Zord Idő, 1921 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1921-04-15 / 5. szám

236 Templomrabló dékeny, vacsorát adna és k­eh, bolondság, mit csinál egy koldus nagy dolgot a hűtlenségből. Hát elvettek azzal csak egy falás húst is belőle ? ! Orgonálnak, a pap norog valamit. Csak csendesen, csen­desen. Nem kell lármázni, pihenni akarunk. Szájához viszi az ostyát. Arany kehelyből iszik. A nyál összefut a számban. Adjatok nekem is csak egy korty bort. Éhes vagyok ! Mi volna, ha oda kiáltanék? Hülye! Bevinnének a bolondok házába, vagy a tömlöcbe. Elteszi a kelyhet. Bizonyosan színarany. Mennyit érhet ? Megint orgonálnak. Az öreg­asszony sóhajt, keresztet vet, rám se néz s elviszi a meleget. Lehajtom fejem a padba. Csendesen, azzal az orgonával, csendesen Mire való ez a nagy lárma ?! Az ember még itt se pihenhet?! Nagyon különös. Én mindig azt hittem, hogy ezek az alakok a temlomban csak képek és szobrok. De hát miért mozognak ? Mit akarnak voltaképen? Látom, hogy a homályba vesző oszlopok mélyéből elő­lépnek, furcsán néznek reám. Bizonyosan mind szentek és királyok. Bársony palástjukat összefogják mellükön és nesztelenül lepkédnek a márvány kockákon. Reám mutogatnak s azt hiszem — fenyegetnek. Talán jó volna innen kimenni. Nem sok értelme van sokáig itt ülni s nekik voltaképen igazuk van : ez a hely az övék. Valami furcsa szorongást érzek Nagyon-nagyon éhes va­gyok. Legalább egy korty bor volna. Hé, hála Istennek hiszen itt van. Csak most tette vissza a pap a kelyhét. Inni fogok! Megindulok az oltár felé. Két sorban állanak a szentek és királyok és mereven néznek reám. Fellépek az oltárra. A szentségtartó aranyos ajtaját kinyitom, kiveszem a kelyhet és­­ iszom. Édes jó Istenem, jó vagy. Köszönöm, köszönöm ! Van Isten, van bizonyosan. A szám boldogságtól vonaglik és nagy kortyokban nyelem a bort. Illatos. Eloltja a szomjamat. Éhes sem vagyok. Nem is fázom.­­ -

Next