Mult és Jövő, 1930 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1930-01-01 / 1. szám
Dr. Weissburg Chaim (Haifa): Amikor a zsidó szív összeszorul az elmúlt évezredek folyamán a föld különböző pontjain sokszor jutott el az emberi XJL ség a kultúra legmagasabb virágzására. Olyan fokon azonban a civilizáció, a kultúra sohasem állott, mint ma. Nagyobbak a dimenziók is, összehasonlíthatatlanul nagyobbak. A civilizáció, a kultúrálét elhatol lassanként a földkerekség legsötétebb zugába is. Ezt a civilizációt már bajosan zúzhatja össze bárminő fergeteg. És másirányú a mai civilizáció minden eddiginél. A technikai vívmányok korszakát éljük és segítségükkel más fogalmaink vannak távolságokról, lehetőségekről, mint voltak annak előtte. Így történt, hogy amire kétezer éven át belefáradás nélkül, szünet nélkül, oly kitartóan sóvárogtunk, most íme, mindennapi dolog. Mint turista járhatjuk keresztül-kasul azt a kis földet, ahol élt a mi népünk valaha, ahonnan származnak az emlékek, melyek közösségüknél fogva még kétezer év után is összetartanak bennünket a magunk tökéletes szétszóratottságában is s ahol teremtődött a kultúra, mely ma közkincse az egész világnak. Újra járkálhatunk a földön, viszontláthatjuk a hegyeket és völgyeket, melyekről a legszentebb könyv, a legnagyobb könyv, a könyvek könyve, a könyv, melyet Isten és ember együtt alkotott, azt írja, hogy tejjel-mézzel folyt volna. Bámulunk a hegyekre, melyekről a kémek szedték a szőlőfürtöt, a szőlőfürtöt, melyet csak két ember tudott elvinni. Járunk a régi helyeken, melyeket, jóllehet kétezeréves messzeségben vannak tőlünk, jobban vélünk ismerni, mint jelenlegi hazánk helyeit. És a szívünk összeszorul.. . A szívünk összeszorul és mintha egy húr pattanna el a lelkünkön. Mert az, ami szemeink elé tárul, az más, egészen más valami, mint ami eddigelé a lelkünkben élt. Kopár, fehér kősziklák merednek az ég felé a subtrópusi nap forróságában, melyeken egy szál fű nem terem. Elmocsarasodott keskeny völgyek kígyóznak a hegyek között csenevész terméssel. És kövekkel telve. Mintha valaki, egy hatalmas földöntúli kéz, lehántotta volna a hegyekről az éltető, fekete humuszt szántszondákkal. És mintha egy kőeső hullott volna alá a völgybe. Néhol egy folyómeder szeli át a völgyeket, a ״vádit, ahogy az arabok hívják, egy folyómeder, amelyben víz nem folyik. Néhol-néhol szakítja meg ezt a sivár látványt egy-egy csenevész, porral lepett olaj, vagy fügefa. Ha keresztény utazza be a földet, akkor ő mindezeket a dolgokat alig látja. Sőt talán szépnek találja a vidéket, a lenyugvó napot, az ezüstös éjszakákat. Őt csak történelmi emlékek érdeklik. Itt született Jézus, itt járt, itt tanított, itt keresztelték meg, itt vitték a vesztőhelyre. De ha zsidó utazza be a földet és legyen bármily véleménye a Szentföld mai beállítottságát illetőleg, a szíve szorul össze, össze kell szorulnia. Mert önként, akaratunk ellenére vetődik fel a kérdés: ״ vájjon igazat mondott-é a biblia? Vajjon nem túlfűtött keleti fantáziával van dolgunk itt is.“ Nem. A kétkedésnek nincs alapja. A biblia igazat mondott. Itten valaha a hegyek nem voltak kopárak, a hegyek dúslombú erdőkkel voltak benőve, melyek között nemes vad tanyázott, a lankásabb lejtőkön bőséges termésű olajfák virultak, a völgyekben nem volt kő, a búza százszoros termést hozott, a ״vádi“, a víznélküli folyó fogalmát nem ismeri a biblia, ezek a folyómedrek bőséges víztömegeket hömpölyögtettek tova az év minden szakában s a zsidó paraszt nagyszerűen értett a terraszműveléshez azokban a régmúlt időkben. Nem fantázia szüleménye az és nem fantazmagória, hogy tényleg itt volt a világ egyik legtermékenyebb része, a példás tejjel-mézzel folyó Kánaán. Milliók éltek ezen a földön azokban az ősi időkben, milliók kétkezük munkájával, őstermelésből, s boldog volt e nép, ha békében élhetett, ha hálás földjének dolgozhatott, ha ellenség nem zavarta. A biblia igazat mondott. Erre bizonyítékaink vannak. Hanem azóta sok minden történt. Azóta, hogy mi eljöttünk onnan. Kétezer éven át nem volt stabil lakossága az országnak. Kétezer éven át állandó háborúskodások színhelye volt ez ország. Új és új hadviselő felek, új és új hadicélokkal vonultak keresztül rajta és ezeknek mindegyike csak pusztított. Kiirtották a mi dúslombú erdőinket, nem adtak alkalmat nekik, hogy újranőjjenek és aztán jöttek a tél folyamán a subtrópusi zuhogó esők és elvégezték a többit. Élő fák gyökerei többé nem kötötték az életet adó fekete humuszt és a rohanó víztömegek lerántották magukkal a völgybe. A völgyek fölteltek és nem adtak lefolyást a víznek. Mocsarak keletkeztek és kiszáradtak a folyók, mert hogy előbújtak a sziklák az erdők helyén, egy tömegbe rohant le a téli esőmennyiség, mely a folyókba eljutott és a források... a források lehúzódtak a mélybe. Az erdők eltűnte megváltoztatta az éghajlatot is, mert nincs meg már az a nagy kipárolgás, mely éjjelente a régi időkben olyan harmatot eredményezett, hogy szinte esőnek illett be és biztositotta az állandóan viruló örök zöldségét a földnek és a dús termést a kilenchónapos esőtlen évszak dacára, így történt. És jöttek emberek a régi fajtából. Emberek, akikben atavisztikusan támadt fel a régi fajta. Emberek, erősek és akarattal teljesek. Emberek, akik azt mondták: ha így történt, történhet máskép is és ami volt, lehet majd újra. Emberek jöt t