Zenész Magazin, 1999 (7. évfolyam, 55-64. szám)

1999-11-01 / 63. szám

minden számot én írtam. Még a szövegeket is, pedig nem vagyok szövegíró, legfeljebb „szövegiparos”. Maradjunk egyelőre a zenénél. Volt alkalmam meghallgatni a le­mezanyagot, s úgy tűnt, hog­y koncerteken játszott, súlyos Cream­­vagy Hendrix-témákkal szemben itt a könnyedebb rock dominál. Egy produkció létrehozásánál több feltételnek kell megfelelni. Egy­részről ott vannak az eladási szempontok, másrészről pedig a zene­kar tűrőképessége. A kettőt kell közös nevezőre hozni. Ezt úgy ér­tem, hogy ugyan fantasztikus dolog az önmegvalósítás, de a busi­ness kötelez. Tudom, nem szép dolog szerzőnek, művésznek ilyet mondania, de hát így van. Pályám során végig ezt tapasztaltam, óvatosnak kellett lennünk az első lemeznél. A közönség ugyanis nem tolerálja a meglepetéseket. A klubközönségeteknek viszont ez az oldalatok lehet meglepetés. Nem hiszem. A koncerteken nemcsak „sósavat” hintünk. Két nehe­zebb nóta után mindig egy könnyebb következik. Ez a megalkuvás­nak olyan szintje, amit szerintem egyáltalán nem kell szégyellni. Ahogy egyébként a lemezanyag sem egysíkú, akad rajta mélyebben szántó dal is. Az arány más, mint a bulikon, ám ez csak azért van, mert az album nem kizárólag a klubokba járóknak készült. Nem lehet, hogy a te zenei világod eleve könnyedebb? Ott volt pél­dául A magyar tenger című instrumentális albumod 1988-ban, többnyire slágeres dallamokkal. Két évre rá pedig megjelent a Baby Jazz. Amelyen elkalandozhat­tam, olyat mutathattam magamból, amit máshol nem tehettem volna meg. Úgy éreztem, hogy most, a Felkai Jamnél ennyit enged­hetek meg magamnak. Az első lemeznél igenis figyelni, vigyázni kell. Amúgy azt sosem tagadtam, hogy dallamosan játszom. Szeretek dallamokat előadni a gitáron. S biztos vagyok abban, hogy nem attól jó vagy rossz egy dal, hogy sláger e vagy sem. Nem akarom Claptonhoz hasonlítani ma­gam, de az ő példája sokat elárul. A Crossroadstól a Tears in Heavenig min­ dent eljátszott, és sosem merült fel, hogy bármit is szégyellnie kellene. Clapton úgy tud átúszni a szóra­koztató zenébe, hogy közben nem törik el a gerince. Lehet, sőt biztos, hogy a Felkai Jam mai zenéje nem az a markáns világú muzsika, amire tizenhat évesen felesküd­tem. Akkoriban szinte állandóan Hendrixet hallgattam. De akár anyám, akár nővérem lépett be a szobámba, mindig ugyanazt kel­lett hallanom: „kapcsold már ki ezt a csö­römpölést!” Az iskolai bulin zenekarommal a Purple Haze-t játszottuk. A másik banda a She Loves Youval állt elő, s ötször akkora sikert aratott. El kellett gondolkodnom. De azután meg­hallottam a Stairway to Heavent, s világossá vált, hogy lehet ötvözni a kettőt. Méghozzá sikerrel. Azóta is ezt keresem, ezt próbálom elérni a dalaimmal. A külföldi számokból álló műsorotokat lehetett úgy hallgatni, hogy az éneket is hangszernek gondoltuk, azaz csak a zene mondaniva­lójára figyeltünk. Magyar szövegek esetében viszont óhatatlanul a fülünkbe, agyunkba szivárognak a szavak, s ez már felelősséggel jár. Mennyire fontosak nektek a dalszövegek? - Nem én vagyok az első, aki azt mondja: rockot magyarul énekelni olyan, mint zokniban lábat mosni. De természetesen muszáj volt magyar szövegekkel előállnunk. Már csak azért is, mert sokaknak igenis fontosak a dalok szavai. A szövegeket beépítik az életükbe, hogy például: „igen, milyen igaz, tényleg okosabban kéne élni...” Aki eddig csak angolul hallott minket, annak eleinte nyilván szokat­lan, megkockáztatom: talán még zavaró is lesz a magyar szöveg. De ahogy az egész lemez, úgy a szövegek sem kizárólag a klubközön­ségnek készültek. Különösebben nagy dolgokat nem akartam mon­dani velük, lényegesebbnek tartottam, hogy közérthetőek, földön járók legyenek. S persze a zenéhez illeszkedők is. Mert egyebek mellett azért is írtam magam a szövegeket, mert gyakran tapaszta­lom, hogy magukat szövegírónak nevező emberek milyen silány produkciókat hoznak létre. Ilyet én is tudok amatőrként, sőt talán jobbat is, gondoltam, ezért vágtam bele a dologba. - Több nótában dalra is fakadsz. - Nem az exhibicionizmusom miatt szerepelek énekesként is. Bizo­nyos nóták nem álltak jól Józsinak, ezeket vállaltam el, hogy ne kell­jen megszabadulnunk tőlük. Valamint a többhangúság csak előnyé­re válhat egy zenekarnak. - Hol vettétek fel a lemezt? - Tavaly július és szeptember között a Phoenix Stúdióban. A master decemberben, a Kaszás Stúdióban készült. Kétszer kevertünk, két­szer mastereltünk. - Az elsők nem sikerültek? - Szerintem legalább ötször kellene keverni egy lemezt. Az első gyen­ge, a második mutat valamit, a harmadik már jó, a negyedik újra rossz, az ötödik pedig jobb, mint a har­madik. Gondolom, a Toto sem egy­- Ki volt a zenei rendező? - Ez a feladat is rám hárult. Nem bántam, hiszen az én lemezemről volt szó, én tudtam a legjobban, mit akarok kihozni a dalokból. Időnként harcolnom kellett a hangmérnökkel, de azt hiszem, ez is természetes. Magyarországon a hangmérnökök szeretik egy kicsit zenei rendezőnek is hinni magukat, amivel nincs semmi gond, sőt, pozitív ez a hozzáállás, de hát ez az én lemezem, hadd mondjam meg én, milyen legyen. - Mennyit készültetek a felvételre? Az anyag jó részét még nem ját­­szottátok, nem érhettek össze a dalok a koncerteken. - Kéthónapos próbaidőszak előzte meg a stúdióba vonulást. A vége szer kever, ha nem tízszer-hússzor. Természetesnek kellene lennie, hogy többször mixelünk, de hát nincs rá idő, nincs rá pénz. Örülünk, hogy mi lehetőséget kaptunk az új­bóli keverésre. Sokkal jobban sike­rült, mint az első. - Ugyanaz a hangmérnök kevert kétszer? - Annak nem lett volna sok értelme. A dalok rögzítése és az előkeverés Kál­mán Sándor dolga volt, a végleges változatot Jánossy Béla készítette. Szándékosan harmadik személy, Kaszás Péter végezte a masteringet. Több fül többet hall.

Next