Zenelap, 1902 (16. évfolyam, 1-32. szám)
1902-01-05 / 1. szám
) zeneszerzők haszna. Lehet három éve, hogy egy berlini lap olyan kitűnő, talpraesett, hatásosan megírott czikket közölt, hogy egész sereg lap sietett azt átvenni, magyarra pedig lefordítani. A czíme újszerűen hangzott: «Der kleine Mann — A kis ember»; ez a fogalmazása élesen ellentétbe állította a szűk viszonyok közt élő, a megélhetésért küzködő embert azokkal a nagyokkal, akik üzleteiket nagyban kötik, búzát vagy gyáriparműveket nagyban termelnek s anyagi bőségben úsznak. A zeneszerzők közt is tömérdek az ilyen «kis ember». Nem vagyunk ellenségei a nagy breton operákat vagy félórás szimfóniás költeményeket szerző zenész-krézusoknak, de sokkal jobb barátai vagyunk a jó tanácsra inkább is rászoruló «kis embereknek,» azoknak a szerzőinknek, akik rövidebb lélekzetű műveket alkotnak vagy karénekre, vagy akár egy énekhangra vagy egyetlen hangszerre. Van köztük nem egy olyan tehetség, aki külömb operát is bírna írni, mint élő dalműszerzőink, de bele sem mer fogni, mert nincs «piacra», az embernek pedig arra van szüksége, hogy szellemi termékeinek belső értékét felváltsa anyagi értékekre. A zeneművek értékesítéséről írjuk ezt a fejezetet. A zeneművek hallani valók; az által van értékük, akkor hatnak, gyönyörködtetnek, ha előadásra kerülnek. A zeneszerzőnek tehát az az érdeke, hogy a művet mentői többször, mentől többfelé előadják; ez növeli dicsőségét és mindenesetre serkenti az ő alkotó tevékenységét. Megélni azonban nem lehet belőle; pedig az élvező közönségnek, s az élvezetet megszerző közvetítőnek, az ebből élő előadó zenésznek, ugye, érdeke az, hogy a szép művek alkotója tovább is éljen és teremtsen? és ugye, nagy a hálátlanság is az előadótól, ha a zeneszerzőt jutalmazatlanul hagyja, holott a zeneszerzőnek köszönheti, hogy van mit előadni, van mivel föllépnie, van miből megszolgálnia a maga kenyerét? Ebből már láthatják olvasóink, hogy mire czélozunk. Bizonyosan soks zeneszerzőnek csak most nyílik fel a szeme, csak most látja, mennyire elmulasztotta a maga javának előmozdítását, holott majdnem két évtizede, hogy világosan ott áll a törvényben: «"A zeneművek nyilvános előadásának joga kizárólag a szerzőt illeti.» (1884. XVI. t. ez. 49. §.) Hány kaszinói hangverseny esik így télen, az országban mindenfelé? De még nyáron is hány «jótékony» mulatságot rendeznek szavalattal, zenével, ahol ügyesen zongorázó kisasszonyok egy-egy «Valse de cohcert»-rel gyarapítják hódolóik számát, fürtös ifjak hegedűzománczokkal illetik meg a hallgatóságot, szerepelni vágyó fiatalok meg az orfeumok tisztességesebb hangú kupléival mulattatnak? . . . Tudnia kell, hogy legjobb szerzőink is, akik t. i. magas képzettségüknél és ízlésüknél fogva a komoly művészet terén számot tesznek, sokszor írnak megrendelésre, néha épen hangulatból vagy valakinek a szép szemeiért könnyed táncz- és énekdarabokat, rendesen álnév alatt, kiadják a kezükből és többé nem törődnek vele — míg a darab, épen könnyed, behízelgő, mulattató voltánál fogva mindjobban terjed és híressé teszi a szerző — álnevét. Mi haszna van ebből a szerzőnek, mikor komoly művei ezzel nem lesznek népszerűbbek ? a saját kiadója talán megbízza évente egy új ilyesfajta könnyed művet, más kiadók nem, mert nem is sejtik, hogy a czifra magyar (vagy