Zord Idő, 1919 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1919-12-01 / 8. szám
kodó, mikor: egyház, iskola, megye, jog, női erények, lovagiasság, mezei gazdászat, közmunka, felvirágzandó athletika, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség, egyetértés, egyenlőség, szabadság és még sok szép dolog — oszlopának kell lenni hősének. Hát még mikor — ,,fia üldözőit“, a — professzorokat is egyszerre vágja, ,,mert hát — ördög vigye a hitvány kisbáróját de mégis csak báró és szörnyen jól esik az embernek, ha egy-egy magasabb rangúhoz dörzsölődhetik. És mert az egész nyolc osztályú öregteleki gymnasiumban egyetlen egy báró volt, ezért minden tanár az ő kedvét kereste. Hol ideültették , itt jó világos van, hol oda helyezték , oda nem süt a nap. Az erdélyi születésű tanár urak minden percen így szólították : nagysádiiszálom, kegyeskedjék nekem ezt megmondani, méltóságos báró úr, parancsoljon leülni méltóságod“. Hogy az osztálygőgöt, a bárói előjogokat élvezett egyéneket kegyetlenül metsző gúnnyal ostorozza, annak lehetnek tiszteletre méltó okai, mert az akkori bizantinizmus igen visszatetsző lehetett, de mégse tapsolhatunk az ilyen elégtételvevésnek. Még szelidebb gúnyt is használ erre a a célra, mikor a báróné ténsasszony anyja bámulja ,,főkép azt a sokágú szarvasagancsot, mely uram teremtőm, mekkora derék állat lehetett, s elgondolta, hogy milyen szép egy — báró és báróné élete“.Magának az oszlopbárónak — oszloppá tétele is egy szegény ifjú története keretében zajlik le, ahol aztán alkalmat vesz magának az író ai tanulásbeli előmenetelen és illetőleg előmeneteli különbségen kezdve minden lehető szennyet rárakni a professzorokra, akik „test, tunya emberek, mundrátlan napszámos tanerők, a modern képzettség legalantabb fokán állók“. És ha csak ennyi volna még , de mi minden egyebet rájuk rak még : uzsoráskodást, pipogyaságot az asszonnyal szemben, kártyázást, dorbézolást, — ami csak a „hazugság atyjától“ telhetik, mert ezt a címet is itt adományozták Tolnainak a többiek mellé atyafiságos jóindulatának viszonzásául a professzorok. Jókai is, Tóth Béla is emlékezik tanárokról. Előbbi nagyon kedvesen csipkelődik, mikor az öreg néhai T. J. debreceni professzor kisebbik fejére céloz, mint a melyben (egy diónyi nagyságú daganat volt a feje búbján) több a tudomány, mint másnak az igazi kobakjában . Tóth Béla, hol „tanaraknak“ nevezi, hol a „tanbetyár“ fogalmával gazdagítja szókincsünket. Ha-