Zenelap, 1906 (20. évfolyam, 1-19. szám)
1906-01-10 / 1. szám
2 ZENELAP kedve. Dalműveinkkel sem arattunk szégyent, a tisztán hangszeres zene terén is örvendetes a termelés, vannak zeneszerzőink, akik vidéken felvonulva, becses magyar sonatákkal gazdagítják a zenét. Ki tagadhatná, hogy például az orgonaépítésben is tért foglalunk? A különböző városainkban készült orgonák s egyéb hangszerek immár külföldön is keresettek és bizonyára mindjobban fognak hódítani. Budapest nagy haladást tesz azon az úton, melyen már régen kivívta magának azt a dicsőséget, hogy a világ egyik elsőrangú műkedvelő városa. Itt mindenki muzsikál vagy legalább nagy műértő. Annyi bizonyos, hogy naprólnapra többen muzsikálnak, csak az a baj, hogy igen gyakran nem fensőbb sugalomból, nemesebb ihletből, hanem divatból s még valami egyéb oknál fogva. Vigyázni kell, mert a zenét kétélű fegyver gyanánt képzelhetjük, az a sokszor ismételt régi tétel: Musica emollit mores nec sinit essa feros, sokféle magyarázatra jogosít. Puhít, lágyít, néha émelyít, néha nemesít, ám de a világért sem mindenkinél, miként más-más érzelmeket s indulatokat ébreszt itt is, ott is, egyénileg pedig egészen különböző gondolatokat támaszt, hangulat és műveltségi fokozat meg hajlam szerint. Ami a tétel második részét, az elvadulás nemtűrését illeti, ez is csak részben állapítható meg a zenéről. Némely természetből ösztönszerűleg kitör a vadság, mihelyt valamelyes zene hangjai füléhez jutnak, s nem szükség e zenének indulói szerkezetet tartalmaznia, lehet az akár a legnyugalmasabb hangulatú. Látjuk, hogy e két szélsőség, egyfelől az elpuhultság s ennek legrosszabb elfajulásai, másrészt meg az elvadulás és ennek zordonságai mindkét oldalon előállhatnak, hogy egymást kiegészítsék. A «Zenelap» egyik hivatása már régi időktől fogva az erkölcsi nemesítés. Abban a nagy munkakörben, melyet oly lelkiismeretes gonddal tágít évről-évre, a huszadik évben e feladatnak kimagasló alakot kell öltenie. Hát miben keressük a zene örökösen hangoztatott nemesítő hatását, hanem abban, hogy a zenével együtt nemesedjünk, javuljunk és felebarátunkat javítani iparkodjunk. Minden művész állítson magának ideált, amely nem a mostanság annyira divó aranyborjúból, hanem abból álljon, hogy mindig a legnemesebbre, a legmagasabbra törekedve pályáján, művésztársait folyton előresegítse és támogassa a jóban. Ne degradáljunk senkit, mert az emberi méltóságot alacsonyítjuk le s ritkán kárbaveszett dolog az, midőn bárkiről is elsősorban csak jót tételezünk fel: «Fac me talem, talis erő!» Iparkodjunk elsajátítani azt a hangulatot, amelyben a zene hallatára mindjárt nemesebb régiókba emelkedünk, mert ha egyszer odajutottunk, nem bukhatunk egyhamar. De mily irtóztató, lealázó az, midőn az ember csak részeg állapotban szereti a zenét. És ilyenek sokan vannak nálunk, sőt többen, mint bárhol a világon. Ezt a kóros irányzatot nem lehet eléggé kárhoztatni, ostorozni. Ez a baj a kávéházak szaporodásával, fájdalom, egyre jobban terjed. A «Zenelap» tehát a következő húsz évre is talál bokros munkát arra, hogy úgy folytassa művét, amiként kezdte volt, felkarolva és terjesztve minden jót, nemeset, lesújtva a ledérséget és felületességet. Olvasóink bizonyára méltányolják e fontos törekvést és ily szándékukban már előre is köszönetet mondunk nekik a lap terjesztéséért. Vajda Viktor: „...mint a lánczhid.”Az élet olyan, mint a lánczhid, szokták mondani, de senki sem érti ezt a hasonlatot. Mi is ilyen, senki által sem érthető, de azért közkeletű dolgot tűzünk tollunk hegyére. Azonban, némi gondolkodás után, meg tudjuk adni az értelmét az idézett szálló igének. Igen, az élet olyan, mint a lánczhíd: ki fényes hintóban robog rajta végig,aki csak döczögő omnibuszban örül, hogy szél, eső nem veri; még a gyalogjáró proletárok közül is ki olyan szerencsés, hogy (a Duna jobbpartjáról) ingyen mehet át a balra, ki pedig kénytelen a hídvámot megfizetni, mert sorsa a balpartról indította útjára, pedig talán el sem éri a híd — az élet — természetes végét, hanem útja közepén leroskad, be az örvénylő habokba... Tehát még a bohó élet gyanánt elkoptatott mondásnak is van komoly alapja, mély értelme. De mi a csuda értelme, alapja, oka van a hangversenyadónak? A franczia: eszes, okos nép. Párisban, gyerekkorunkból emlékszünk rá — s a mai ember nem ér rá, lexikonban utánanézni, ha nincs rá föltétlen szüksége — tizenkilencz hld van; az okos franczia főváros mekkora napi jövedelemtől fosztja meg magát, hogy nem szed bármi csekély vámot valamennyi hídján! Pedig bizonyosak lehetünk, hogy nem ok nélkül jár épen így el. A várható szép anyagi haszon helyett magasabb érdekeket tart szeme előtt. A budapesti lánczhíd az állam tulajdona; az állam sokszor cserél, nem ugyan gazdát, hanem gazdasági intézet; de egyik sem volt olyan szabadröptű, saspillantású, hogy a négyfilléres hídvám beszedésénél magasabb érdekeket látna; valahogyan ebbe is bele tudunk nyugodni, ámbár kiki fizet adót az utcakövezésért, gáz- vagy villamvezetékek költségére stb., bizonyára méltányosabb, hogy a hidfentartás költségét az segítse előteremteni, aki a hidat használja, koptatja — de csak segítségül, így az a Sauer vagy Godowsky is, akik a Fővárosi Vigadó nagytermét használják, koptatják hangversenyeikben , vámoltassanak meg, potom összegig, amely ama hangversenyterem jó karbantartására legyen fordítandó. Ismerjük a jövedelmi adót is. Egy Sauer Emil, egy estén zongorázva, akkora jövedelemre tesz szert, mint egy fővárosi tanító az egész évi munkásságával; fizessen is hát ugyanakkora jövedelmi adót. Ez méltányos — föltéve, hogy a tanítói adókulcs méltányos... De hogy akárki, tehát a pályakezdő magyar művész 1906