többnyire idegen) név alatt ki rejtőzik. A szerző aztán megírja új kuplé-keringőjét, nem nagy tiszteletdíjat kap érte, az egyszer áll, de a műfaj kapós, a csinos darab elfogy, 1000, de néha több 10,000 példányban is ■— mindebből, mai napig, a magyar szerzőnek semmi haszna sem volt. Pedig ez a tömérdek példány nemcsak a fővárosban kél; viszik a jóvagy ZENE LAP) Mi résen állunk, a közönség pedig segítsen önzetlen munkásságunkban erkölcsi erejével s anyagi javaival, évnek s árnyat vet zenészeti oktatásunkra. Ami pedig a legsajnálatosabb, csupa szeretetreméltó, kedves emberünk állt harczban egymással : gróf Zichy Géza, Hubay Jenő, Gobbi Alajos, Bellovics és Erney, ezek mind olyan nevek, amelyek nekünk egyaránt kedvesek. S mi midőn az igazgatói állás kérdésében Gobbi Alajos mellett szálltunk síkra és intéző-igazgatónak Erney Józsefet ajánlottuk, nem akartuk ezáltal kicsinyleni gróf Zichy Gézát, a koszorús költőt, vagy Hubay Jenőt, a világhírű művészt stb., csak Gobbi Alajost és Erney Józsefet akartuk érdeme szerint méltatni, mint professzorokat, akik a magyar zene számára már annyi jeles művészt neveltek s adja a Mindenható, hogy minél többet nevelhessenek ! Hogy törekvéseinkkel szemben nem egészen úgy ütött ki a dolog, amint czélszerűnek, helyesnek véltük: Zichy Géza gróf a megmondhatója, hogy mi jó van abban, ha egy tanintézetet öt ember igazgat. * No és végül az Opera. A mi házi látcsövünkön keresztül, (az automatákról nincs szó) amely elsősorban hazai szerzőketvizsgál az Opera színpadán, semmi jelentősebb alkotás nem történt. Az általános művészetit tekintve, eseményszámba ment a «Trisztán és Isolde» szintehozása s ezért az Opera vezetősége el is nyerte azt az elismerést, amit joggal megérdemelt. (Az igaz, hogy sokáig késett, sokáig váratott magára s igy a közönség is joggal elmondhatja, hogy megfelelt várakozásainak). Közönség, kritika egyaránt el volt ragadtatva, mert «Trisztán és Isolde»-vel az Operaház művész nívója is határozottan magasabb lett, mint volt annakelőtte. Ezt azért említem, mert «Trisztán és Zsolde» előadása előtt a közönségnek, kritikának körülbelül az a véleménye volt az Operaház nívójáról, hogy az újesztendőben az összes művészeti kvalitások gróf Kegevich István intendánsban fognak összpontosulni. Ő lesz az igazgató, dirigens, hőstenor, prímaballerina egy személyben, sőt a közönség azt is hitte, hogy a közönség is. És szinte megkönnyülés volt, mikor a «Trisztán és Isolde» előadásával egyidejűleg megérkezett az a hír, hogy ez az előadás nem egyéb, mint az «Intendánsok alkonya», amelyet azonban nem Wagner Richárd írt meg, hanem Széll Kálmán. A magyar közönség ezt tapsolta s fogja is tapsolni a leglelkesebben az Operaház ezen működéséből. * Ezzel végére is értem beszámolásomnak. Még csak egyet felejtettem ki s ez a «Zenelap» jubileuma. Tizenöt esztendőt élt át, ami hazai viszonyaink mellett valóban csodálatraméltó, mert el kell itt képzelni azt a rendíthetetlen kitartást, ügybuzgalmat és lelkesedést, amivel szerkesztősége ezt a hosszú időt támogatás híján megállotta, sőt meg kell fejteni azt a rébuszt is, ami valóban sok fejtörésbe kerül. Mint eshetett meg, hogy Ságh József, e lap szerkesztője nem halt meg ezalatt az idő alatt — éhen? — Táplálta a lelkesedés és határt nem ismerő ügybuzgalma, legifj. Ábrányi Kornél.