Mult és Jövő, 1931 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1931-01-01 / 1. szám
A szekér lassú döcögéssel haladt az országúton, a bakon, az öregedő kocsis mellett, kendőkbe bugyoláltan ült Hersele. Szomorú, riadt szemekkel bámulta a hóval lepett tájat s még szájában érezte, a sírás ízét, a keserves sírásét, ahogy anyjától búcsúzott, aki ilyen féltőn betakargatta s még a lába alá is szalmát dugdosott. Pedig mindössze két falu távolságra volt a jesivától, ahová most az öreg Balog szekerén tartott. Nem azért szomorkodott, mert a jesivába kellett mennie, hiszen így van ez rendjén, tegnap volt bármicve s a rabbi is kezet fogott vele, de ki tudja, mikor láthatja megint a szüleit és kicsiny, hatesztendős öccsét. így baktatott a szekér s az iső falu határába érve, hirtelen kifordult a szekér hátulsó kereke. Az öreg kocsis leugrott a bakról, az eltört szekerét vizsgálgatta, aztán megszólalt: — Na, öcsém, most már gyalog mehetsz tovább. Ezen csak a kovács segít. Hersele kedvetlenül lepakkolta cók-mókját a szekérről s lassan nekivágott az útnak. Az arca már szederjes volt a hidegtől, mikor a faluba ért. A hosszú utca tele volt ünneplőruhás parasztokkal, emitt a templom előtt nagybajuszú öregek beszélgettek s odább valamivel árka ruhás lányok s feketébe öltözött legények topogtak, egymásba font kezeiket lóbálva. Egyik legény elkiáltotta magát: — Né, hogy kullog a kis zsidó! S mintha csak jeladás lett volna ez, az útszélen játszadozó gyerekek keményre gyúrt hógolyókkal kezdték dobálni a megriadt Herselét. — Zsidó, bidó, komendó... Gyorsabbra szaporázta lépéseit és félősen, gyűlölködő tekintettel visszanézett. Végre megszánta valaki: — Zsidót keresel, öcsém? Intett, hogy igen. Az ember megmutatta néki a kocsmáros házát. Itt fölmelegedett egy kicsit, evett is valamit, aztán köszönve továbbvándorolt. A lábai már érezték a megtett utat, de kezdett már megszokottá válni a gyaloglás s a hideget is elbírta valahogy. Időnként hátranézett, nincsenek-e nyomában a dobálódzó kölykök? Megszokta otthon is, hogy megkergessék az utcai suhancok s ha megfogták, pajeszát tépdesték. De ez a megszokás valami örökös félelemérzetté alakult át benne. Most nincs is otthon, hogy kipanaszkodhassa magát az anyja ölében, nincs, aki megvigasztalja duruzsoló szavaival. Zelk Zoltán: A kis Hersele kocsma kalandja Maurice Minkovsky: Chéder