Zenelap, 1892 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1892-09-01 / 16. szám

Z­E­N­E­L­A­P, gyarapítsa a hazai kultur- és jótékony intézeteit. Mikor mesés vagyonra tehetett volna szert csak az ő mesteroktatásai s útmutatásaival, akkor is épp a magyar fővárost tüntette ki azzal, hogy önzetlenül, minden anyagi viszontérték nélkül nyújtott alkalmat kebelében, sok éven keresztül a magyar művész­nemzedék kiképzésére. Épített, alkotott, buzdított, előre hajtott minden téren, s áldás fakadt nyomában. S mindezt téve a magyar kultúra érdekében. Azt óhajtjuk, azt hangsúlyozzuk, hogy Sop­ron ünnepsége legyen első­sorban az övé, mert annak kegyeletes dicsősége őt illeti első­sorban. De a mellett legyen az egész országé is, mely onnan nem hiányozhatik. S ha hiányoznék, csak újabbal tetézné azt a kegyelenséget, melyet Li­s­z­t halála után hamvai hazahozatalával szem­ben tanúsított. Hívja meg a szoborbizottság az ország minden dalegyletét s zeneintézetét különösen s zengjenek azok emlékszobra előtt diszh­ymnust a halhatatlan­nak, ki a magyar névnek annyi dicsőséget, annyi elismerést szerzett. Ha minden egylet csak egy pár képviselőt is küldene, már egy oly tekintélyes szám zengheti azt el, melybe a haza minden ré­szének hálaimája bennfoglaltatnék. A mely dalegyletek, zeneintézetek tényleges részt nem vennének az ünnepségben, azok rendez­zenek e napon saját városukban emlékünnepet a legnagyobb magyar művész tiszteletére s csat­­lakozanak szívben lélekben a soproniakhoz. Tegyenek e napon alapítványokat az orszá­gos L­i­s­z­t-s­z­o­bo­r javára, hogy mielőbb eljö­hessen az idő, hol a magyar fővárosban is méltó szobor díszítse egyik legnagyobb fiának az emlékét. Még egyszer hosanna Sopron me­gyének és Sopron lelkes vár­osának! Kossuth a ritka lángelmékhez hasonlóan, szellemi ere­jének teljességében működik, szelleme 90 éve daczára most is üde és fiatal, a mély gondolatok minden nehézség nél­kül törnek elő s ő könnyen megtalálja azoknak legtökéle­tesebb alakját s kifejezését. Emlékező tehetsége pedig bámu­latra méltó. Idéz német, angol, franczia munkákból, tör­vények­ és okiratokból s az idézet az utolsó betűig hű, az utolsó vonásig talál az eredetivel. Mindazáltal physikailag nagyon meg van törve. Az alig 3 év előtti erős, hatalmas alak szikárrá lett, arczban meg­húzódott, szemei ugyan most is villogók, hangja most is csengő, de kezei nagyon reszketnek s léptei sem olyan biz­tosak. Ezek daczára a társalgás rendkívül vidáman s kedé­lyesen folyt. Mindenekelőtt az általam írt élet- és jellemrajzra ref­lektált. Habár — úgymond — élve semmit sem olvasni, a­mi ő róla szól, akár mellette, akár ellene legyen is az írva, mégis a mű örömmel lepte meg. Ideje még nem volt azt elolvasni, de a kedvező bírálatok, melyeket eddig a mű felől hallott, teljesen megnyugtatják, hogy az „élet és jel­lemrajz“ mindenekelőtt hű és igaz. Arra a kérdésemre, hogy miért nem tesz kellő moz­gást, hisz ily óriási munka megkívánja azt, azt felelé, hogy: „Most arra nincs időm. Eddig csak megtettem, de most sietnem kell, mert be akarom végezni minden áron művem IV-ik kötetét. A­míg nagyobb sétákat is tettem, inkább a természet szépségeiben gyönyörködtem. Az emberiséget is szeretem, csakhogy egy bizonyos távolból.* Állítsunk zeneiskolát. Ily szim­ alatt jelent meg egy röpirat Szent- Gály Gyulától Kecskeméten, a város polgármes­terének, Lestár Péter kir. tanácsosnak s igy általa az egész város közönségének ajánlva. (Kapható ugyanott Metzger Béla könyvkereskedőnél.) Ismer­tetjük a füzetet nemcsak azért, mert nekünk öröm­mel kell constatálnunk minden egyes mozgalmat, mely zeneviszonyaink fölendítésére vonatkozik, de azért is, mert oly eszmékkel találkozunk benne, melyek általános érdeküek és megérdemlik, hogy komoly megfontolás tárgyává tegyük. Előszavában szerző a helyi zeneviszonyok hátramaradottságával foglalkozik — bár ez a rész ráillik többé-kevésbbé a többi provincziális váro­sokra is, ugyanazon okot találja a baj kutforrásá­­nak, mint azt már egy, a szerkesztőhöz írt levél­ben fejtegette,*) t. i. a hiányos zenei képzést, a tanítás terén uralkodó proletarismust. Ezúttal azonban rámutat a módra is, melylyel e bajon segíteni vél: rendszeres zeneiskola felállí­tásával és hathatós érvekkel bizonyítgatja a nyil­vános tanítás előnyeit, rámutatva az elérhető ered­ményekre, melyek úgy a növendékre, mint a nagy közönségre nézve üdvös hatásúak, a­mennyiben a növendék megszerezheti a teljes zeneművelt­séghez szükséges elméleti és gyakorlati ismere­teket, a közönség pedig az iskola fejlettebb nö­vendékei által rendezett hangversenyeken zenei ismeretét gyarapíthatja, Ízlését fejlesztheti és ez fölötte fontos vidéki városaink közönségére nézve, kiknek nincsen megadva a mód a különféle ze­nei előadások, hangversenyek élvezésére. Majd áttér magára a tervezetre s ebben fel­szóba hoztam a székely kivándorlás ügyét. Erre megjegyzé: „48-ban, mint miniszter, megval­lom, sokat elmélkedtem e fontos kérdés felett. A sikság s rónaság Ganaán földjére óhajtottam volna a derék mun­kás székely népet kitelepíteni, de bizony átláttam, hogy a székely nép csak a hegyes vidékekre termett.* A székely kivándorlást leginkább úgy véli megaka­­dályozhatónak, ha minél több gyárat állítanának föl ott helyben s ez által a megélhetés nagy kérdésén könnyite­­nének némiképen. Az erdélyi oláhok czél­aljm mozgalmát keményen elitélte. Magyarország legerősebb védbástyájának tartja a székelységet s erősen hiszi, hogy „e védpajzson megtörik a kárhozatos aspiráczió összes tevékenysége.“ Megnyugtatom azon kijelentéssel, hogy a magyar nemzetben elég erély lesz a nemzetellenes törekvéseket még csirájokban elfojtani. Ezek után a székely iparra tett érdekes megjegyzé­seket s minden szavából kitűnt, hogy a nagy száműzött élénk figyelemmel kiséri az itthon történteket. Együtt érez, együtt búsul vagy vigad nemzetével, annak daczára, hogy közel egy félszázad óta kénytelen a száműzetés keserű ke­nyerén élni. Végül beszélgetésünk kiinduló pontjához tértünk vissza s itt kedélyesen emlité fel, hogy a munkámért arczképével óhajtott megtisztelni, de Ambrozetti még nem készité el, mihelyt készen lesz, Helly útján kezeimhez juttatja. Nem akarván Kossuth kitüntető jóságával visszaélni. *) L. »Zenelap« 1891. 3

Next