Zenelap, 1900 (14. évfolyam, 1-30. szám)
1900-01-15 / 1-2. szám
ZENELAP A század elején. Minden ünnepet magasra törő, harsány zengzet nyit meg és emel hatásában. Az egyházi ünnepet a magasztos Tedeum, a profán jubileumokat a hazafias himnuszok vagy tüzes indulók hangjai teszik magasztosabbá. A merre mulattak az ó-év bezártával, bizonyára zeneszóval búcsúztatták a letűnt századot és zeneszóval köszöntötték az újat. Az emberi érzelem kitörése tehát, midőn felmagasztosul, extázisba szárnyal, nem bírja hivebben, erősebben kifejezni magát, mint a zene hangjával. Ez az a beszéd, mely minden ideget egyaránt izgatni, minden érzést egyesíteni tud, egy isteni nyelv, melyet egyszerre ért meg és fog föl a világnak mindenféle ajkú népe. Annál jogosabb a jubiláló hangok között felnyilaló panaszunk : megbecsülték-e eddig az emberek azt a kincset, amint értéke megkövetelte volna ? Ezt a kincset, mely közös az egész emberi nemmel, mely ragyogott a primitív fűzfasípokban már akkor is, mikor az emberiség a czivilizácziónak még csak gyermekczipőit taposta, mely nemcsak az emberi szivekben él, de az egész természetben, valamint az egész termézetet áthatja az éltető napsugár ? Oh nem. Éppen azért talán, mert mindegyik bin belőle, sokszor bár öntudatlanul, egy darabkával, éppen azért nem becsülték meg annyira, egyes jobbjainkat kivéve, mint az természetes kötelességünk lett volna. S még ma is elég mostohán bánnak a zeneművészettel. Minden más művészet nagyobb erkölcsi elismerésre és társadalmi, meg hivatalos támogatásra lel, mint a zeneművészet. Főképen pedig mivelői. Mert hiszen ezeknek érdemükhöz mért megjutalmazásában fejezi ki a nagy társadalom a művészet megbecsülését, úgy mint az Írókban az irodalomét. De nem esünk kétségbe. A század hajnalán a zenekultúra emelkedésének is hajnalát látjuk. Adja Isten, hogy ne csalódjunk. Szükséges azonban, hogy ennek tudata áthassa a zeneművészet aktív művelőit is. Rajtuk fog múlni leginkább az, hogy maguk által magát a művészetet megbecsültessék és arra a piedesztálra emeljék, melyen más művészeti ágak állanak, legalább az erkölcsi elismerés tekintetében. Hogy az operára az udvar és a törvényhozás útján a nemzet áldoz, hogy egyes kiválóbb zenészek nagy zenei alkotások nagy tetszésben és anyagi sikerben részesülnek, az még nem eredmény. Sőt ez kiválóbbá teszi azt az általános szegénységet, melynek lánczait saját nemzeti zeneművészetünk hordja Mert az erkölcsi siker és anyagi jutalom ma is nagyrészt csak a külföldieket éri. Ha panaszkodhatunk az ipar terén a külföldi származás túlontól való fizetése miatt, még inkább panaszkodhatunk amiatt, hogy legkevésbbé támogatja nálunk a társadalom a nemzeti zenekultúra fejlesztését, melyben igen sok helyen kimerülnek a czigányzene felkarolásával. A zene művelőinek szent feladata az, hogy érintkezvén a társadalom különböző elemeivel, őket a zene nagy jelentőségének fölismerésére buzdítsák, a zene komoly megértésének és felkarolásának megnyerjék. Tőlük függ, hogy kölcsönös összetartással és munkával a maguk egyéniségének és az általuk képviselt eszmének tekintélyt szerezzenek. Mert kitől várjuk a közönség magatartásának megfordítását, hidegségének felolvasztását, szeretetének fölébresztését, ha nem azoktól, akik a zeneművészetnek hivatott apostolai, illetőleg kell hogy azok legyenek? Ne tekintsék zenészeink mesterségnek a zenét, mely megadja a sovány kenyeret, hanem ideálnak, bálványnak , akkor nem fogja a közönség sem mesterségnek nézni. A viszonyok javulása reményében kívánunk bajtársainknak az új század küszöbén kitartást, lelkes reményt és boldogulást. Képeinkhez. Mint serdülő kis leány lépett be az országos zeneakadémiába Szegheő Vilma, hol Pauli kiváló énektanárunk vezetése alatt nyerte kiképeztetését és alig 3 évi tanulmány után el is végezte az operaiskolát, melynek évzáró vizsga előadásán hallotta a m. kir. operaház akkori geniális dirigense és igazgatója, Nikisek Arthur, ki rendkívül érdeklődött tehetsége és művészete iránt, egyúttal biztos kilátásba helyezve szerződtetését dalmaszínházunkhoz, mely akkor művészeti niveaujának tetőpontján állott. Ez időbe esett azonban Nikisek távozása, s így a fiatal művésznő kénytelen volt külföldre menni, hol tanulmányait Berlinben folytatta, s onnan mindjárt elszerződött egyik nagyobb német színházhoz, melyet rövid idő múlva felcserélt egy előnyösebbel, a weimari udvari színházzal. Utoljára a drezdai operaház ensemblejében foglalta el az első drámai énekesnői állást. Hangja minden fekvésben kiegyenlített drámai soprán, gyönyörű magas regiszerrel. Intonácziója tiszta, biztos, fejhangjai meglepően szépek s igy nem csoda, hogy megnyerte a közönség tetszését és a sajtó egyhangú elismerését. A honvágy azonban hazahozta őt s itt tárt karokkal fogadták. A „Magyar színház“ volt oly szerencsés, hogy a kiváló művésznőt a maga részére megnyerte, annál is inkább, mert a színház vezetősége ez után operákra is ki akarjja terjeszteni hatáskörét. Legutóbb egy új oldalról volt alkalma közönségünknek őt megismerni, mint hangversenyénekesnőt, s bátran állítjuk, hogy itt is sikerült neki mindenkit elragadtatni. Dalait oly ízléssel, annyi grácziával, temperamentummal, vagy mély benső fájdalommal énekli, — aszerint amint a költő azt előírja, — hogy Dienzl, hazai zeneszerzőnk ifjabb gárdájának egyike nem találhatott volna egy könnyen jobb interpretáló művésznőt, dalai részére, a Kubelik hangversenyen Egyik fő érdeme a bájos énekművésznőnek az is, mire mai nap igen kevesen szeretnek vállalkozni, hogy a fiatal hazai zeneszerzőket pártfogolja s műveiket a nagyközönséggel ismerteti, a miért neki külön elismerés jár. Sokat ígérő pályáján továbbra is sok sok szerencsét és babért kívánva reméljük, hogy minél többször nyílik alkalmunk az ambicziózus énekesnő művészetében gyönyörködni és énekéről azt mondani, hogy: szívből jön és szívhez szól. Dienzl Oszkár pedig, akinek arczképét szintén bemutatjuk. olvasóinknak, nemcsak mint zeneszerző vívta ki magának az elismerő babérokat, hanem mint zongoraművész is ritka készültséggel interpretálja a nagy mesterek műveit. Az utóbbi években a legelőkelőbb hangversenyekben működött közre és mint karmester szintén megmutatta azt, hogy alaposan képzett, tehetséges zenész, akitől még sok szépet várhatunk.