Zenész, 1949 (3. évfolyam, 9-11. szám)
1949-09-01 / 9. szám
III. évfolyam 9. sz. — Bit Japeen 1949 szeptember hó A MAGYAR HIVATÁSOS ZENÉSZEK SZABAD SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA Nincs kegyelem a nép gyilkos árulóinak a dolgozó ember iszonyattal és megdöbbenéssel forgatja az újságlapokat, melyek a Rajk-banda bűnlajstromát sorolják fel. Iszonyatos lista ez, hiszen e kémekből, orgyilkosokból, kártevőkből és besúgókból, sértett akarnokokból és pénzéhes kalandorokból összeverődött banditacsoport nem akart kevesebbet, mint egy egész népet leteríteni. Ellenségük volt mindenki, aki az építőmunka részese. Ellenségük volt a munkás, aki a Martin-kemence izzó légkörében építi az új világot és ellenségük volt az orvos, aki a nép egészségére vigyáz, a tanár, aki a kultúrát szolgálja, a mérnök, aki hidakat tervez, a muzsikus, aki a szépség tolmácsolója, a paraszt, aki kenyerünket teremti elő... Mindenki ellenségük volt, akinek kedves az új Magyarország, akinek otthona a dolgozó, építő, teremtő emberek Magyarországa. De a leggyűlöletesebb előttük: a Párt volt. A Magyar Dolgozók Pártja, mely céltudatosan és keményen, áldozatosan és körültekintően vezette ki népünket a pusztulás szakadékából! A Pártot gyűlölték legjobban, mely a romok, letarolt földek, elpusztított üzemek, tövig rombolt lakóházak, felperzselt raktárak helyén felépítette a szabad, független Magyarországot. Ez a gyűlölet odáig fajult, hogy a Párt legjobbjait akarták meggyilkolni! Szennyes fantáziájukban újraéledt 1941, a nyilasesztendő pokoli víziója. Terveik szerint hazánkat ellepte volna az Ausztriában hizlalt csendőrcsőcselék, a nyugati zsoldon tartott árpádsávos banditasereg, a verejtékkel felépített hidak megint a vízbe omolnak s megáll a gyárak, üzemek, gépek, motorok szívverése ... A félelem és a fasizmus éjszakája borult volna újra az ország fölé, a szabadon megnyilatkozó szó és gondolat helyett újra a gyűlölet ostoba igéi hangosodtak volna meg, azok az igék, melyek egyszer már szégyenfoltot kényszerítettek az emberiség egy részére, azok az igék, melyek százezreket küldtek halálba Voronyezsnél és amelyek kényre-kedvre kiszolgáltatták hazánk minden anyagi, szellemi és erkölcsi értékét a nyugatról jövő imperializmusnak. Eközben e sorokat papírra vetjük, kint a Városligetben sokezer munkáskéz készíti elő a magyar munka ünnepét, az őszi Vásárt. Megszámlálhatatlan gép, bányamű, önléző modell, távvezeték, mozdony, traktor, orvosi műszer hirdeti, hogy mit építettünk az elmúlt négy és fél év során. Rajkék tűzcsóvát akartak dobni minderre. Nincs szükség a magyar termelésre. A gyarmattá süllyesztett Magyarország fizesse meg uzsoraáron a nyugatiak iparcikkeit. Miközben e sorokat papírra vetjük, egy távoli rádióból halkan felénk zümmög a muzsika. Magyar muzsikusok játszanak, egy magyar lángész hangjegyeit keltik életre. Rajkék halálra ítélték volna azt is. Nem kell magyar kultúra, nem kell magyar műveltség, nem kellenek a tanult fők, majd a nyugatiak adnak kultúrát is, úgy, ahogy a gyarmati népeknek szokás... korbács és robot formájában! Mialatt a papiroson gyűlnek a betűk, eszembe öltik egyik szaktársunk, Szlávik Antal levele. Hévízről ír a szaktárs s elmondja, hogy harminc esztendeje eszi a muzsikus kenyerét, de ezidén jutott először hozzá, hogy elmenjen egy nyaralóhelyre, nem mint zenész-mulattató, hanem mint üdülő vendég, aki szorgalmas munkája után jogos pihenőjét tölti. Leírja azt is Szlávik Antal sültárs, hogy harminc esztendő után a népi demokrácia jóvoltából érzi először, hogy megbecsült dolgozó embernek tekintik őt is, most érzi először, hogy egy olyan országnak polgára, amely gondoskodik minden egyes fiáról, mindenkiről, aki a gondoskodást munkával és hűséggel megszolgálta. Kedves Szlávik szaktárs és kedves szaktársaim mindannyian, akik már megszoktátok, hogy életetek, munkátok minden percében mögöttetek áll a szakszervezet, éltetek harcol a népi demokrácia s veletek együtt küzdenek a munkásság és dolgozó parasztság legjobbjai, kedves szaktársak! a Rajk-banda a hévízi nyaralást, a meghatározott munkaidőt, a kollektív szerződést, a Párt segítségével megteremtett emberi jogokat is ki akarta csavarni kezetekből. Ez a kémekből és gyilkosokból összeverődött gyülevész banda arról álmodozott, hogy Hévíz, Lillafüred és a Balaton régi tőkés lakóit telepíti vissza, mint ahogy vissza akarta őket telepíteni a gyárakba és üzemekbe, bankokba és minisztériumokba, ezerholdas birtokokba és a hatalom minden más polcára, hogy visszatérjen megint a kizsákmányolás, visszatérjen az a gyilkos rendszer, mely más emberek verejtékéből présel magának aranyat. A nyugati imperialisták tudták jól, hogy aljas terveikhez aligha találnak elszántabb zsoldosokat, mint Rajk, Szőnyi, Justus bandája. Gyorsan kialakították a bűnszövetkezetet, melynek vezérszólamát Tito fújta, a kíséretet a Rajk, Szőnyi és Justus köré csoportosult útonállók szolgáltatták s a karmesteri pálca azoknak a kezében volt, akik e sötét társaságot a Szovjetunió ellen akarták felhasználni; a vezetésről, irányításról a nyugati imperialisták gondoskodtak. A nyugatiak módszere nem új keletű. Már egyszer a Trockij-banda jóvoltából kipróbálták. Most felelevenítették a »nagy összeesküvés” taktikáját, Tito szerepe a jugoszláv kommunista párt szétzúzása volt, a Rajk-landára várt az az aljas feladat, hogy befurakodva a magyar kommunisták sorai közé, megszerezze az ország kulcspozícióit, zavart és bizalmatlanságot szítson a dolgozók között, meggyilkolja az élcsapat legkiválóbbjait s midőn a zűrzavar teljessé váláfra kitárja az ország kapuit Göring-Titó előtt,