /// ///. ///. /// /// /// ///. ///. ///. ///. ///. ///. * $ $ N $ * £ £ * W \\V w* W W* W W ViV* \\V \VV w W. * HARMINC ÉV Jellemző az olyan gyakran emlegetett megváltozott körülményekre, hogy az elmúlt hetekben, amikor az Országos Szórakoztatózenei Központ — és egyben lapunk is — harmincesztendős lett, nem volt semmi csinnadratta, sajtótájékoztató, állófogadás, ünnepi megemlékezés. Csak egy pillanatra megálltunk az iramló időben a sok tennivaló között és méltán büszkén gondoltunk mindazokra a már köreinkben nem lévő, és a még ma is velünk együtt dolgozó munkatársainkra, akik annak idején felismertek egy lehetőséget és jellegzetes igényt. Felismerték, hogy egy olyan, szakszervezeti jellegű, országos zenészközvetítő intézményre van szükség, amelyik a muzsikusok képzésével és közvetítésével szolgáltatói tevékenységet lát el. Kétségtelen, hogy az OSZK ma másként működő intézmény, mint megalakulásakor, 1959-ben. Ez természetes. Az alkalmazkodókészség, -képesség egyszerűen létkérdés. Az Országos Szórakoztatózenei Központ munkatársai valamennyien bíznak abban, hogy az átalakuló társadalmi viszonyok között is megőrzik az intézmény szakszervezeti arculatát és folyamatosan fogékonyak lesznek a korszerűsödésre. A ma is oly divatos jelszó, a racionalitás jegyében talán e helyen is indokolt, ha lakonikusan fogalmazzuk meg az OSZK célját, feladatait. A szórakoztatózenei terület előadóművészeit a jövőben is sajátos érdekvédelmi tevékenységünkkel segítjük, közvetítjük, menedzseljük és változatlanul készségesen állunk a munkáltatók — vendéglátóipari szórakozóhelyek, művelődési otthonok — rendelkezésére. % 3 % n $ $ $ $ £ % AAA £ £ ? $ $I $ £ EGY SIKERES ÉRTEKEZLETRŐL Még a múlt év végefelé történt. Az OSZK miskolci kirendeltségvezetője — Sajó Aladárné — és a helyi szórakoztatózenészek színtitkára — Gratzl Ferenc — a megye zenészeinek és a munkáltatók ilyen irányú igényeinek megfelelően, megszervezte a Borsod megyei munkaértekezletet. Mint erről már többször írtunk, a zenészgyűlések időszerűségét mindig a helyi tényezők határozzák meg. A miskolci szervezők pozitív hozzáállását bizonyítja: nem „felülről” (Pestről) indukált noszogatásra, nem kényszeredetten, nyögvenyelősen láttak neki a zenészgyűlés előkészítésének. Ez érezhető is volt, amikor mintegy 60-70 muzsikus gyűlt össze az SzMT-székház nagytermében. Ismét jólesően nyugtázhatjuk e helyen azt is, hogy — mint már oly gyakran más megyeszékhelyeken — Miskolcon a helyi és más városokból érkezők aránya kedvező volt. Magyarán: a megye távolabbi helységeiből is szép számmal jelentek meg. Legalább ennyire örvendetes az, hogy ezúttal a munkáltatók részéről is több érdeklődő volt kíváncsi a zenészek e sajátságos fórumára. Budapestről egyébként a Zeneművészek Szakszervezete politikai munkatársa és az OSZK vidéki csoportjának vezetője vett részt az értekezleten. A kirendeltségvezetői beszámoló, majd az szb-titkár szakszervezeti tevékenységet összegző mondatai után élénk, változatos témájú felszólalások következtek. A munkáltatók képviselői határozottan kifejtették, hogy ma a zenészek emberi kvalitásai legalább olyan lényegesek egy szórakozóhely működtetésében, mint a zenei tényezők. A muzsikusok felszólalói között csak elvétve akadt néhány, aki teljesen egyéni sirámait próbálta közéletivé kozmetikázni. A hozzászólók túlnyomó többsége a szakma presztízséről — illetve annak hiányáról —, a képzés, képzettség fontosságáról beszélt, vagy a külföldi szereplés lehetőségeiről, az érdekvédelmi tevékenység időszerű problémáiról kérdezett. Mindenki ott, helyben, érdemi választ kapott és külön öröm volt érzékelni, hogy a mai — egyáltalán nem könnyű zenészfoglalkoztatási helyzetben . Borsodban mind a zenészek, mind a munkáltatók természetes szövetségeseket látnak az OSZK-ban, a szakszervezetben. Ennek egyik kétségtelen eredménye az is (és nemcsak Miskolcon), hogy elindult egy folyamat, amelyben maga a szakma, a zenészhivatás törzsgárdája, a többség zárja ki soraiból a megbízhatatlanokat, a fegyelmezetleneket, a fejlődni nem akaró vagy arra képtelen, rossz muzsikusokat. Meg mered írni?” Még tavaly történt, a művészeti szakszervezetek országos értekezletén. Az egésznapos vita utolsó szakaszában kissé fésületlenné vált a rend, egymás szavába vágtak a „póthozzászólók” és mint ahogy legutóbbi számunk egyik írásában is említettük, bebizonyosodott, hogy a demokráciát tanulnunk kell. Gyakran hallani azt is mostanság, hogy a demokrácia nem a rend ellentéte. Nem a „mindenki mondja a magáét” zűrzavara, hanem egy nagyon is szabályozott rend, rendszer. Olyan társadalmi konstrukció, amelyben a vélemények, követelések, elképzelések, intézményesített formák között jutnak el a megfelelő döntési szintekre. Olyan működő tényező, amelyben az egyének és társadalmi rétegek érvei, indokai a hozzáértés és a tolerancia igényével fogalmazódnak meg, „felfelé” irányulnak és hatnak, ahonnan az érdemi visszajelzés is megérkezik, újabb vitákat ösztökélve. Nos, az országos értekezleten, a termékeny munkanap végefelé, a kissé kócossá vált hangulatban — mint említettem — innen is, onnan is hangoskodás bukkant fel. Nem is az a lényeg talán, hogy mit kifogásoltak a vehemens megnyilatkozók, hanem a hogyan. Ez a hogyan meglehetősen demagógnak tűnt és emiatt is tulajdonképpen elsikkadt az, amit a felszólalók hangsúlyozni kívántak. Nevezetesen azt, hogy — szerintük — az országos értekezleten túl sok volt — úgymond — a „fővárosi hozzászólás, így a vidék háttérbe szorult...” Az értekezlet után voltak néhányan, akik e spontán megnyilvánulásokat, közbeszólásokat egyértelműen a „demokrácia csúcsának” tartották, a „nép hangjának”, alulról jövő követelésnek. Az így vélekedők közül kérdezte tőlem az egyik lelkesnek látszó szem- és fültanú: — Meg mered írni? Mármint az értekezleten összevissza kiabálók megnyilvánulásait — pozitívumként. A válaszom: ez nem merészség kérdése. A sajtó feladata semmiképpen nem a mindenáron rombolni akaró vagdalózás. Szerény lapunk célja is egy alkotó folyamat támogatása. Az újságíró nem „isten ostora”, nem is beszélve arról, hogy nem politikai bátorság kérdése beszámolni valamiről, aminek nincs politikai jellege. Minden vélemény-nyilvánítás természetesen emocionális indíttatású is. De nemcsak annak kell lennie, hiszen az érzelmek és indulatok elemző és értékelő igény nélkül csak terméketlen vitákba torkollhatnak.