Zenelap, 1890 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1890-01-10 / 1. szám
V. évfolyam. Budapest, 1890. január 10. 1. szám. Közlöny a zeneművészet összes ágai köréből. Az „Országos Magyar Daláregyesület“ és a „Zenetanárok Országos Egyesületeinek hivatalos" közlönye. Előfizetési ár. Egész évre • • - - 6 forint. Fél évre .... 3 forint. Előfizethetni minden könyv- és műárusnál. Budapesten: Rózsavölgyi és Társánál, (Kristóf-tér) . „Harmóniainál, Klöckner Gyulánál, (Erzsébet-körút 8.); Táborszky Nándornál (vácziutcza) és a szerkesztőségben. Megjelenik minden hónapban - Julius, augusztus^w^Síelyvel — háromszor és időnkint zenemellékletekke Minden levelezés és a lap szellemi részét illetőü,ldemény a szerkesztőségbe utasitandó. Bérrulentetlen levelebet inem fogadunk el ás kézirat nem adatik v.ssza" Felelős szerkesztő és kiadó-laptulajdonos: Ságh József. — Szerkesztőség: VIII. ker., üllői út 4. sz Az olvasóhoz. Egy küzdelmes év határán túl itt vagyunk az újban, mely titok teljesen leplezgeti arczulatát, mindent igér és semmit sem mond, hanem új és kettőzött erejű munkásságra késztet. Mint utódja ama művészi vállalatnak, mely még a hatvanas évek elején vette kezdetét a „Zenelap“ egyedül áll pályatársai között. E hosszú időn át feladatához híven ragaszkodott ; hajszálnyira se tért el a nagy elvtől, mely fennállásának egyedüli oka, létének mindenkor megmásíthatatlan alapja volt: a magyarság zászlajának lobogtatásától, a magyar szellem terjesztésétől. Akármily akadályokkal is megküzdött a „Zenelap“ nagy feladatának teljesítésében, s ha a terhek súlya alatt görnyedezett is néha, nyáriban pátriárkhális időkből. — A ,Zene lap« eredeti tárczája, — Zelezsen történt, az Eszterházy grófok birtokán. A főrangú család, fiatal barátjával, Schönstein Károly báróval, épen bevégezte ebédjét, amint belép Miska, a „leibhuszár“ (mint akkoriban a komornyikot nevezték), jelenteni, hogy is egy fiatal ember óhajt beszélni méltóságos urával. Lépjen be ! hangzott a válasz. Miska, a magát egészen otthon érző régi szolga, ura érdekeit túlságos buzgalommal szokta óvni, s „rezonérozott“ : „Micsoda? belépjen, a kegyelmes úrhoz ? . . . Hiszen egészen közönséges ember, szürke ruhás, még bajuszt sem visel!“ „Hallottad, mit rendeltem,“ vágott szavába a gróf, „eredj“. Mit volt mit tenni? Miska vállat vont, jobbravagy talán inkább balra-átot csinált, s ajtót nyitva, úgy félvállról kiszólt: „Hallja kentek, jöjjön be!“ Középtermetű, zömök férfi lépett be, vonásai feltűnő komolyak, haja felborzolt, orrán szemüveg volt. Meglehetős félszegen hajolva köszöntött, amit a fiatalabbik grófkisasszony, a tizenhárom éves Karolina olyan furcsának talált, hogy felkacagott, utána ismét felegyenesedett, hogy mogullt erővel álljon ki a síkla. És ha egyáltalán akadályokról, vésett és küzdelemről van szó, akkor dicsekvés, de egyszersmind szerénykedés nélkül mondhatjuk, hol különösen a legközelebb lefolyt négy év tette rá működésünket fölöttébb való módon. Elhagyatva, saját erőnkre utalva álltunk a viharban, s gyakran legjobb barátaink se törődtek velünk. Nem lankadtunk akkor sem. Amit a megjegyőződés, a hazaszeretet elénk szabott volt, annak a művészetben érvényt tudtunk szerezni, ha áldozatok árán történt is és nem tágítottunk, ha mindtorságot, melyre hivatkoznunk némi önérzetünkre szolgál. És ha a jelen pillanatban visszatekintünk a múltba, mint azt a IV. évfolyam utolsó számában Az anya szigorú tekintete elég volt ez éretlen viselet rendreutasítására; maga a gróf észrevévén, hogy a jövevény szokatlan társaságba került, előzékenyen felállt és leereszkedő modorban megkérdezte az ifjút: mi járatban van. Emez egy újabb ügyetlen mozdulattal a gróf részére hozott levelet nyújtott át. A háziúr egy pillantást vetett a sorokra és az öröm meglepetésével kiáltott fel: „Úgy! ? Hackelberg bárótól .... Ó, legyen ön üdvözölve házamban, jöjjön közelebb, hadd mutassam be mindjárt családomnak; ime , nőm , ezek leányaim: Marie és Karolina, az ön jövendő tanítványai; fiatal barátom itt, Schönstein báró, az ön múzsájának tisztelője. Hogy ön Schubert Ferencz, azt a jelenlevőknek mondanom sem kell!“ Schubert neve felvillamozta az egész asztaltársaságot : kezet adtak a kedvelt dalköltőnek, a leánykák is barátságosan mosolyogtak reá; mindenki sietett előzékenységével bátorrá tenni a túlszerény ifjút. A gróf leültette őt erővel az asztalhoz, s az ismerkedés örömére ittak egyet. No, ez gyökeres gyógymód volt: a zenepoéta zavara eltűnt, s ő a muzikális család közepette egészen elemében érezte magát. Kávé után fölkerekedve, mindnyájan abba a terembe vonultak, amely, az ott tartott hangszer