Zord Idő, 1919 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1919-12-01 / 8. szám

kodó, mikor: egyház, iskola, megye, jog, női erények, lovagi­asság, mezei gazdászat, közmunka, felvirágzandó athletika, halá­szat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség, egyetér­tés, egyenlőség, szabadság és még sok­ szép dolog — oszlopá­nak kell lenni hősének. Hát még mikor — ,,fia üldözőit“, a — professzorokat is egyszerre vágja, ,,mert hát — ördög vigye a hitvány kisbáróját de mégis csak báró és szörnyen jól esik az embernek, ha egy-egy magasabb rangúhoz dörzsölődhetik. És mert az egész nyolc osztályú öregteleki gymnasiumban egyetlen egy báró volt, ezért minden tanár az ő kedvét kereste. Hol ideültették , itt jó világos van, hol oda helyezték , oda nem süt a nap. Az erdélyi születésű tanár urak minden percen így szólították : nagysádiis­­zálom, kegyeskedjék nekem ezt megmondani, méltóságos báró úr, parancsoljon leülni méltóságod“. Hogy az osztálygőgöt, a bárói előjogokat élvezett egyéne­ket kegyetlenül metsző gúnnyal ostorozza, annak lehetnek tisz­teletre méltó okai, mert az akkori bizantinizmus igen visszatet­sző lehetett, de mégse tapsolhatunk az ilyen elégtételvevésnek. Még szelidebb gúnyt is használ erre a a célra, mikor a báróné ténsasszony anyja bámulja ,,főkép azt a sokágú szarvasagancsot, mely uram teremtőm, mekkora derék állat lehetett, s­ elgondolta, hogy milyen szép egy — báró és báróné élete“.Magának az osz­lopbárónak — oszloppá tétele is egy szegény ifjú története ke­retében zajlik le, ahol aztán alkalmat vesz magának az író a­i tanulásbeli előmenetelen és illetőleg előmeneteli különbségen kezdve minden lehető szennyet rárakni a professzorokra, akik „test, tunya emberek, mundrátlan napszámos tanerők, a modern kép­zettség legalantabb fokán állók“. És ha csak ennyi volna még , de mi minden egyebet rájuk rak még : uzsoráskodást, pipogya­­ságot az asszonnyal szemben, kártyázást, dorbézolást, — ami csak a „hazugság atyjától“ telhetik, mert ezt a címet is itt adomá­nyozták Tolnainak a többiek mellé atyafiságos jóindulatának vi­szonzásául a­­ professzorok. Jókai is, Tóth Béla is emlékezik tanárokról. Előbbi nagyon kedvesen csipkelődik, mikor az öreg néhai T. J. debreceni pro­fesszor kisebbik fejére céloz, mint a melyben (egy diónyi nagy­ságú daganat volt a feje búbján) több a tudomány, mint másnak az igazi kobakjában . Tóth Béla, hol „tanaraknak“ ne­vezi, hol a „tanbetyár“ fogalmával gazdagítja szókincsünket. Ha-

Next